2011. dec 23. Monty H.
Ellenséges területen

Ellenséges területen

1995. június 2-án 13:15-kor két amerikai F-16-os szállt fel az észak-olaszországi avianói légitámaszpontról, hogy megkezdjék szokásos járőrözésüket Bosznia fölött. Ekkor még senki nem tudhatta, hogy a két gép közül néhány óra múlva már csak az egyik fog visszatérni...

Kedves olvasóink közül nyilván többen is emlékeznek még a jugoszláv válság (számunkra is) vészterhes éveire. Bár ezeket az esztendőket kevés konkrétan is felidézhető esemény fémjelzi, ezek közül az egyik legérdekesebb a lelőtt amerikai pilóta, Scott O’Grady túlélőtörténete.

A  31. vadász-ezred 555. vadász-századához tartozó gépek az ENSZ-légtérzár fenntartásában vettek részt, melynek célja az volt, hogy az immár négy éve tartó délszláv konfliktus ne terjedjen ki az égboltra is. A vezérgép ülésében Bob Wright százados ült, Basher 5-1 hívójellel, kísérője Scott O’Grady  százados volt, hívójele Basher 5-2.

Az akkor huszonkilenc éves Scott O’Grady már hat éve repült a légierő kötelékében, de nem meglepő, hogy civilben kóstolt bele az égbolt hangulatába, és pilótajogosítványát ekkor szerezte meg. Nagyon szerette a természetet, cserkészként is az ilyen jellegű különpróbákra hajtott. A sportokért is odavolt, és minden szempontból aktív életet élt. Apja a tengerészgyalogságnál szolgált, a történelemhez is konyított, és a család bejárta az Egyesült Államok történetének legfontosabb helyszíneit, Gettysburgtől a Rushmore-hegyig. Az egyetemi évek alatt tartalékos tiszti képzést végzett, és végül a légierőnél kötött ki. 1989 nyarán hadnagyként kezdte meg pályafutását.

FELSZÁLLÁS ELŐTT
Wright százados ragaszkodott ahhoz, hogy felszállás előtt ismételjék még át a kutató-mentő forgatókönyvet is, mely vészhelyzetben nagyon hasznos. O’Grady és a legtöbb pilóta általában nemigen aggódott emiatt, de barátja nagyon komolyan vette az előírásokat, így megegyeztek a részletekben, ideértve a titkos jelszavakat is. Azelőtt mindössze egyetlen NATO-gép esett áldozatául a jugoszláv légvédelemnek, egy brit Harrier. A pilóta muszlim területen ért földet, és hamarosan át is adták őt a békefenntartóknak. O’Grady már csak ezért sem idegeskedett túlságosan egy ilyen eshetőség miatt.

Aznap reggel más is történt: O’Grady a férfimosdóban meglátott egy cikket, amely két túlélési helyzetet mesélt el. Mivel épp ráért, el is olvasta.  Az első az arizonai sivatagban eltévedt férfiról szólt, aki ráadásul meg is sérült. Nyolc nap múltán találtak rá, teljesen kiszáradva – de életben. Kibírta, mert túl akarta élni. A második történet egy Alaszkában lezuhant pilóta sorsát írta le, aki annyira elkeseredett, hogy nem is próbálkozott semmivel, csak visszament a géphez, és a túlélő-készletben található pisztollyal öngyilkosságot követett el. Pedig a lezuhanás előtt leadott rádióüzenete célba ért, és egy nappal később megérkeztek a helyszínre a légimentők.

A BALKÁN FELETT
Az őrjárat első órája eseménytelenül zajlott. 8000 méteres magasságon repültek, a Banja Lukától délre eső körzetben. Az üzemanyag gyors ütemű fogyása miatt természetesen légi utántöltést is kellett végezniük. Úgy tűnt, nem sok dolguk lesz aznap… A boszniai szerbek azonban újabb ütegeket telepítettek a járőrkörzetbe. Mikor Wilbur képernyőjén felvillant a radart érzékelő besugárzásjelző, a műszer egyértelműen jelezte, hogy nem szokványos radarról van szó, hanem légvédelmi típusról. O’Grady gépe nem érzékelte ugyanezt, viszont a pilóta átszólt a legközelebbi AWACS-gépnek, és azonosítást kért. Az AWACS közölte, hogy ez az üteg számukra ismeretlen. A két F-16-os folytatta a bevetést.

Az igazság az, hogy a pilótáknak sokkal nagyobb elővigyázattal kellett volna járőrözniük. Az elmúlt napokban a szerbek alaposan berágtak a NATO-ra, miután a nekik kiadott ultimátum semmibe vétele után az egyik lőszerraktárukat az amerikaiak szétbombázták. A szerbek túszul is ejtettek 400 kéksisakost, és a helyzet igen feszült volt.  Ezzel egy időben SA-6-os légvédelmi rakétákat is telepítettek, amire a konfliktus történetében most először került sor.  Hogy az ellenséges gépek dolgát megnehezítsék, a rakéták radarját nem tartották állandóan bekapcsolva, épp azért, hogy a repülők ne mérhessék be őket, így nehezebb volt a helyzetüket is megállapítani.

15:03-kor O’Grady besugárzásjelzője érzékelte az előbbi ellenséges radart, míg a vezérgépé nem.  A szóban forgó üteg parancsnoka úgy döntött, hogy radarirányítás nélkül enged fel két rakétát, és csak akkor kapcsolja majd be a radart a célra irányításhoz, amikor az SA-6-osok már a repülők közvetlen közelében lesznek. Másodpercekkel később már útban volt feléjük két rakéta, bár ezt az F-16-os számítógépe egyelőre nem érzékelte – az AWACS igen, de képtelen volt időben figyelmeztetni őket. Az első rakéta a két vadászgép között zúgott el, és mire O’Grady működésbe hozhatta volna az ilyenkor használatos „csalit”, a második már be is csapódott a vadász testébe és darabokra szaggatta. A lángnyelvek szinte azonnal elérték a fülkét, a pilóta pedig a rémület örökkévalóságnak tetsző első néhány pillanata után katapultált.

A katapultálás már önmagában is veszélyes manőver. Az első pár másodpercben hihetetlen erők hatnak a gépet elhagyó emberi testre, melyek a gravitációnak akár hússzorosát is elérhetik, és komoly veszélyt jelentenek a gerincre, illetve a belső szervekre. Ha a pilóta nem ül előírás szerint az ülésben, akkor a lába vagy a karja is odaveszhet. O’Gradynek szerencséje volt: csak a sisakja napellenzője, a mellényére rögzített zseblámpája és a tépőzáras névszalagja szállt el, illetve a bal bakancsának sarka sérült meg, ő maga egyben maradt.

Az ejtőernyő sietős nyitása után gyorsan megszabadult a sisakjától és a maszkjától, mivel úgy érezte, mindjárt meggyullad az arca. Ekkor jött rá, hogy korán nyitotta ki az ernyőt, és még legalább fél óra, míg földet ér. Ez olyan szempontból volt veszélyes, hogy az ellenségnek több ideje maradt észlelni és követni őt. Lenézve látta, hol csapódott be gépének maradéka, és földeket, erdőket és egy várost is ki tudott venni. Mivel odafentről még hallotta a vezérgép süvítését, bekapcsolta a vészjeladóját is. Nem sokkal a földet érés előtt egy közeledő teherautóra lett figyelmes, mely a közeli  út szélén fékezett le, és része volt a szerbek által kiküldött két kutató alakulatnak, mely rendőrökből és milicistákból állt.

ELLENSÉGES TERÜLETEN
O’Grady pár száz méterre az úttól fogott talajt – szerencséjére erdős részen, egy kis tisztáson. Mivel számíthatott arra, hogy a teherautón érkezett csapat őt keresi, a lehető leggyorsabban el kellett hagynia a körzetet. További járművek zaját hallotta, ezért amint kigabalyította magát a zsinórok közül, felkapta a túlélő-hátizsákját és elinalt. A nagy sietségben viszont otthagyta a másodlagos túlélő-készletet, benne az extra vízadaggal. Tisztában volt azzal, hogy maga az ejtőernyő is rendkívül hasznos lenne (hálózsákként, menedék-elemként vagy a zsinórok miatt), de túl nagy volt ahhoz, hogy siettében magával vihesse. Ekkor tudatosult benne, hogy kissé megégett arcát leszámítva semmilyen sérülést nem szenvedett. A félelem és a stressz azonban megtették a hatásukat: nagyon hamar, alig száz méter megtétele után kifulladt, ezért behúzódott a bozótba és a földre feküdt. Már hallotta is az őt kereső katonák hangját, akik akkor érték el az ejtőernyőt.

Elővette rádióját és megpróbálta elérni a vezérgépet, de nem járt sikerrel. Közben közeledő lépteket hallott. Lekapcsolta a készüléket és csendben várt. Nemsokára két alak – egy őszülő férfi és talán az unokája – sétált el a búvóhelye mellett, alig másfél méternyire tőle. Kinézetük alapján civilek voltak, bár O’Grady úgy gondolta, hogy akár a milícia tagjai is lehetnek. Perceken belül másik két figura tűnt fel, náluk fegyver volt, és megint csak pár méterre álltak meg tőle. A következő órában két-három fős kutatóosztagok fésülték át az erdőt. Nagy szerencséjére kutyákat nem hoztak magukkal. Aztán lövések dörrentek, de nem tudta megállapítani, mi történik – talán így akarják őt kiugrasztani? Hívőként a lapuláson kívül csak egy dolgot tehetett: imádkozott, katapultálása óta nem először. A nyakában egy ezüst keresztet viselt, rajta egy galambbal, melyet még húgától kapott. Ezt sokszor előhúzta, hogy erőt merítsen belőle...

Este kilenc órakor a kutatóosztagok végre eltűntek a sűrűben. O’Grady ekkor újra próbálkozott a rádióval, de nem kapott választ, ráadásul az elemek élettartama is aggasztotta. Megpróbált higgadtan és tervszerűen gondolkodni, de nagyon nehezen tudta összeszedni a gondolatait. Bár akkor még nem ismerte saját pozícióját, Banja Lukától délnyugatra volt, durván 45 kilométerre, Mrkonjić Grad közelében.

HELYZETELEMZÉS

A nap utolsó sugarainál elővette a bicskáját és a pengét tükörként használva szemügyre vette saját ábrázatát. Örömmel látta, hogy az arcán lévő égési sebek jelentéktelenek. Tudta, hogy a sötétség jó alkalom a mozgásra, bár nem lehetett biztos abban, hogy a szerbek nem hagytak kint őröket, mondjuk éjjellátó készülékekkel ellátva. Különösen aggódott amiatt, hogy zajt csap, és ennek fényében nem csoda, hogy átkozta azt, aki a pilóta-overallt telerakta tépőzárakkal. Mivel azonban gyorsan hűlt a levegő, eszébe jutott még valami: a repülős dzsekijét a bázison hagyta. Már felszállás előtt rájött erre, de nem akart visszamenni érte a körletbe, mivel az F-16-os klímaberendezése nem tette volna szükségessé repülés közben. Rajta volt viszont a túlnyomásos ruhája, amit a hőmérsékletre való tekintettel nem vett le.

Gyors tervet készített magában, felvázolva céljait.

1. Életben maradni.
2. Rejtve maradni.
3. Kapcsolatot létesíteni és mentést kérni.


TÚLÉLNI
Éjfél után indult útnak. A bekötőhevedereket és a rádió tárolótokját lerakta és otthagyta. Az éjszaka sötét volt, a hold nem világított, a csend tökéletes volt. Nemigen tudott tájékozódni, a sűrűn nőtt fák között ráadásul többször is zsákutcába jutott. Három óráig bolyongott, de szűk egy kilométernél többet valószínűleg nem tett meg. Újabb búvóhelyet keresett hát a következő 24 órára. Elővette hátizsákját és tartalék ceruzalámpájának fényében ellenőrizte a tartalmát:

Nyolc apró kulacs (lényegében tömlők), összesen szűk egy liternyi vízzel
Műanyag tömlő vízgyűjtéshez.
Símaszk
Szivacs
Egy pár pamutzokni
Egy pár pamutkesztyű
Egy narancssárga bozótsapka
Poncho (egyik oldalon zöld, másik oldalon ezüst színű)
Álcaháló
Túlélőfólia
Napszemüveg
Napvédő krém
Jelzősíp
Infra jeladó
Szikravető és gyufa
Kés
121 oldalas Pilóta-túlélés zsebkönyv


Túlélőmellényében pedig a következők lapultak:
Rádió-adóvevő
Iránytű
Elsősegély-készlet
Érszorító kendő
Jód
Jelzőtükör
Jelzőrakéták
Álcakrém
GPS
Beretta pisztoly


Felvette a zoknit és a símaszkot, majd a GPS segítségével belőtte saját pozícióját. Ennek ismeretében újra megkísérelt kapcsolatba lépni a baráti erőkkel, de a rádió ismét néma maradt. Aludni nemigen tudott, de azért pihent, ahogy tudott.

Pirkadatkor aztán rájött, hogy a búvóhelye csak sötétben nézett ki olyan jól, belőle valójában elég keveset takart el, így keresett magának egy újat. Földet érése óta most először ivott az egyik apró palackból. A nappali fényben szemügyre vehette végre a menekülési térképet is. A térkép vízálló anyagból készült, ami még csak hagyján, de durván 150x90-es méretű és a hajtogatásával járó lármával az egész erdőt fel lehetett volna verni. O’Grady ezért késével kivágta a releváns körzetet ábrázoló darabot. Talált rajta egy megfelelőnek tűnő dombot, három és fél kilométeres távolságban. Elhatározta, hogy első körben ide fog eljutni.

Ekkor azonban újra hangokat hallott. Meglapult, és a kutatók ismét csak néhány méteres távolságban haladtak el mellette. Várakozott, és a távolból lövéseket is hallott, majd órák múlva egy helikopter szállt el felette. Felnézve azonosítani is tudta: egy kisméretű Gazelle volt. Mivel az ellenség ilyen fokú aktivitást mutatott, napközben nem is merte bekapcsolni a rádióját, bár alkonyatig már semmi érdemleges nem történt.

Éjfélkor O’Grady úgy döntött, egyelőre mégsem indul útnak. Elégedett volt a búvóhelyével, környezetét viszonylag jól szemmel tarthatta innen, és mivel 36 órája volt ébren, úgy vélte, jobb, ha alszik egyet. Ez természetesen továbbra is csak „harci szunyát” jelenthetett, vagyis éberen, minden neszre felriadva pihent. Június volt ugyan, de éjszaka komolyan lehűlt a levegő. Napkeltéig kétszer vagy háromszor is próbált kapcsolatot teremteni, de sikertelenül.


ÉTLEN-SZOMJAN
Eközben egyre éhesebb lett, bár ez egyelőre kevésbé aggasztotta. Most már elárulhatjuk, hogy O’Grady bevetése napján nem reggelizett – hűtője odahaza ugyanis majdnem üres volt. Ebédre egy pizzát evett, de még ő is tudatában volt annak, hogy többet kellett volna fogyasztania. Mivel gyümölcsöt nem talált, letépett egy falevelet és a szokásos módon ellenőrizte, nem mérgező-e (külső ajakhoz dörzsölés, belső ajakhoz dörzsölés, szájba vétel, elfogyasztás). Néhány levelet lenyelt, de az éhség nem múlt el, ellenben szomjasabb lett, és több palackját is kiitta. A nap nyugodtan telt, de estére egyre több kétség gyötörte, ami részben a kiszáradásnak tudható be, mely köztudottan rontja a döntésképességet. O’Grady ekkor ismét imádkozni kezdett, és ettől össze is tudta szedni magát.

A pilóta jó esélyekkel indult neki ennek a próbatételnek, legalábbis abból a szempontból, hogy hozzá volt szokva a fizikai nehézségekhez, hogy szerette a természetet, illetve, hogy komolyan vette munkáját, és volt miben hinnie. Az viszont nem vet rá jó fényt, hogy elővigyázatlanul elhanyagolta az aznapi reggelijét, hogy tudatosan a bázison hagyta pilótadzsekijét, továbbá, hogy csak bajtársa ösztönzésére volt hajlandó átvenni a vészforgatókönyvet. Pozitív hozzáállása azonban tagadhatatlan, és az események során többször is bizonyította, hogy képes józanul, nem elhamarkodottan dönteni. Egyértelmű, hogy nagyban támaszkodott a pilóták számára kötelező SERE-kiképzésre, illetve, hogy bajtársaiba, családjába és istenébe vetett hite hatalmas lelki erőt nyújtott neki.

A SERE (Survival, Evasion, Resistance and Escape) tanfolyam a menekülés, bujkálás és fogságba esés során fellépő helyzetekre készíti fel a résztvevőket, akik a haderő azon tagjai közül kerülnek ki, akiknél komolyan fennáll annak a veszélye, hogy ellenséges területen rekednek és fogságba eshetnek, vagyis a pilóták, a különleges alakulatok tagjai vagy az előretolt tüzérségi figyelők. A kiképzés nagyba hasonlít a Bravó Kettő Nulla eseténél már említett brit szökési és bujkálási tréningre, s számos területre kitérnek, ezek dióhéjban: mezei túlélés mindenfajta égövön, elsősegély, tájékozódás, álcázás, kommunikáció, bujkálás, illetve  a fogságban követendő magatartás, továbbá az onnan való szökés.

Az ellenséges erőkön kívül túlélőhelyzetben a természetben az emberre leselkedő két legnagyobb veszély hely és időjárás függvényében a kihűlés és a kiszáradás lehet. O’Grady ebben a tekintetben szerencsésnek mondhatja magát. Az események helyszíne 600-1000-1200 méter tengerszintfeletti magasasságú vidék, jórészt lombos erdőkkel, illetve a magasabb részen megjelenő fenyvesekkel. Az évszak nyár, ami a magyarországihoz hasonló éghajlatú térségben a legszerencsésebb időszak az életben maradás esélyeit tekintve. Hiányos öltözéke miatt más évszakokban sokkal nagyobb veszélyt jelentett volna a hideg. Bár eszköze volt hozzá, nem lett volna jó ötlet tüzet raknia, mely elárulhatja rejtekhelyét. Ez nyáron még rendben is van, ám télen csak két rossz megoldás közül választhatott volna... Ami a folyadékbevitelt illeti, a nála lévő víz valóban nagyon kevésnek nevezhető. A terepviszonyok amúgy nem zárnák ki a vízszerzés lehetőségeit, itt azonban szintén a rejtve maradás volt a hátráltató tényező. O’Grady számára hasznos volt, hogy viszonylag keveset mozgott és azt is éjszaka. Ezzel a vízfelhasználását az izzadás minimalizálásával jelentősen csökkenthette. Ami az evést illeti, ebben szintén korlátozottak voltak a lehetőségei ugyanakkor ez ilyen időtávban még nem kritikus tényező, sőt a minimális folyadékbevitel miatt még jobb is, hogy nem evett túl sokat, mivel az emésztés szintén vizet von el a szervezettől.

Késő éjszaka indult útnak délkeleti irányban. Sürgető érzés kerítette hatalmába, mintha rögtön kijuthatna Boszniából úgy, ha gyorsít a léptein… Gyalogolt és egyre magasabb területre jutott. Ismét próbálkozott a rádióval, de eredménytelenül. Ideiglenes búvóhelyén fekve elnyomta az álom, és napkeltekor jött csak rá, hogy megint olyan helyen van, ami nappali fényben nem nyújt rejtekhelyet (ez a probléma a jelek szerint mindig felmerül, ha sötétben keresünk magunknak búvóhelyet, lásd még Chris Ryan esetét). Bevetette magát a bozótba és lassú mozdulatokkal kialakította a maga kis „fészkét”. Aznap reggel viszont kiitta az utolsó vizespalackját is. És bár minden délután sor került egy gyenge záporra, kellő mennyiségű vizet nem tudott belőle összegyűjteni, arra viszont elég volt, hogy még jobban fázzon. Két tehénke – O’Grady keresztségében Alfred és Leroy – is feltűnt és a közvetlen közelében legelésztek.

Aznap, hétfő este komoly zivatar kerekedett, és - többek között ilyen célra rendszeresített - szivacsát használva a pilóta egész komoly mennyiségű vizet gyűjtött össze a víztartályába. Mire a vihar elvonult, majdnem fél liter folyadéka volt, nem beszélve arról a mennyiségről, amit közben elfogyasztott. Eljött az éjjel, ő pedig újra elővette rádióját, és ezúttal az univerzális vészjelzést használta. A második próbálkozás után meghallott végre egy angolul beszélő hangot:
- Flashman, itt Magic… vészjelzést fogtam… ellenőrizze, hogy…
Magic a NATO AWACS-központjának hívójele volt. Egy perccel később pedig mást is meghallott:
- Basher 5-2, itt Flashman… hall engem?
O’Gradynek nehezére esett, hogy ne ordítson rögtön bele a készülékbe:
- Flashman, itt Basher 5-2.
Flashman azonban nem hallotta az adását… Így annyival kellett megelégednie, hogy üzenete végre eljutott a NATO-gépekhez, rádiója pedig működik.

Családtagjait ekkorra már természetesen értesítették eltűnéséről. Az akkor már elvált szülők és a testvérek összegyűltek és szorongva várták az újabb híreket.

A következő hajnalon egy robbanás ébresztette, aminek okát nem tudta azonosítani. Elképzelhető, hogy a továbbra is őt kereső szerb katonák műve volt, akik a kutatást továbbra sem adták fel, főleg, hogy az előző éjszakai rádióforgalmazását egy közeli rádiósközpontban meghallották. Más búvóhelyet keresett volna, de már pirkadt. A kihűlés veszélye egyre jobban aggasztotta, ugyanis az előző esti esőtől még mindig nedves volt a ruházata. Hangulata állandóan változott: bízott benne, hogy bajtársai kimentik majd, de félt attól, hogy ő maga végül elveszti a reményt. Lenyelt néhány falevelet, de nem lett tőle jobban. Megjelentek viszont a hangyák, és tett egy próbát: bekapta az egyiket, tudván, hogy zsírban és fehérjében gazdag. Aztán még egyet. Aztán még egy tucatot…

Éjfél körül eredt neki. A terep változatos volt, haladás közben pedig bele-belehallgatott a rádiójába is. Miután véletlenül beleugrott egy pocsolyába, dühösen továbbment, és csak később jutott eszébe, hogy az ott talált vizet hasznosíthatta volna víztisztító-tablettái segítségével. Eljött a hajnal, ezért búvóhelyet keresett – ezúttal egy bozótos facsoportot választott, egy mező szélén. Mielőtt ledőlt volna, levette a pocsolyában átázott zokniját és kifacsarta belőle a vizet, hogy legalább ennyi nyeresége legyen belőle. Elaludt, és álmodott is, méghozzá, nem meglepő módon saját megmeneküléséről, arról, hogy nem kell többé bujkálnia, mert a NATO elintézte, hogy simán felvehessék. Az éjszaka folyamán elhagyta rejtekét és elindult a szomszédos dombon felfelé. Talált egy tisztást és reménykedve újra bekapcsolta rádióját…


ÉRKEZIK A SEGÍTSÉG
Ekkorra már folyamatban volt a mentési eljárás. A szerbek eleinte azt állították, hogy a lelőtt pilótát fogságba ejtették, később azonban bevallották, hogy ez nem így van. Ez nem nyugtatta meg az amerikaiakat, akik attól tartottak, hogy O’Grady a fogságban veszítette életét. A kérdéses terület felett ezúttal hatgépes kötelékek járőröztek, akik állandó jelleggel hallgatták a forgalmazást. Azon az éjjelen Tom Hanford százados, O’Grady bajtársa is részt vett a bevetésen, és bár üzemanyaga fogytán volt, időt kért a légiirányítóktól, mivel rádióján valami recsegést hallott. Saját hívójelét használva próbálta elérni a lelőtt pilótát, de nem kapott választ. Így ment ez egy darabig, és Hanford tisztában volt vele, hogy ha egy percen belül nem fordulnak vissza, nem jutnak el Avianóig. Ekkor azonban elcsípett egy adást a földről...

- Basher 1-1… Basher 5-2.
- Itt Basher 1-1 – válaszolta. – Alig hallak. Ismételd a hívójeled.
- Basher 1-1… Basher 5-2.
Hanford továbbra is keleti irányba tartott, vagyis egyre közelebb került az ismert légvédelmi rakétaindítókhoz. Kísérője emlékeztette, hogy vészesen fogy a nafta, de a vezért ez most nem érdekelte.
- Basher 5-2, itt Basher 1-1, ismételd!
És ekkor egészen tisztán meghallotta O’Grady hangját.
- Itt Basher 5-2. Jól és tisztán hallak.
- Basher 1-1, jól és tisztán hallak.
- Élek! Élek!
- Vettem! – Hanfordnak könny szökött a szemébe. De ellenőriznie kellett bajtársa alibijét, mert ez akár egy szerb trükk is lehetett. Feltette tehát az előre megbeszélt titkos kérdések egyikét.
- Melyik században szolgáltál Koreában?
- A Juvats-ban.
- Vettem, tényleg élsz.

Hanford lejegyezte az O’Grady GPS-éből származó koordinátákat, és megállapodtak, hogy félóra múlva újra beszélnek. A két F-16-os most visszafordult az Adria felé, és légi utántöltést kértek, hogy mihamarább visszatérhessenek ugyanide. A jó hír hamarosan eljutott a Pentagonba, majd a vicenzai NATO-főhadiszállásra is. Mivel azonban közeledett a hajnal, a mentőakciót egyelőre nem indíthatták meg, nem is beszélve az adminisztratív részletekről, például arról, hogy melyik egység fogja a mentést végezni. A választás az amerikai tengerészgyalogság 24. expedíciós különítményének mentőalakulatára esett, mely a USS Kearsarge fedélzetén hajózott, nem messze a horvát partoktól. Ők már június 2-a óta készenlétben várták a zöld jelzést, és az sem riasztotta el őket, hogy fényes nappal induljanak útnak.

Hajnali 2:45 körül Hanford visszatért, és újra kapcsolatba lépett a rádión O’Gradyvel. A parancsnokság által küldött kódszó „Manana” volt – vagyis „holnap”. A lelőtt pilóta nehezen viselte, hogy még egy napot el kell töltenie ellenséges területen, főleg, mert attól is félt, hogy az utóbbi órák rádióforgalmát a szerbek is lehallgatták - ami egyébként így is történt -, de megértette a kockázatokat. 4:15 körül azonban újabb, az előzővel ellentétes információ érkezett: „Most gyűjtik össze a fiúkat. A különítmény már a levegőben van. Mindent bedobnak a kedvedért. Most már csak idő kérdése.”

O’Grady hálaimát mormolva bújt el egy közeli dombocska mögött. Basher 1-1-nek vissza kellett térnie Avianóba, helyét a Rock 4-1 hívójelű gép vette át, az ülésben Scott régi barátja, Vaughn Littlejohn, aki 5:45-kor közölte, hogy 10-15 perc múlva megérkezik a segítség.  Ekkor már pirkadt: tiszta idő volt, csak ködfoltok zavarták a kilátást. O’Grady csőre töltötte Berettáját, és míg korábban biztosra vette, hogy nem fogja fegyverét használni, most már megesküdött volna rá, hogy senki nem fogja útját állni.

A mentésre rendelt 51 fős tengerészgyalogos különítmény két Super Stallion szállítóhelikopterben indult el. Két Cobra harci helikopter fedezte őket – de nem egyedül. Az akcióban számos további NATO-gép is részt vett: F-15-ös és F-16-os vadászgépek, brit Harrierek, tankvadász A-10-esek, F/A-18-as vadászbombázók, illetve zavarásra használatos EF-111-esek és EA-6-osok, továbbá nyolc tankergép, és az Adria felett járőröző számos egyéb repülő. Fél óráig tartott, míg ez a kisebb légi armada összeállt és háromnegyed hatkor már úton voltak.

O’Grady hat óra körül hallotta meg az F/A-18-asokat. A pilóták kérésére megjelölte saját pozícióját. Még durván félórája volt a helikopterek megérkezéséig, ezalatt fejben újra átvette a mentési procedúra részleteit. Mikor a Cobrák és a Stallionok megközelítették a körzetet, arra kérték, füsttel jelezzen, amit meg is tett. Scott fején ekkor már ott volt az a narancsszínű sapek, amit eleinte el akart dobni. A Cobrák sárga füsttel jelöltek meg egy leszállásra alkalmas tisztást, tőle úgy 200 méterre. Rohant, mint egy eszelős, miközben a földet érő Stallionok egyikéből tengerészgyalogosok rajzottak elő. Amikor végre odaért, oldalfegyverét átadta, felpattant az egyik gépre, közben a katonák visszaszálltak és a két helikopter felemelkedett. Alig hat perc telt el a leszállásuk óta...

O’Grady vizet kért és egy pillanat alatt benyakalt egy liternyit. Utána a felkínált fejadagokból lakomázott. Eközben a szerb légvédelem tüzet nyitott. A lövedékek több helyen is eltalálták a Stalliont. Két vagy három vállról indítható rakétát is kilőttek feléjük, illetve kézifegyverekkel is tüzeltek rájuk, de szerencséjük volt: a pilóta alacsonyabbra ereszkedett és úgy cikázott át az ellenséges terület felett. Percekkel később pedig már biztonságban voltak.

HAZAÉRKEZÉS
Június nyolcadikán, fél nyolckor O’Grady megérkezett tehát a USS Kearsarge fedélzetére. A flotta orvosai azonnal megvizsgálták. Oltásokat és infúziót kapott. Kiszáradástól és „lövészároklábtól” (a napokig hideg, nedves zokniban lévő lábon kialakuló hidegártalom) is szenvedett, illetve lefogyott, de most már nem volt ok az aggodalomra. A hatnapos menekülés ellenére meglepően jó formában volt. Nemsokára felkereste őt néhány hírszerző tiszt, akiknek részletesen elmesélte a történteket. Megtudta, hogy a szerbek vakon, radarirányítás nélkül engedték fel a légvédelmi rakétáikat, és csak később kapcsolták be a készülékeiket.

O’Gradynak látogatói is akadtak, elsősorban a mentésben részt vett tengerészgyalogosok és pilóták keresték fel. Este fél kilenckor a telefonhoz hívták. Azt gondolta, beszélhet végre a családjával, de a vonal túlsó oldalán az Egyesült Államok elnöke, Bill Clinton ült. Az ekkor következő beszélgetés inkább illik egy rossz hollywoodi filmbe, mint a valóságba, de mint tudjuk, az amcsik imádják az ilyen teátrális jeleneteket:
- Az egész ország aggódott magáért, de maga tudta, mit csinál. Mindnyájan nagyon örülünk.
- Elnök úr, csak azt akarom mondani, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyszerűbb országa.
- Ámen.

A pilóta másnap tért vissza Avianóba, ahol is 500 fős tömeg és a NATO gépeinek légiparádéja fogadta. Hogy odahaza, amerikai földön miféle fogadtatás várt rá, azt már könnyedén elképzelhetjük… De a lényeg úgysem ez, hanem hogy túlélő szemmel mit tanulhatunk ebből az esetből.

Az amerkai légierő elsődleges feladata az volt, hogy saját radar- és rakétaelhárítási módszereit felülvizsgálja. Az eset természetesen hatalmas (bár igen költséges) reklám volt az amerikai haderők számára (főleg, hogy három fegyvernem képviselői vettek részt benne), újból aláhúzva az oly sokszor hangoztatott “embert hátra nem hagyunk” elvet. O’Grady szerényen fogadta az a csinnadrattát, amit otthon kapott a háborút rég nem látott amerikai közvéleménytől:
“Vannak, akik tízszer ilyen rossz körülményeket éltek át, és úgy jöttek haza, hogy senki nem ünnepelte őket. Sőt, kigúnyolták vagy leköpdösték őket. Például az Észak-Vietnam felett lelőtt pilóták, akik a Hanoi Hiltonban [a hanoi fogolytábor gúnyneve] kötöttek ki és éveket töltöttek ott... Ehhez képest én hat napig táboroztam az erdőben és bujkáltam az emberek elől. Ezért ajánlom a könyvemet nekik, mert rájuk gondoltam, és ők adtak erőt, amikor szükségem volt rá. Arra gondoltam, milyen durva, ami velem történik, de rájöttem, hogy még a legrosszabb napom is sokkal jobb volt, mint az ő legjobb, fogságban töltött napjuk.”

O’Grady természetesen könyvet is írt (Michael French segítségével) élményeiről Basher Five-Two címmel. A rövidke, 134 oldalas kötet viszonylag egyszerű nyelvezettel, lényegre törően mutatja be a történeteket, kitérve hősünk előéletére is. Később lelki élményeit is összefoglalta a Return with Honor című könyvében (társírója Jeff Coplon volt). A témába vág még Mary Pat Kelly  “Good to Go": The Rescue of Capt. Scott O'Grady, USAF, from Bosnia című kötetete is.

Az incidens után három évvel O’Grady egyébként felhagyott az aktív szolgálattal, de a Nemzeti Gárda kötelekében még repült, s teológiai tanulmányokat is folytatott a dallasi egyetemen. A republikánus párt színeiben jövőre szenátornak jelölteti magát... Mivel az amerikai politikában eleve jobb esélyekkel száll ringbe az, aki jól dokumentálhatóan és fegyveresen szolgálta  a hazát, talán még össze is fog jönni neki.

Scott O’Grady esete összességében nem nevezhető rendkívülinek. Egy-két esetet leszámítva jól hasznosította a kiképzésen tanultakat, de a terepviszonyok és a szerencse is az ő pártját fogta. Ezek és a megmentésére beindított amerikai hadigépezet együttesen pedig elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy az amerikai pilóta ellenséges területen élhetett túl közel egy hetet, és komolyabb fennakadás nélkül hazajuthatott. 

FILMEN IS
Amikor a Top Gun magazin 1995/8. számában megjelent a vonatkozó cikk Scott O’Grady történetéről, az író viccesen megjegyezte, hogy ebből néhány év múlva minden bizonnyal film is készül, a főszerepben Tom Cruise-zal. Nos, a színész személyét leszámítva ez így is történt, azonban a kész mű – legalábbis a hitelesség oldaláról nézve – több sebből is vérzett. Először is eleve naivitás lenne azt várni, hogy Hollywoodban vevők lennének  egy bújkálós-menekülős-túlélős történetre, amelyikben az amerikai hős lényegében csak meghúzza magát, míg ki nem mentik őt. Nem, nem, ide tömény akció kellett. Így történhetett, hogy a forgatókönyv a legalapvetőbb mozzanatokat leszámítva alig-alig hasonlít O’Grady hat napjára. Mert az, hogy nem a légierő, hanem a flotta pilótájáról van szó, aki másodmagával katapultál a jugoszláv hegyek felett, és mellesleg lelövése előtt még tömegsírokat is lefotóz, ez még elnézhető. De aztán kiderül, hogy az Owen Wilson által életre keltett pilótagyerek ráadásul még John Rambót, sőt, Chuck Norrist is megszégyeníti, ha akcióról van szó. Ennek legékesebb példáját most inkább le sem írnám, legyen elég annyi, hogy látványos és helyenként igen izgalmas filmről van szó, mely éppen a hollywoodi ökörségek miatt kapott mínuszpontokat. Ettől függetlenül egészen élvezhető, csak nehogy komolyan vegyük… (O’Grady be is perelte a Fox stúdiót, elsősorban azért, mert nem kértek tőle engedélyt a filmhez. Ezt meg is nyerte, és végül peren kívüli megállapodást kötöttek vele.) Bővebb cikk Monty blogján olvasható róla.
Szerencsére készültek dokumentumfilmek is a témában, ilyen például a Situation Critical című sorozat 5. része a National Geographic Channel gondozásában, vagy a History Channel-féle Escape! - Escape from Bosnia: The Scott O’Grady Story.


Forrásként elsősorban O'Grady saját beszámolóját használtuk fel. A cikkhez használt képek többsége a National Geographic vonatkozó dokumentumfilmjéből származik.
Köszönöm Bozótnéger kollégám segítségét.

Szólj hozzá

túlélés balkán katonai pilóta gyaloglás