Az SAS túlélési kézikönyv a világ legismertebb, legolvasottabb túlélőkönyve, amely már magyarul is megért két kiadást. Ez maga a nagybetűs túlélőkönyv, legelső megjelenése óta egyfajta referenciaként is szolgál más hasonló művek számára. Eddig 18 nyelvre fordították le, és a világszerte eladott példányszáma állítólag már több millió. Ebben a cikkünkben kielemezzük mi teszi ennyire népszerűvé, és mennyire érdemli meg ezt a kitüntetett figyelmet.

Lofty és az SAS

A világ legelitebb elit egysége, a brit Special Air Service, azaz SAS neve gyakran felbukkan, amikor a túlélés kerül szóba. (Mi is megemlékeztünk már itt a blogon Chris Ryan történetéről, vagy Bear Grylls ilyen irányú tapasztalatairól.) Ennek persze nyilvánvaló oka, hogy egy olyan szervezetről van szó, melynek tagjai számára alapkövetelmény, hogy a külvilágtól elzártan, sőt titokban, teljes önellátásra berendezkedve, akár hosszabb ideig is tudjanak tevékenykedni a legkülönfélébb természeti viszonyok, veszélyhelyzetek közepette. Nem csoda tehát, hogy rengeteg tapasztalat gyűlik fel náluk a témában.

A szerző, John “Lofty” Wiseman 1940-ben született és 1959–1985 között szolgált a brit SAS-ben. 18 évesen teljesítette a válogató kurzust, ami ilyen fiatalon még senkinek sem sikerült, később ő maga lett a válogatás főszervezője is. Szolgálati ideje alatt a világ számos pontján megfordult, ahol brit katonai beavatkozásra került sor. Ő alapította meg az SAS terrorelhárító csoportját, és részt vett az amerikai Delta Force első tagjainak kiképzésében is.
Leszerelése után, 1986-ban jelent meg a jelen cikkünk tárgyát képző SAS túlélési kézikönyvének első kiadása. A szerző katonai háttere ellenére a könyv egyértelműen a civil olvasóközönségnek készült.
Lofty civilben is túlélés oktatással, tanácsadással kereste kenyerét. Jónéhány további könyvet is írt, szinte mindegyik a túléléshez, városi túléléshez és az önvédelemhez kapcsolódik, de a legismertebb műve továbbra is az SAS túlélési kézikönyv.

Túlélőkönyv kívülről és belülről

Kézbe véve és belelapozva egy vaskos, közepes méretű könyvről beszélhetünk, tele fekete-fehér és színes ábrákkal. Aki nem találkozott eddig komolyabb túlélőkönyvvel, annak az első benyomása bizonyára az a döbbenettel vegyes izgatottság lesz, hogy mennyire rengeteg témakör és szakterület kerül elő a kötetben. Lássuk, mik ezek.
Alapvető követelmények: felkészülés, tervezés, felszerelés és túlélőkészlet, kés, szembesülés a katasztrófával, víznyerési módszerek
Stratégia: autóbaleset, légikatasztrófa
Éghajlat és terep: sarkvidék, hegyek, tengerpart, sziget, sivatag, trópus, gépjárművek
Élelem: növényi és állati táplálék, ehető és mérgező növények és gombák, csapdázás, vadászat, halászat, feldolgozás
Táborozási technikák: menedék, tűz és tűzhelyek, főzés, táborszervezés, higiénia, szerszámok, építmények, állati termékek, kötél és csomózás
Eligazodás: tájékozódás, térképek, időjárás
Útközben: haladás különféle viszonyok közt szárazon és vízen, nappal és éjszaka, különféle hordozóeszközökkel
Egészség: klasszikus elsősegélynyújtás, gyógynövények, veszélyes állatok
Túlélés vízen: ember a vízben, mentőcsónak, önellátás, haladás
Megmenekülés: jeladás, keresési módszerek, helikopteres mentés
Városi túlélés: biztonság, a fizikai- és a kiberbiztonságot is beleértve, önvédelem és különféle fenyegetettségek, városi állatvilág
Katasztrófahelyzetek: aszály, tűz, vegyi és biológiai katasztrófa, árvíz, viharok, földrengés és vulkánkitörés, atomrobbanás, túlélés otthon

Mint a felsorolásból látjuk, a könyv tényleg rengeteg témát érint, igyekszik lefedni a természetben való életben maradás minden lényegi kérdését, és igen sokat az ember lakta helyen történő túlélésről is. Maga a Városi túlélés fejezet egyébként csak a bővített (2014-es angol, illetve 2016-os magyar) kiadásban jelent meg, plusz 96 oldallal bővítve a kötetet, és úgy néz ki, hogy a szerző egy másik könyvéből lett átemelve. Ezzel az adalékkal az eredetileg a természeti környezetben előforduló veszélyhelyzetek túlélésére fókuszáló könyv tartalma kissé eltolódott abba az irányba, hogy minden létező veszélyről szóljon (talán csak a jelenlegi életünket is meghatározó globális járványhelyzet maradt ki a listából...). Erre a szándékra utal az is, hogy a korábbi kiadás alcíme: “Hogyan maradjunk életben a vadonban bármilyen éghajlaton, szárazföldön és vízen”, míg a javítotté már ez: “Túlélés minden körülmények között”.

A természet szinte mindenhol megteremti az életben maradás feltételeit. Van, ahol bőségesen áll rendelkezésre élelem, míg máshol a készletek szegényesek, és józan észre, tudásra, leleményességre van szükség a rendelkezésre álló források hasznosításához. Még ennél is fontosabb azonban az élni akarás.

A bevezetőben és utószóban a szerző taglalja az általunk egy korábbi cikkben már bemutatott túlélés piramisát, ami arról szól, hogy a túlélés mindenek előtt az akaraterőn múlik, azaz mondhatni "fejben dől el", és csak erre épülve van jelentősége a túlélési ismereteknek, pláne a felszerelésnek. Mindezek fényében zavaró, hogy a könyv érdemi részében erről, vagy a motiváció fenntartásáról és a túlélés részletesebb pszichológiai tényezőiről nagyon kevés szó esik, holott ez valóban egy kulcsfontosságú témakör.
Sorra veszi a különböző éghajlati viszonyokat a bolygón, azok sajátosságaival, az ott legszükségesebb tudnivalókkal együtt. Ezek közül látványosan kimarad a mérsékelt övi éghajlat, mondván ezek a Föld leglakottabb részei, így nagy túlélési tudásra nincs szükség ezeken a helyeken. Ettől függetlenül a többi fejezetben így is rengeteg olyan technika vagy háttérismeret előbukkan, amely a világnak ezen a részén is hasznosítható.

Összesen kb. 80 oldalt tesznek ki azok a részek, amelyek a táplálékot vagy éppen veszélyt jelentő állatokat, ehető, mérgező vagy egyéb célokra használható növényeket, gombákat mutatják be szinte kizárólag színes ábrákkal. A többi illusztráció fekete-fehér, ezekkel is bőségesen el van látva a könyv, és néhány hibát leszámítva, egész jól mutatják is a lényeget.

Ez a könyv a rengeteg témakör és ábra miatt olyannyira ingerdús, hogy azt feltételezem, sokan talán már a lapozgatásával, beleolvagatással is telítődnek, nem feltétlenül olvassák végig elejétől a végéig. De hogy valóban indokolt-e az adathalászatról és a vadonban történő halászatról, vagy a számítógépes vírusokról és az emberre veszélyes vírusokról egyazon könyvben írni, tényleg ugyanabban a kötetben kell-e kitárgyalni, hogy milyen billentyűkombinációval zárolhatjuk a Windowst, és hogyan varrjunk össze egy sebet, arról azért sokat lehetne vitatkozni. Az persze érthető, hogy a könyv az emberre leselkedő összes létező veszélyhelyzetet és ezek kezelését is igyekszik lefedni, de ez a mennyiség itt-ott bizony a minőség rovására megy, és bármilyen sok témakörnek karcolgatja is a felszínét, a technikai folyamat leírások több esetben annyira felületesek, hogy ez alapján nem lehet a gyakorlatba ültetni őket.

Élet a szabadban – gyakorlatias ismeretek

Akiket itthon Magyarországon, hazai vonatkozásban érdekel a természetben való túlélés, bushcraft, táborozás, erdei élet témaköre, vagy a gyakorlatban kipróbálható módszerekre kíváncsiak, azok valószínűleg az élelemszerzésről szóló 4., és a táborozási technikákról szóló 5. fejezetet fogják a leglelkesebben nézegetni az egész könyvben.
Mivel én is e területeken érzem járatosabbnak magam, elsősorban ezekhez tennék néhány észrevételt a cikk további részében.

Utóbbi fejezet például elég részletesen, 22 oldalon keresztül taglalja a legkülönfélébb alapanyagokból építhető menedékfajtákat, az ágakból készült menedékektől kezdve a különféle formákban felépített ponyvamenedékeken át a hó-, rönk- és gyepkunyhókig. Ennél is hosszabb terjedelemben van szó a kötélkezelésről és csomózásról, de a kőpattintástól a bőrkikészítésig számos téma felbukkan még.

Tévedések a tűzgyújtással

Bár jó pár oldalt ír a könyv tűzgyújtás módszereiről és tűzhelyek fajtáiról is, ezt még így sem érzem kellően alaposnak. Például kifejezetten hiányolom a tűzgyújtó eszközöknél az öngyújtó említését, de vannak itt sokkal nagyobb gondok is.

A túlélőkészletről szóló részben (28. o.) találjuk a “Kovakő” nevű eszközt. Sajnos itt kapásból egy értelmezési hibával találkozunk. Az ábrán látható ugyanis, hogy valójában egy szikravetőről, hosszabb nevén ferrocérium tűzgyújtó rúdról van szó, és nem kovakőről.
Azt tudni kell, hogy ez az eszköz az elmúlt bő 10 évben vált igazán ismertté és terjedt el természetjáró-, túlélő-, bushcraftos körökben. Ezt manapság elsősorban firesteelnek vagy firestarternek nevezik angolul, de az is igaz, hogy korábban, amikor még ritkaságszámba ment, kissé pongyolán “flint”, azaz kova néven is illették, és a könyv eredeti változatában is így szerepel. Ez a korai angol névválasztás mellesleg az eszköz működésének teljes félreértelmezéséből fakad, mert azon kívül, hogy ez is szikrát kelt és tűzgyújtásra szolgál, mint a “kova és acél” néven már ismert régi tűzszerszám, valójában ahhoz semmi köze. Tehát nem arról van szó, mint ahogy a könyvben írják, hogy ez egy “megmunkált” kovakő, hanem egy eleve mesterségesen előállított fémötvözet.
Aki használt már szikravetőt, annak talán a rajz is fura lesz. A könyv első kiadása előtt – amennyire tudom – használtak ilyesmi alakzatú ferrocérium tűzgyújtót brit katonai körökben, és egy kis fűrészes élű fémlapot mellékeltek hozzá kaparónak. Ami viszont egészen biztos, hogy a 2010-es években már nem így nézett ki egy kereskedelmi forgalomban kapható szikravető. Kár, hogy ilyen apróságokban a könyv újabb kiadásai nem követik a világ változását.

Ha most a tűzgyújtáshoz lapozunk, akkor kiderül, teljes a káosz a “Kovakő és acél” részben írottaknál is (278. o.), amit a magyar fordítás csak tovább bonyolít.
A magyar kiadás szerint: “Ha erősen dörzsöljük egy acéldarabon [mármint a kovakövet], forró sziklák keletkeznek”. [Nem én írtam el, tényleg sziklákat ír a magyar kiadás, de ezen most emelkedjünk felül, mert nem ez itt a gond.] Az eredetiben az áll hogy ha “ütögetjük egy acéldarabbal”. És aki gyújtott már kovával és acéllal tüzet, az pontosan tudja, hogy valóban ütögetni kell, nem dörzsölni. Látszólag kicsi a különbség, és mondhatjuk persze, hogy ez csak lovaglás a szavakon, de a túlélés területén az ördög az ilyen apró részletekben rejlik: az egyik működik, a másik meg nem, az eredeti szöveget követve még lehetne tüzünk, a fordítás alapján már biztosan nem.
De menjünk itt tovább. “A fűrészfogas penge segítségével több szikra képződik, mint egy egyszerű késsel, ezért legyen ilyen is a felszerelésünk között. Még hatékonyabb eszköz az oldalán kovával ellátott magnéziumdarab, mivel a magnézium nagyon erősen ég.”
Itt az eredeti szöveg is komoly problémákat vet fel. Mert míg a korábbi mondatok a klasszikus acél és kova tűzgyújtóeszközről szólnak, ez utóbbiak minden átvezetés nélkül már a fentebb említett ferrocérium szikravetőről. Tehát két felületesen hasonló, de mind anyagában, mind használatában teljesen eltérő eszközt mos össze a szerző.
A “kovával ellátott magnéziumdarab” pedig ismét egy másik, ma is kapható tűzgyújtó eszköz, bár inkább magnézium tűzgyújtó tömb néven ismert. Ezen a magnéziumtömb egyik oldalába ágyaztak be egy keskenyebb ferrocérium szikravető rudat. Tehát itt sem kováról van szó. Az ábrán ez az eszköz pedig ismét csak jellegtelen és felismerhetetlen.

Ezt követően szó esik a “tűzgyújtó íj”-ról, és a “tűzcsiholás”-ról, ami az íjas tűzfúrót és a kézi tűzfúrót takarja a könyvben. Ennél az a benyomásom támadt, hogy a szerzőnek csak felületes ismeretei vannak a témáról, mert a leírás bár durva közelítésben hasonlít a tűzfúró használati módjára, az apró részletek nem stimmelnek. Például izzó orsó véget emleget, miközben jobb esetben is csak a súrlódással létrehozott fapor fog felizzani. Az sem szerencsés, hogy a kézi tűzfúrót rövidebbnek ábrázolják a rajzon, mint az íjas tűzfúró fúrószárát, pedig már csak az eltérő technika miatt is hosszabb kell, hogy legyen, anatómiai okokból. De úgy tűnik, az alap deszka bemetszésének értelmét sem látja át a szerző.

Sajnos néhány további fordítási hiba is nehezíti a szöveg érthetőségét. A 269. oldalon: “Először is, bizonyosodjunk meg róla, hogy elegendő mennyiségű fa, gyújtós és tüzelőanyag áll rendelkezésre!” Az eredeti szövegben még a “tinder” szó áll az első helyen, amelyet ebben a szövegkörnyezetben inkább “éleszték”-nek neveznénk. De a fordításban visszatérő hiba a “gyújtós” illetve “aprófa” szavak helytelen alkalmazása is.

Gyufával, illetve gyertyával való tűzgyújtás esetén “indián sátrak alakjához hasonló” aprófa halmot emleget a magyar kiadás, ennél körülményesebben már nem is nagyon lehetne megfogalmazni, miközben ezt hagyományosan gúla vagy tipi alaknak nevezik. A fordítás szerint mind a meggyújtott gallyköteget, mind a gyertyát, a fakupac tetejére kell tenni, pedig az eredeti angol szöveg, és a gyakorlati tapasztalat is azt súgja, hogy a belsejébe tegyük, hiszen a felfelé terjedő hő így tudja majd meggyújtani az előkészített kupacot.

A 347. oldalon pedig azt olvassuk: “Csak elkorhadt fát vágjunk ki tűzrakáshoz”. Az angol változat még lábon száradt fát említ. Ezzel az elírással az a baj, hogy a korhadt fa a legtöbb esetben nedves, nyirkos, és kifejezetten nem alkalmas tüzelőnek. Amire viszont a szerző gondolt, a lábon száradt fa, azt jelenti, hogy a fa maga elpusztult, kiszáradt, de még áll az eredeti helyén. Ez a természeti környezetben fellelhető legszárazabb tüzifa, mivel a csapadék könnyen lefolyik róla, és kellő távolságra a többi fától a nap és a légmozgás is folyamatosan szárítja.

Bökkenők a bökőkkel

Az “összecsukható” kések ismertetésénél (35. o.) azt olvashatjuk, hogy a “fa markolatú kés általában praktikusabb”. Felmerül a kérdés, hogy mihez képest? Vagy hogy érti ezt a szerző? Manapság már igen jó szintetikus markolat anyagok léteznek, nem gondolom, hogy a fa kiemelkedne közülük, bár esetleg a könyv első változatának írásakor ez még igaz lehetett...
Szintén a késeknél az egyik ábra az élszöget taglalja, legalábbis a szövegből erre következtetek, mert a képről nem sok minden derül ki, de ami biztos, hogy a harmadik (c jelű) kép szemmel láthatóan nem egy “túl finom” élű könnyen kicsorbuló penge, ahogy a könyv írja, hanem talán (?) egy élszalagos penge keresztmetszete, amely éppen hogy a legrobosztusabb a három közül.

A tüzifa aprításánál kerül szóba, hogy késünket is használhatjuk hasogatásra. A könyv azt ajánlja, hogy ehhez egy kővel (!) üssük a késünket! Természetesen létező módszer a késsel hasogatás (angolul batoning), magyarul ütőfázásnak, ütőfás hasogatásnak is szokták mondani, nevét az ehhez használt kb. alkar vastagságú és hosszú fadarabról kapta, amelyet ehhez optimális használni. Sokan már ezt a módszert is megkérdőjelezik, mert a gyengébb késekre nézve kockázatos lehet, de bárki, aki egy kicsit komolyabban foglalkozik a témával, az biztos, hogy soha nem ütögetné kővel a kését. Ugyanis a kő az valóban jelentős kárt tud tenni a pengében, és ráadásul a használata teljességgel indokolatlan is, hiszen ha fát hasogatunk, akkor bizonyára akad ott olyan fadarab is, amit ütőfának is alkalmazhatunk. Ezt a hibát az angol kiadásban már javították, a magyar kiadásban még mindig követ említ a szöveg, de legalább a mellette látható képet már fára cserélték a korábbi változathoz képest.

Balták kapcsán a könyv arra biztat, hogy egy különálló balta fejet vigyünk magunkkal, és a helyszínen készítsünk hozzá nyelet. Ennek nem igazán értem a célját, ha már a nehéz acéldarabot magunkkal cipeljük, ahhoz képest a nyél minimális többletet jelent, akkor miért nem eleve nyelezve visszük?
Ugyanitt azt javasolja, áztassuk vízbe a baltát, hogy a fej rászoruljon. Nos, ez csak nagyon rossz szükségmegoldás lehet, egy jól beékelt fejnél erre egyáltalán nincs szükség, a rendszeres áztatás-kiszáradás pedig tovább gyengíti a nyél szerkezetét és rögzítését.
Nem mellesleg a hazai kiadás a balta/fejsze fejét teljesen helytelenül “fok”-nak nevezi. (Miközben a balta/fejsze fejének az éllel ellentétes oldalát nevezik foknak.)

Fennakadás a fegyverekkel

A lándzsavető bemutatásánál két ábra is szerepel, és mindkettő egyaránt hibás. Gyanítom, hogy egy vállról indítható rakéta fotója szolgált kiindulási alapul a grafikusnak éjjel 3-kor, két üveg whiskey után… Egy dárdavetőt az első végénél kell fogni, ami egyben nagyjából a dárda hátsó harmada-felé esik, amikor az a dobáshoz be van készítve. A 214. és 215. oldalon látható képeken a középső markolatnak semmi értelme, az ábrázolt módon az eszköz használhatatlan.
Nehéz megítélni, hogy a szerző még sosem készített és nem is látott ilyet, és ezért egyáltalán nincs tisztában annak működésével, vagy a grafikus volt teljesen inkompetens. Utóbbi esetben viszont az az elgondolkodtató, hogy ez az ábra számos javított kiadás után még mindig szerepel a kötetben, a szerzőnek ez hogy nem tűnik fel?

Aztán mind a nyíl-, mind a lándzsahegyek rögzítésének ábrázolása (211., 214. o.) megint csak hibás, azokat a heggyel együtt kell átkötözni, nem elég a behasított vesszőt/nyelet alatta, mert így pillanat alatt kifordul, kiesik belőle.
Ugyanezen a helyen az eredetiben “tin”-ként említett anyag valóban jelent ónt is, ahogy a magyar szövegbe került, ám sokkal valószínűbb, hogy a szó másik jelentésére, a konzervdobozra (esetleg bádogra) gondolhatott itt a szerző, mivel ez talán túlélőhelyzetben is hozzáférhető.

Az íj kapcsán olvasható (210. o.) a következő: “Az öreg csalán erős szárait összekötve megfelelő íjhúrt kapunk.“ Itt sajnos megint egy pontatlan megfogalmazást találunk, az angol eredeti még olyasmit ír, hogy: “az öreg csalán szárakról erős rostszálak nyerhetőek, amelyeket összesodorva egy elfogadható ideget készíthetünk”. A különbség látszólag nem sok, de egy túlélőkönyvben, ahol néhány mondatos leírásból kellene komplex folyamatokat megérteni, és megvalósítani, egy ilyen pontatlan fordítás elég lehet a sikertelenséghez.

Kisebb kivetnivalók

A szerző a repülőgép-szerencsétlenség kapcsán (56. o.) írja, hogy ekkor jön majd igazán jól a nálunk lévő túlélőfelszerelés. Csakhogy a mai biztonsági előírások mellett nem csak tilos, de lehetetlen is a könyvben javasolt túlélőkészletet – benne vágó- és tűzgyújtóeszözökkel – magunkkal vinni a repülőgép utasterébe. (Talán épp emiatt, az általam vizsgált egyik újabb angol kiadásból már törölték ezt a mondatot.)

A csalán szárából való kötélsodráshoz (323. o.) a könyv azt tanácsolja, hogy a csalán szárának a közepéből nyerjünk rostszálakat, a külsejét pedig dobjuk el. Miközben a valóságban ez pontosan fordítva működik. Ezt ebben a zsínórsodrásról szóló cikkünkben korábban be is mutattuk.

A tájékozódás kapcsán azt írja a könyv, hogy egy darab selyemmel felmágnesezhetünk egy tűt, és azt így iránytűként használhatjuk. Ez tévedés, nem lehet így felmágnesezni egy tűt. Ugyanakkor nagyon hiányolom, hogy ebben a részben egy szó sem esik a tájoló használatáról, ennek segítségével a térképen történő helymeghatározásról.

A természettudományos ismeretek terén is találunk pontatlanságokat, bár a könyv egésze szempontjából ezek szinte már elhanyagolhatóak. A könyv szerint a föld felszínének négyötöde (= 80%) nyílt víz, valójában csak 70,8%-a az. A kötet állításával szemben Ausztráliában igenis élnek vad (elvadult) macskák és szarvasok is. A helyeshez képest kb. 10-szeres értékeket tartalmaz a radioaktív sugárzás elleni védekezés kapcsán megadott felezőréteg vastagság táblázat. A tápértékekről szóló rész (110. o.) pedig szintén hibásan, 1000-es eltéréssel adja meg az emberi energiaszükségletet, és a tápanyagok energiatartalmát is, keverve a kalória (cal) és a kilokalória (kcal) fogalmát. De ugyanígy elírás van a térképekről szóló részben (352. o.), az 1:50 000-es térképen a valóságbeli 10 méter az nem 0,02 mm, hanem 0,2 mm. És még folytathatnánk a sort.

Egy lehetséges magyarázat

A hibákat összesítve feltűnik, hogy éppen azok a részek a leggyengébbek, legfelületesebbek a könyvben, amelyek a speciálisabb tűzgyújtási technikákhoz, szerszámhasználathoz és a természetben gyűjtött anyagokból való eszközkészítéshez, primitív technológiákhoz kapcsolódnak. (Vagy mivel nekem ezekre van rálátásom, így én ezen a területen találtam a legtöbb hibát.)
Logikusnak tűnő magyarázat erre, hogy az SAS tagjait (de a világ bármely katonai egységét) elsősorban katonai feladatokra képzik ki, melyben a túlélés önmagában egy hasznos, de nem elsődleges fontosságú terület, és ennek megfelelően maga a túlélőképzés sem lehet túl hosszú és elmélyült. Így nagyobb hangsúly kerül az elméleti alapok megismerésére, és a túlélőkészlet, valamint az alapvető katonai felszerelés túlélési körülmények közötti használatának elsajátítására, mint az olyan érdekes, de katonai szempontból marginális jelentőségű dolgokra, mint a tűzfúró, a hajítólándzsa vagy a zsinórsodrás kérdésköre. Ez esetleg megmagyarázná, hogy ezek azok a területek, amelyekben John Wiseman is a legkevesebb tapasztalattal bír. De hogy egy ennyire népszerű könyv szerzője miért nem törődik azzal, hogy legalább a javított kiadásokban korrigálja a problémás részeket, amikkel kapcsolatban bizonyára számos visszajelzést kapott az első megjelenése óta eltelt évtizedekben, az már egészen felfoghatatlan számomra.

A magyar kiadás

A SAS túlélési kézikönyv magyarul először 2007-ben jelent meg az Alexandra Kiadó jóvoltából, 576 oldal terjedelemben. 2016-ban a 21. Század Kiadó publikálta az eredeti könyv 2014-es bővített, 3. kiadását (más források szerint ez már az 5. kiadás volt), amely már 672 oldalas, és az említett új fejezeten kívül még kisebb túlélő sztorikkal, esettanulmányokkal is kiegészült. Mivel ez a kiadás az, ami jelenleg is kapható, ez képzi e cikk elsődleges forrását is.
Az feltűnő, hogy bár a 2016-os kiadás tartalmilag az új fejezetet leszámítva minimálisan különbözik a korábbitól, sok helyen mégis újra lett írva a magyar szöveg. Ez néhol előnyére vált, és egyes hibák javultak, de van, ahol kifejezetten rosszabb lett az átdolgozás.
Pozitívumként emelném ki, hogy az önvédelemről szóló résznél a hazai jogszabályi környezetre is kitér a fordítás.

A 209. oldalon az íjak javasolt faanyagánál olvasható a “vadfa” és a “bürök” is. A vadfa elírás lehet, az angol eredetiben ironwood – azaz “vasfa” – áll itt. Ezzel persze nem vagyunk okosabbak; az angol Wikipedia több mint 150 olyan fafajt sorol fel, amit ironwood-ként is becéznek, és senki nem tudja, ebből melyikre gondolhatott a szerző. A bürök pedig egy kétnyári növényfaj, ami semmilyen szinten nem alkalmas íjkészítésre. Az angol eredetiben itt “hemlock” szerepel, amely szót bár valóban használják a bürökre is, de ugyanígy a hemlokfenyő (Tsuga) nevű növénynemzetségre is utalhat, amire a 157. oldalon fel is hívják a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy itt ez a jó választás, hiszen faanyagokat sorol fel. Pont ugyanez a félrefordítás a 272. oldalon a tűzifánál is előjön.
E két példa remekül rávilágít, hogy miért is lenne fontos a növények megnevezésekor, hogy a szerző a latin nevüket is feltüntesse (ahogy azt a növények ismertetésénél is tette) egy ilyen könyvben, ezzel sok hasonló félreértést lehetne megelőzni.

Fentebb már bemutattam több témakörnél, hogy a fordítási hibák milyen problémákhoz vezetnek, de további  apró pontatlanságokra is rábukkanni a szövegben.
A “cipzáros elejű szövetkabát” helyett “cipzáras polárpulóver” lehet a pontos fordítás a ruházatról szóló résznél. A “sátorpótló hálózsák” (21. o.) megintcsak helytelen, eredetiben bivakzsákról ír a könyv. Az ejtőernyőkötél az inkább ejtőernyőzsinór, a bemutatott “szálfűrész” inkább drótfűrész, a “tűzoltók módszere” az inkább tűzoltófogás.
A nyírfa és juhar csapolásnál olvasható a “sziruppá szilárdul” kifejezés, amely izgalmas logikai ellentétet rejt magában, az eredeti szöveg besűrűsödést említ. De hasonlóan érdekes magyarítás a “műanyag üveg” szóösszetétel, és még folytathatnánk a sort.
Talán már csak szőrszálhasogatás a részemről, de a magyar nyelv elég választékos, és létezik önálló szó a halászat kapcsán említett “vesszőfonat csapdára”, ezt hívják varsának, a gátépítés révén történő halászatot pedig rekesztésnek nevezik, a jégbe vágott lyuk neve pedig lék.

Azt gondolom a téma ilyen szintű ismerete nem várható el a fordítótól, de a hibák jó része egy alaposabb szakmai lektorálással kiküszöbölhető lett volna. Sajnálatos, hogy ez szemmel láthatóan elmaradt. (Ellenpéldaként említeném Gerhard Buzek: A túlélés kézikönyve című művét, melyben csak magyar nyelvű szaklektorból nyolc személyt sorolnak fel. Ott biztosra mentek…) De ha még egy ilyen népszerű kötet esetében sem telik erre, én például szívesen felajánlom ingyen is a segítségemet a kiadónak, csak ne maradjon már ennyi hiba a szövegben a későbbi nyomtatások során.

Zsebkönyvben is

Bár nem célja jelen cikkünknek a szerző többi könyvét is bemutatni, mindenképp meg kell emlékezni az SAS túlélési kézikönyv kistestvéréről, az SAS túlélési zsebkönyvről, mely 2018-ban szintén megjelent magyarul. Ez valóban egy zsebkönyv méretű kiadvány (83 x 116 mm), 384 oldal terjedelem apró betűkkel telenyomva. Ez akkora, amit akár egy közepes méretű túlélőkészletbe is betehet az ember a többi eszköz közé. (Kérdés persze, hogy nem lesz-e túl késő akkor tanulmányozni majd a túlélési ismereteket, ha már baj van...)
Tartalmát és szerkezetét tekintve is nagyon hasonlít a kézikönyv változatra, ebből azonban kihagyták a városi környezethez köthető részeket, tehát a természetben való túlélésre koncentrál. Egyes bekezdések, és az ábrák változatlanul kerültek át (és sajnos a legtöbb hiba is), a maradékot pedig némileg tömörebben fogalmazták meg, mint a kézikönyvben.
Aki aktívan használni szeretné, tanulni belőle, de csak az egyikre költene, annak inkább a nagy változatot javaslom, mert az bővebb, és könnyebben is olvasható.

Összevetés más túlélőkönyvekkel

Hogy egy gyors összehasonlítást tegyek a hasonló könyvekkel, minden kritikai észrevételem ellenére is meg kell mondjam, hogy általános jellegű túlélőkönyvből magyar nyelven pillanatnyilag nem kapható jobb az SAS túlélési kézikönyvnél. Személy szerint ugyan én legalább ennyire, vagy talán még jobban kedvelem Gerhard Buzek: A túlélés kézikönyve címmel 1994-ben megjelent munkáját, az nem beszerezhető manapság. A Peter Darman-féle Túlélés, Alexander Stilwell illetve Chris McNab legkülönfélébb kiadásokban megjelent túlélőkönyveit pedig már inkább csak zárójelben említem meg. Ezek az SAS túlélési kézikönyv népszerűségének farvizén lavírozó kötetek, és olyan érzete van az embernek, hogy ezt a könyvet próbálják utánozni, vagy esetleg az ennek forrásául is szolgáló brit és amerikai katonai kézikönyveket és még egymást is másolják, a benne lévő hibákkal együtt. A Len Cacutt-féle Túlélés túlzottan katonai vonalon mozog, Ray Mears: A túlélés kézikönyve pedig – bár a maga nemében kiváló – sokkal inkább bushcraft könyv, mint klasszikus túlélő.
Az angol nyelvű szakkönyvek területén már több kihívója akad a SAS túlélési kézikönyvnek, melyre a legjobb példa az általunk is bemutatott Colin Towell-féle túlélőkönyv. De látni kell azt is, hogy a legtöbb szakkönyv a túléléshez kapcsolódó rengeteg témakör közül inkább csak néhány területre fókuszál, és arról ír részletesen. Teljesen átfogó kötet írásával viszonylag kevesen próbálkoznak, és talán jobb is így, a túlélési ismereteket érdemi alapossággal amúgy is esélytelen egyetlen könyvből megtanulni.

Összegzés

Az SAS túlélési kézikönyv első megjelenése idején, azaz a ‘80-as években korszakalkotó műnek számított, azelőtt nemigen volt ilyen részletes könyv a túlélésről, még a nyugati világban sem. Akkortájt már az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba hozta az olyan speciális témákat, mint a tűzfúró vagy a kőpattintás, ezek gyakorlatba ültethetősége már csak másodlagos szempontak bizonyult. Komoly túlélési szakemberek is megemlékeznek arról, hogy fiatal korukban mennyire inspiráló volt számukra ezt a könyvet olvasni. Most azonban, 35 évvel az első kiadása után, egy komolyabb ráncfelvarrás, átdolgozás, a sok évtizedes hibák kijavítása, és az elavultabb részek kicserélése igazán aktuális lenne.
Ám minden hibája és hiányossága mellett is azt gondolom, az SAS túlélési kézikönyv kifejezetten jó arra, hogy bevezesse az érdeklődőket a túlélés témakörébe, és ha helyenként csak nagyon felületesen is, de mégis viszonylag átfogóan felvázolja az ehhez kapcsolódó ismeretanyagot.
A bemutatott tudnivalók széles spektruma pedig indirekt módon azt az üzenetet is hordozza, hogy bármilyen jellegű veszélybe kerülünk a föld bármely pontján, minden helyzetben rengeteg ötlet és módszer létezik, amellyel aktívan tehetünk magunkért és egymásért is. Elkényelmesedett 21. századi világunkban pedig sok esetben talán pont ennek az önálló kezdeményező- és cselekvőképességnek van híján az emberiség. Így aki ezt az öngondoskodó szemléletet elsajátítja, az máris jelentős mértékben növeli az esélyét a túlélésre.

Klasszikus darab, mindenképp érdemes beszerezni, elolvasni!

SAS túlélési kézikönyv
Túlélés minden körülmények között
Eredeti cím: SAS Survival Handbook
Írta: John "Lofty" Wiseman
Fordította: Király Róbert
21. század Kiadó, 2016
672 oldal