Nyírfakátrány-készítés
“A neandervölgyiek kedvenc ragasztója már 200 ezer éve.” Akár ez is lehetne a reklámszlogenje a nyírfakátránynak, melyet viszonylag könnyen előállíthatunk mi magunk is tábori körülmények között.
Régóta foglalkoztat, mi mindent lehet készíteni a természetben fellelhető alapanyagokból egyszerű módszerekkel kint a terepen. Többször írtunk is ilyen témában itt, a Vadon szava blogon (például a zsinórsodrásról vagy legutóbb a csapolt vállfáról). Ezek sorába illik a hazánkban is előforduló nyírfa kérgéből kinyerhető kátrány.
A nyírfakátrány egészen sok célra alkalmazható. Nemcsak ragasztó és impregnálószer, de használták régen többek közt rágógumiként, (meztelen)csigariasztóként, fertőzések kezelésére vagy kikészített bőrök tartósítására. És nem utolsósorban az égés táplálására is alkalmas.
A folyamat, amivel előállítjuk, az úgynevezett száraz lepárlás avagy száraz desztilláció. A nyírfakérget oxigénszegény környezetben hevítjük, és az egyik visszamaradó anyag a kátrány lesz.
Szükségünk van ehhez egy zárható fémdobozra (melyhez egy már kissé amúgy is rozsdás sütisdobozt választottam), egy nyitott tetejű kisebb edényre (ez jelen esetben egy üres konzervdoboz), és persze egy nagy adag nyírfakéregre.
A nyírfakéreg kapcsán fontos megemlíteni, hogy azt mindenképp elhalt, esetleg már korhadófélben lévő nyírfamaradványokról gyűjtsük be, és semmiképp ne élő nyírfákról! Ez ugyanis nagy valószínűséggel a fa pusztulásához vezetne. (Arról nem is beszélve, hogy nagyobb nedvességtartalma miatt eleve kevésbé hatékony alapanyag volna a kátrányhoz.)
Kátránykészítés
A konzervdobozt a tűznek előkészített helyen ássuk be a talajba, úgy, hogy a pereme legyen talajszinten.
A fémdobozt tömjük meg a nagyjából méretre szabdalt kéregdarabokkal. A kéregdarabokat függőlegesen helyezzük a dobozba, hogy a kéregből kiváló olaj utat találhasson majd lefelé.
A fémdoboz tetején szúrjunk egy kisebb lyukat, ezen keresztül szivárog majd ki a keletkező kátrányos-olajos folyadék a gyűjtőedénybe, ahol a föld alatt valamivel kevesebb hő éri.
Zárjuk le a dobozt a fedővel, majd az egészet fejjel lefelé, tehát a fedélen ütött lyukat beigazítva helyezzük a konzervdoboz fölé.
Ezután gyújtsunk tüzet a doboz mellett, majd óvatosan, anélkül, hogy a dobozt véletlenül elmozdítanánk, rakjuk meg annyira, hogy az egész fémdobozt körbevegye, és a hő így minden irányból érje. Legalább egy órán keresztül égessük.
Miután leégett a tűz, hagyjuk teljesen kihűlni, majd távolítsuk el a hamut a dobozról és környékéről.
Ezután szintén óvatosan, anélkül, hogy szennyeződést sodornánk a besüllyesztett edénybe, emeljük le róla a fémdobozt. Ha jól csináltuk, ott lesz az alján a várva várt kátrányunk, kátrányolajunk, amelyet a konzervdobozzal együtt emeljünk ki a földből.
A vadonbeli vegyészkedés eredménye az én esetemben egy elég sűrű, de mondjuk mézhez hasonlóan folyékony, ragacsos fekete massza lett, amely bármelyik űrhorrorban simán eladható lenne idegen létformának vagy egy idegen létforma szabadon választott testnedvének.
Az illata meglehetősen intenzív. A bemutatott esetben összesen kb. fél decilitert eredményezett a művelet, ami nem túl sok, ugyanez egy modern feldolgozó üzemben bizonyára sokkal jobb eredménnyel járna.
A felhasználás céljának megfelelően ezt az anyagot a tűz közelében történő további melegítéssel, forralással sűríthetjük. A legvégül kapott kátrány egy kifejezetten hőre lágyuló anyag lett. A késő őszi kinti hőmérsékleten sem teljesen szilárd, de nagyon sűrű. Melegítés hatására pedig egyre inkább folyékonnyá válik.
Ahogy utaltam is rá, a régészeti kutatások alapján a neandervölgyi emberek már 200 ezer évvel ezelőtt is használták a nyírfakátrányt, ami azt jelenti, hogy igencsak ősi mesterség ennek az előállítása. Izgalmas kérdés azonban, hogy milyen módon hozták létre az oxigénszegény környezetet. Elvileg égetett cserépedényből is ki lehetne alakítani a zárt teret, ami akár az őskorban is megoldható lett volna. Csakhogy a tudomány mai állása szerint a fazekasság, cserépégetés legfeljebb 30 ezer éves múltra tekint vissza. A kísérleti régészeknek persze van egy-két ötletük arra, hogy akkor mégis hogyan történhetett a dolog, de biztosat jelenleg nem tudni.
Kátrány mint ragasztó
Őskori ragasztóként való alkalmazásának egyik módja, ha a melegített kátrányt porrá őrölt faszénnel keverjük, ami kihűlve immáron teljesen megszilárdul. Ezt az anyagot közvetlenül két alkatrész (például egy pattintott kő penge és fa nyél) ragasztására is használták a történelem hajnalán, de olyan formában is, hogy előtte növényi rostokkal kötözték össze ezeket, és a kátrány a kötözés rögzítését is segítette. Ötzi, a jégember "túrafelszerelésében" pontosan így volt rögzítve a baltafej a nyélhez, és a nyílvesszők hegye, tollazata is.
A bemutatott módon nyert kevés kátrányt nem akartam így beáldozni, ám itt jön képbe a többi melléktermék. Az égetésre használt dobozt kibontva, annak belsejében, a nyírfakéreg elszenesedett maradványait találjuk. Jelen esetben külön érdekes volt a fedélbe ragadt rész, azon ugyanis az elszenesedett kéregdarabokat egyértelműen átitatta a kátrány, amely már nem tudott kiszivárogni a résen keresztül. Mivel ez durva közelítéssel tehát szén és kátrány keveréke, úgy gondoltam, megpróbálom összedolgozni homogénebbre, és megnézni, valóban működik-e.
A fedelet tűz fölött melegítve rövid időre meglágyult az anyag, ekkor a benne maradt széndarabokat szétmorzsoltam egy bottal, és végül az így kapott keveréket kisebb botokra vittem fel, amelyen az hamarosan megszilárdult. Ez egy praktikus tárolási mód, az (ős)ember így tetszőleges adagot magával vihet, amelyből a tűz hőjével lágyítva lehet könnyen leválasztani és ragasztásra használni a kívánt mennyiséget.
Kátrányégetés
Az égési tulajdonságainak vizsgálatához egy pálcikára kentem nagyon kis mennyiséget a sűrített kátrányból. A pálca végét ezután sikerült meggyújtani, ám a hőtől a kátrány gyorsan kilágyult, és megfolyt, így nem tudta tovább táplálni a lángot.
Újabb kísérletben egy üres, és egy nagyon kis mennyiségű kátránnyal megkent vécépapír lapkát sodortam össze külön-külön, és ezeket gyújtottam meg gyufával. Látványos volt a különbség, a sima vécépapír először fellángolt, majd (nyilván az oxigénhiány miatt) hamarosan izzásba ment át, míg a kátrányos változat közel két percen keresztül szép lánggal égett.
Hát, röviden így készül a nyírfakátrány. A kommentekben várom a ti tapasztalataitokat is.
