2018. jún 27. Monty H.
Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 9. rész – 2018-as beszámolók

Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 9. rész – 2018-as beszámolók

Idén sem hagytuk ki az éves élményrendből kedvenc túránkat, utunk pedig olyan tapasztalatokkal gazdagított minket, amiket mindenképp érdemes beszámolók formájában is megosztani a volt és leendő túratársakkal, már csak azért is, mert sok év kihagyás után, kétgyermekes édesanyaként újra csatlakozott hozzánk Saci, így végre egy női szemmel készült összefoglalót is leközölhetünk.

k100_monty_02.JPG

 

A hatodik Százas avagy milyen egy fiatal anyukának öt év kihagyás után ismét vállalkoznia a K100-ra...
Saci beszámolója

Május 26. reggel 5:45
Férjemmel (Öcsivel) álmosan baktatunk az autóhoz, mert hatra ígértük Milánnak és Montynak, hogy felvesszük őket a Kosztolányin, hogy kényelmesen kiérhessünk Békásmegyerre. Már megint nem sikerült eleget aludni, pedig megfogadtam, hogy a Kinizsire kipihenem magam. De a gyerekeket (két leányzó, 4,5 és 2 évesek) este Nagymamához és Nagypapához vittük, a búcsúzás elhúzódott, a hét sűrű volt – mint minden kétgyerekes és dolgozó szülőnek –, ezért ott esély sem volt a pihenésre. Így alakult... Most már mindegy, hiszen indulunk, majd szidhatom magam a 85. kilométernél (ez amúgy így is lett).

k100_monty_05.JPG

7:00 – Indulunk.
Izgalmas... Öt év maradt ki, de az Út ismerősen kanyarog előttem: fel az aszfalton, majd kiérünk a házak közül, és lassan megpillantjuk a Kevélyt. Izgulok, hogy mi változott. Én már biztosan teljesen másként lépkedek itt, mint az ezelőtti öt túrámon. Először is hálás vagyok Nagymamának és Nagypapának, hogy vigyáznak a Lányokra. Eszembe sem jut pont emiatt, hogy bárhol feladjam majd. Ha itt a fél családnak komoly logisztikai kihívás okoztam, akkor a minimum, hogy fél lábbal is, de muszáj lesz végigmennem! Egyébként is, én felkészültem! Amikor tudtam lopni egy kis időt magamnak, futottam. Kismaroson – ahol élünk – elég jó erdei terep adatott, ezért heti 2-3 futás egy-egy órába csak belefért. Ilyenkor nagyjából 10-12 kilométert futottam hegyre föl-le. És amúgy nagy baj az állóképességemmel nem lehet, mert az előző hónapban pedig két félmaratont is lefutottam. Szóval ezzel talán nem lesz gond.
Aztán hálás vagyok, hogy Öcsi itt van mellettem, együtt megyünk ismét (24 óra kettesben), mint a „régi szép időkben”. :-)
Időközben megérkezünk a Kevélyre. Megpillantjuk Tibit és Gábrielt Kismarosról. Nekik régóta tervezett teljesítendő kihívás volt bakancslistájukon a Kinizsi, és idén végre eljöttek – többek között Öcsi „felkészítésének” eredményeként is. (A felkészítés igazából csak egy nagyobb túra volt a Börzsönyben, meg mérhetetlenül sok jó tanács és lelkesítés...)

9:30 Hosszú-hegy
Elég gyorsan jöttünk, és nem állunk meg. Nekem valahogy az a tapasztalatom a Kinizsin, hogy leginkább az elnyúló pihenéssel lehet rontani a végeredményt, ezért Öcsivel még itt megbeszéljük, hogy csak max. 15-20 percekre fogunk megállni – kivéve Mogyorósbányát, ha lesz masszázs, mert az „befektetés a jövőbe”. 10 perc plusz masszázs, de három óra energianyereség :-)

ocsisaci_pilis_elott_rakkgyula_kepe.jpg

11:30 Pilis-nyereg
25. kilométer, jól jövünk. Találkozunk Montyval, lecuccolunk az emlékműnél, én elkezdek nyújtani, Öcsi még vizet vesz, mert fogyóban a készlet. Már fejenként nagyjából két liter folyadéknál tarthatunk, pedig nincs is kánikula. De nekem ez volt a tervem: inkább kicsi palackokat vigyünk, aztán ahol lesz rá lehetőség még szerzünk italt, de ne cipekedjünk. Pont ezért a táskám is kicsi, csak a legszükségesebbek vannak nálam: kulcs, iratok, készpénz, esőkabát, váltó zokni, sok zsepi, ital, étel – csokik, magvak, zabszeletek, egy alma meg egy sajtos stangli, meg mindenféle energiazselé és -szelet, Öcsi csodakoktélja, fájdalomcsillapítóval –, és persze valahogy bennmaradt még régebbről egy potya tisztasági betét, amire most hála Istennek nem lesz szükségem (azért ha ÚGY jött volna ki, akkor azért elég szívás lett volna, hiába tesz jót olyankor is a mozgás, egyéb nehezítő tényezők miatt biztosan többször kellene megállni.) Aztán itt van még egy kis tubus Sudocrem. Ezt a kidörzsölések ellen dobtam be, azzal a felkiáltással, hogy a gyerekek fenekét két pelusozás alatt is már tök jól rendbe hozza, akkor nekem is jó lesz. (Aztán jól is jött a túra második felétől)
Öcsi visszaér, Montytól elköszönünk, megeszem a stanglit, de már félig sétálva. Nagyon jól esik az étel, mert az előző napi étkezést eléggé elrontottam: a nagy készülésben, rohanásban alig ettem valamit, pedig ilyenkor tésztapartit kéne tartani! (Mindegy, már megszoktam, hogy sok tervem közül a legtöbb valahogy meghiúsul, mert a gyerekekkel csak korlátozott mértékig tudok mindig előre tervezni. Ilyen volt a „Kinizsi előtt jobban odafigyelek az étkezésre!”-terv is. Hát mit ne mondjak... Két napig ha tartott, mert a gyerekek torkán nem nagyon lehetett lenyomni az egészségesnek mondott ételeket, arra meg már nem nagyon jutott sem időm, sem energiám, hogy két étrendet futassak a családban... Szóval maradt minden úgy, ahogy volt. Mondjuk arra figyeltem, hogy legalább több gyümölcs és zöldség kerüljön az asztalra, amiből én aztán többet ettem.)
Időközben szép lassan Kesztölcre ereszkedünk. A levendulaültetvény mellett pedig kivonult a falu fröccsöt és szörpöt osztani. Isten áldja őket! Két fröccs is lecsúszik – meg persze egy szörp is, de a fröccs fanyarsága egyszerűen fantasztikusan oltja a szomjam a déli napsütésben. A Drága Falusiak egy tükröt is kitettek, és vizet mosakodáshoz. Megmosom az arcom, a tükörbe nézek... A körülményekhez képest egész jó – állapítom meg. Bejött a ruhaválasztás: kényelmes fehér futópóló és rövid, fekete futósort – ebben szoktam mindig futni és már megszoktam, finom, jó anyaga is van, és optikailag is jól mutat az összhatás. Ugyanígy választottam ki az alsóneműket is: a lényeg, hogy ne dörzsöljön, és ne csúszkáljon, ne kelljen igazgatni. Aztán kaptam egy új, lábszáras futózoknit, ami nem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmes lesz. A bakancsom pedig a pontosan egy éves Salomon... Ilyen hosszú útra még nem mentem vele... A bokám tartja, de több helyen nyom, ezt már érzem: lábujj és sarkak nem a legtökéletesebbek. Egy idő után meg is unom a szúró fájdalmat a sarkamon, tapaszt teszek rá... Jobb így.

k100_monty_09.JPG

13.30 körül
Dorogon battyogunk, betérünk egy boltba alkoholmentes sört venni. „A Gete után megisszuk!”, készülünk a Gete-menetre. Lassan emelkedünk az aszfalton. A dorogi temetőbe gyászolók gyűlnek, kölcsönösen megnézzük egymást.

14:46
Már lefelé a Getéről! „A katlanban szisszentünk, az úgyis embertelen!” – határozzuk el Öcsivel, miközben ereszkedünk le a sziklás hegyoldalon. A lábujjaim nagyon fájnak, minden lelépésnél előrecsúsznak lábaim a bakancsban, és a bakancs orra nyomja a lábkörmeimet. Hálás vagyok, hogy hoztam túrabotot, azzal enyhíteni tudom a lefelét, mert szeretném megóvni a körmöket. Mert ha bevérzik, azt még élénk, színes lakkal le tudom fedni, de ha leesik, akkor egész nyárra búcsút mondhatok a szandálnak... Szeretnék szandált hordani!!!
Időközben a Katlant is elértük, szisszentünk... Meleg van. Fel a Kő-hegy mellett, gyönyörű ez a búzamező! Legutóbb, mikor itt jártam, még gaz volt csak itt. Szakítok is pár szálat, eszegetem a magokat, és csodálom a tájat.
Lassan Tokodra is leérünk. Emlékszem, régen itt zsíroskenyérrel várták a túrázókat. Most senki nem vár minket.

k100_monty_10.JPG

16:41
Mogyorósbánya, túl a felén! Eszünk egy levest, zsíroskenyeret, és kérünk egy masszázst. Fáj. De az a jóleső fájdalom. legtöbbször sziszegek, mert annyira fáj. Állítólag a gyerekeknek a Dévény-torna pont ugyanilyen érzés. Értem már, hogy az enyéim miért üvöltöttek annyit! :-) A csupasz talpam is ég, de a masszőr srác valami krémet is ken, ami elég jól esik. Szívesen maradnék még itt, de indulnunk kell már.

20:00 körül
Péliföldszentkereszt. A kedvencem. Gyönyörű az aranysárga napsugarakban megfürdő végtelen mező, a forrás, a templom. Felhívjuk a gyerekeket, kérik, hogy hozzunk nekik „varázslevelet” a túráról.
Pusztamarót innen lassan jön el. Iszok egy kis csodakoktélt, eszünk egy hotdogot a műútnál, így visszatér az erőm a „színuszgörbékhez”.
Vicces érzés amúgy, hogy mennyit változik az erdő öt év alatt... A Pusztamarótot közvetlenül megelőző erdőrészre – ahol be kell menni a kapun – én úgy emlékeztem, hogy az egy cserjés, derékig érő fákkal. Most meg már buja sűrű erdő! Az érzékeim ezért teljesen megzavartak.

21:00
Felfelé Bányhegyre. A fejlámpáinkat csak azért sem vesszük elő! Majd Bányahegyen! Jó érzés még látni a sziklákat, a Gerecse üdülőt szabad szemmel.

k100_monty_19.JPG

21:26
Bányahegy. Nyújtunk, lelkesek vagyunk, iszunk egy teát. Gyorsan felkapunk egy pulcsit, fejlámpát feltesszük, és menjünk tovább!
Késő este kezd lenni, hűvösebb a levegő. Egyértelműen jó választás volt a hosszú ujjú futófelső is! Elérjük a vértestolnai műutat, amin depóautók serege várakozik. Az autók közt visszaszökünk az erdőbe. Átfut az agyamon, hogy volt olyan barátnőm, aki megkérdezte, hogy nem félünk-e ilyenkor az állatoktól. Már elég zombinak érzem magam, szóval nem éppen kecses-csöndes a járásom. Szerintem az állatok jobban félhetnek tőlem :-)

23:49
Koldusszállás, végre... És nincs leves! Pedig számítottunk rá! Csüggedten, dacosan megyünk is tovább.

k100_monty_22.JPG

1:00
Hulla vagyok. Elalszom. Nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára ennyire álmos... Talán még amikor csecsemő volt a háznál, és egy-egy éjszakát átüvöltött/ek? Nem hiszem, akkor legalább ülve kómázhattam. Ez rémes. Most azonnal bebújok egy bokorba, és alszom fél órát... Persze ezekről csak ábrándozom. Találkozunk egy cserkész őrssel, Pécsről. Lelkesen mennek, népdalokat énekelnek, de ettől én nem kapok erőre, hanem inkább fejembe villan, hogy volt olyan cserkésztábor, ahol már majdnem állva elaludtam az álmosságtól. Ha valami nem történik, itt is ez fog megtörténni... Kényszeresen eszek valami csokit, magot, iszom Öcsi csodakoktélját (állítólag koffein is volt benne), csakhogy egy kis vér menjen a fejembe, hogy végre egy kicsit magamhoz térjek... Mindhiába. Egyértelmű, ez itt a mélypont.

1:54
Utolsó állomás, 90. km. Három lépcsőt fel kell menni... Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz..
Megkapjuk a pecsétet. Utolsó tíz kilométer jön. Máskor ezt egy óra alatt lefutom... Most örülök, hogy végig tudom vonszolni magam, de talán még négy előtt benn leszünk a célban!
Ereszkedünk le a baji stációk szikláin. Majd a házak közé érünk. Mindjárt itt a vége.

34365428_199863347510065_2359819710058463232_n.jpg

03:26
A célban! Egy vágyam van csak: lefeküdni egy padra, és aludni! A gulyást még megesszük, de utána lekuporodok.
A hazafelé utat is végigalszom a kocsiban.

6 óra körül
Megérkezünk Nagymamáékhoz. A gyerekek még alszanak, imádkozom, hogy ma kivételesen ne szokásosan fél hétkor keljenek. Gyorsan lezuhanyozom, a lábam nézem, mennyire durva. Annyira nem, de eléggé fáj, biztosan csúnya lesz (utána két hétig nem is hordtam szandált).
És lefekszem a gyerekek mellé. Mint kiderül, felkeltek hét körül, de én ebből nem vettem észre semmit. Isten áldja Nagymamát!

UI. Gábriel és Tibi is beért!

 

A bűvös nyolcadik, avagy van új a K100 ege alatt
Milán beszámolója

Prológ – Miért újra Kinizsi?
A Kinizsi Százas az a túra, amit ha elmesélsz egy kívülállónak, minimum hülyének fog nézni. Száz kilométer? Gyalog? 24 óra alatt? (Nőknél gyakran: Erdőben, éjszaka, egyedül?) Aztán ha kifejted, hogy mi is a jó benne, milyen bajtársias a közösség, és mennyire katartikus érzés beérni, akkor már csak azt a kérdést szegezik neked, hogy ez oké, de sokadszorra nem rém unalmas? Kifelé a válasz: egyáltalán nem, és magamnak is ugyanez, hozzátéve, hogy minden évben új kaland, új kihívás a K100 és újabb kényszerű lehetőség, hogy bizonyíthassak önmagamnak. Hogy még mindig meg tudom csinálni. Tegyük hozzá, idén nehezítette e bizonyítási vágy beteljesítését, hogy finoman szólva sem készültem túl a nagy kalandot: volt néhány 7-8 km-es futás, otthoni erősítés, rendszeres foci, ugyanakkor a hosszabb előtúra elmaradt. A magnézium-kalcium terápia ment előtte, ám kipihentséggel például nem vádolhattam magam.
A felszerelést idén a gyorsabb a haladás irányába optimalizáltam: izotóniás italok, energiazselék, proteinszeletek, Öcsi csodakoktélja a hátamon, rajtam pedig hosszú futónadrág, és a lábamon sportcipő. Ez mondjuk merész húzás volt, eddig mindig bakancsban vágtam neki. Most ellenben azt gondoltam, hogy könnyebb saruk sebesebb tempóra sarkallhatnak majd. (S közben bitangul reménykedtem, hogy nem lesz sártenger a pénteki esőtől a fél Pilis.)

Robogunk a végtelenbe…
Szombaton négyfős csapattal (Saci, Öcsi, Monty és magam) vágtam neki Békásmegyerről, pontban 7-kor csippantottunk. A Kevélyig tartó szakaszt rendesen megnyomtam, előzgettem az embereket, lefelé bele-belefutottam. E szakaszon találkoztam utoljára Öcsiékkel, akiket utána csak Mogyorósbányán láttam legközelebb, bár a túra végéig telefonon tartottuk a kapcsolatot.
Hosszúhegy idén is hosszabb volt, mint amire emlékeztem, de azért sikerült 2 óra 22 perc alatt csekkolnom. Itt tartottam egy kétperces szusszanást, és zúztam tovább a Pilis felé. Taktikusan és hagyományaimhoz híven a Pilis lábánál elővettem botjaim, így sztereó botmeghajtással botladoztam felfelé. Az első, kisebb holtpont itt jött el, a szerpentinek egyikében muszáj volt megállnom egy-két percre, egyszerűen nem bírtam a folyamatos emelkedést. Utána viszont jó tempóval talpaltam tovább, és a nyeregben, negyedtávnál 11.20-kor csippantottam. Nem pihentem sokat, egy csoki, egy ital, húzás tovább.

milan_pilis_elott_rakkgyula_kepe.jpg

Holtjáték, hullámvölgy
Kesztölcig semmi izgalom, a frissítőpontnak örültem, illetve két jégkását is betoltam, de egy percre sem álltam meg: Dorog betondzsungele kicsit visszafogott, de az igazi, második holtpont csak a Getére felfelé ért utol. Kénytelen voltam pihenni egy darabka árnyékban kicsit, majd megerőltetve magam felbaktattam a 42 km-es csekkponthoz. 14:13-ra értem ide, vagyis a megállásokkal együtt is majdnem 6 km/órás tempóban haladtam, ami később nagyon jól jött a végelszámolásnál. Öt percet időztem, aztán nekivágtam a térdgyötrő ereszkedésnek: nem is annyira a térdem, inkább a talpam égett, most bántam meg, hogy az egyik cipőt nem húztam elég szorosra. Vízhólyagbarátom már jelezte látogatását a nagylábujjamon...
A Katlantól idén nem féltem, noha a hőmérséklet 27 fokra felhevült, és a páradús levegő egyre fullasztóbbá tett minden lélegzetvételt. Ám a fennsík előtti löszfal ultrameredek emelkedése felülírta az optimizmusom: annyira kikészültem utána, hogy csak kapkodtam a levegőt, végtelenül kimerültnek éreztem magam. Így életveszélyes vállalkozásként lepihentem a katlanban pár percre. Ez kifejezetten jót tett, Tokodra fáradtan, de jó időben érkeztem. Viszont egy nagyobb pihenőt tartani kellett; nagyjából negyedórát töltöttem itt el szódát hörpölgetve, az életemen merengve.

k100_monty_11.JPG

Nem is sejtettem, hogy az egész túra legnagyobb mélypontját épp ezt követően fogom elérni: a Kőszikla intenzív és durva emelkedése egyszerűen kicsinált. Fulladoztam, gyengének éreztem magam, el is vágódtam egy fa alá pihenni pár percre. Később rájöttem, hogy a közvetlenül előtte hirtelen és nagy dózisban bevitt koffein-taurin csodakoktél lehet a ludas. Mindenesetre amint felkeltem, minden lépéssel jobban lettem. Olyannyira, hogy Mogyorósbányán alig öt percet időztem. Ide, az 51. km-hez egyébként bíztató idővel, 9 óra 28 perc alatt érkeztem, így optimizmusom is új erőt nyert.

Alkonypír Bányahegy felett
Mondjuk kár volt, mert az Öreg-kő megkínzott rendesen, pár perc pihenésre parancsolt. Péli csodás dombjait még a tűző napon jártam meg, így a forrás hűsítő vize duplán jól esett. Ezen a szakaszon Melindával, illetve előtte egy kedves párral baktattam együtt, a jóleső beszélgetés legalább kicsit elterelte a figyelmem. A bajóti aszfalton újabb jégkása és izotóniás ital, majd jöttek a szinuszgörbék. Ezek rendesen belassítottak, így Pusztamaróton járt a pihenés. Itt felkaptam egy hosszúujjút is, elővettem a zenét, és nekivágtam Bányahegynek.

milan_banyahegyen2_milankepe.jpg

Köztes célként azt tűztem ki, hogy még világosban érjek fel. A medvehagymás sziklák után két perc pihit engedélyeztem, majd tempóra kapcsoltam, és Bányahegyre már erőltetett menetben, gyors léptekkel meneteltem fel. Ezen a szakaszon már szilárdan éreztem, hogy meglesz a túra, „go for it”, gondoltam, és átszellemült állapotban trappoltam tovább. Fülemben dübörgött valamelyik rock klasszikus vagy épp a Scooter, de pörgős zenék, ez volt a lényeg. S győztem, a lemenő nap utolsó sugarainál csekkolhattam 20 óra 58 perckor, vagyis majdnem 14 óra alatt elértem a 72. kilométert! A kedves fogadtatást követően pár perc nyugit engedélyeztem magamnak, majd elővettem a lámpát, és azonnal mentem is tovább. Öcsiék közben jelezték, hogy nagyjából fél órára vannak mögöttem, Monty meg hozzájuk képest 15-20 percre, szóval mindenki szuper időben volt.

Végjáték futással
Koldusszállásig nem nagyon álltam meg, 23:16-kor érkeztem. Néhány nagyobb pocsolyát nem tudtam elkerülni, egy-két kőbe is belerúgtam, de ezeket leszámítva fizikálisan és mentálisan rendben voltam. Gyors teázás után jött a túra leggyűlöletesebb szakasza, majdnem 10 km monoton emelkedés. Itt csatlakoztam Hajnihoz, aki másodjára csinálta a túrát, és nagyon intenzív tempót diktáltunk, motiváltuk egymást tovább. Hajnali egykor (01:07) csekkoltam a templomromnál, pihentem két percet, majd innen lefelé futás jött. Még sosem futottam a 92. kilométer után, ez egészen újszerű tapasztalatot jelentett, főleg, hogy a csúszós kövek és a meredély azért elég erős figyelmet kívántak meg. Bajnál picit lassítottunk, de így is meglepően jó idővel érkeztünk meg Tatabányára. 2 óra 22-kor csekkoltam, ezzel életem legjobb Kinizsi-eredményét értem el, 19 óra 22 perc alatt teljesítettem. Erről korábban álmodni sem mertem, pláne ilyen felkészülés után! Valószínűleg ennyit számít a sok kisebb futós szakasz és a hosszú pihenők elhagyása, illetve a sportcipőt is hozzáírhatom a siker tényezői közé. Izomzat, inak merevek voltak még két napig, a szájpadlásom picit sebes, egyetlen nagy veszteséget csak egy lábköröm jelentett, ami alá beköltözött hívatlan vendégem, a vízhólyag. Most még tart a pihenés, az élmények feldolgozása, ám nem kérdéses: jövőre újra menni kell!

milan_celban_milankepe.jpg

 

Nekem nyolc...
Monty beszámolója

Elszántság, rutin, de főleg hit kell ahhoz, hogy az ember sokadszorra is nekivágjon kedvenc százasának… A legutolsó pedig talán a legfontosabb, mert valljuk be, a szándék ellenére nem mindig jut idő vagy lehetőség a felkészülésre, márpedig az komolyan felturbózza az embert. Az idei százasunk ezért, pontosabban ennek hiányában sok meglepetést tartogatott. Vagy úgy is mondhatnám, sok bizonytalansággal vágtunk neki.

Kezdhetném azzal, hogy fizikailag idén sem tudtam rendesen felkészülni (és ezzel nem voltam egyedül)... A munka, a visszatérő influenza és az elhúzódó tél állandóan közbeszólt. A vége az lett, hogy alig 70 kilométert futottam le a szokásos szabad testsúlyos edzés mellett, és csak egy 35 kilométeres bemelegítő túrát tudtam beiktatni. Lelkileg viszont rágyúrtam rendesen. Ugyanakkor ez utóbbinál is vigyázni kell és ennek van egy fontos vonulata, aminek jelentőségére csak most döbbentem rá. Pont a túra előtti hetekben ugyanis annyira elvonta a figyelmemet a munka, hogy agyilag sikerült kikapcsolnom: nem ezen izgultam állandóan, ami határozottan jót tett.

A felszerelés kapcsán szembe kellett néznem egy dilemmával: az előtúra során (melyet nem mellékesen május közepén nyomtam le) az évek óta használt túrabakancsom kíméletlenül szétnyomta (már megint) nagylábujjaim körömágyát és bár nem volt súlyos a dolog, korántsem nézett ki szépen… Most már tudom, hogy egyszerűen túl szűk az orra, és lassan másfél éve akarok is venni új bakit, de még nem jött össze. Mindenesetre többet nem fogom felvenni. Ezáltal viszont felvetődött a kérdés: miben is fogok menni a K100-ra? Vannak katonai bakancsaim, de nem hosszútávú gyaloglásra valók, illetve egy városban, ősszel és télen használt Skechers bőrbakancsom. Ez hivatalosan túrabakancs, de pont terepen még nem használtam, amúgy viszont be van törve. Szóval érdekes kérdés volt, hogy egy bevált lábbeliben menjek-e, amiről tudom, hogy szétnyomorgatja a lábfejemet, vagy próbálkozzak meg 100 kilométeren egy túrán még nem viselt másikkal? Lehet, hogy a többség az előbbit választaná, de én nagy merészen megszavaztam az utóbbit.

bakancs.jpg

Aztán ott volt az időjárás: a túra előtti napon órák hosszat szakadt az eső Budapesten és környékén. Szerintem még a legminimalistább felszereléssel indulók is elgondolkodtak a kamásli bepakolásán… Jó esetben csak ezen. De akkor már nem volt visszaút. Kissé rettegve gondoltam vissza a 2006-os Sár-Kinizsire, mert nem akartam hasonló élményt.

A K100-nak egyébként egy ideje sajátos rituálét tartok fenn. Pénteken, egy nappal előtte nem dolgozom: pihenek, elmegyek frissítő masszázsra, és ha kell, még bevásárolok, meg ilyesmi. Ezúttal még egy kis relaxációt is rászántam és alfába merülve átmentem a teljes útvonalon, felidézve és kicsit megtervezve ezt a száz kilométert, magamat hipnotizálva, hogy menni fog, jó idő lesz és élvezni fogom. Ez volt az agyi felkészülés csúcspontja.

Felszerelésem a tavalyival szinte teljesen megegyezett, azonban idén néhány energialöketet is vittem magammal. Ezek olyan műanyag fiolák, melyek kis mennyiségű, de nagy energiatartalmú folyadékot tartalmaznak (én a Biotech boltjában vásároltam őket). Beruháztam egy pár vékony és egy pár vastag technikai zoknira is, amit az előtúrán teszteltem és eldöntöttem, hogy zoknicsere nélkül fogom megint végignyomni.

Meglepően nyugodtan tértem nyugovóra péntek este és bár kicsit előbb ébredtem a tervezettnél szombat hajnalban, alapvetően jól aludtam. Az öltözés és a készülődés legfontosabb részét a lábfej előkészítése jelentette: most is tapasszal fedtem be a legkritikusabb részeket.

csapat_rajt_elott_rakkgyula_kepe.jpg

Milán és Miki mellett Saci is csatlakozott hozzánk, amiért nagyon tisztelem, ugyanis kétgyermekes családanyaként, pár év kihagyás után tért vissza, hogy hatodszorra is teljesítse a távot. A békási startvonalhoz tehát négyen álltunk oda és már itt összeakadtunk Rakk Gyula barátunkkal, aki láthatóan ezúttal is mindenütt ott volt. Egyúttal egy távoli túratárssal, Csillag Sándorral is találkoztunk, aki az aznapi első motivációs kártya boldog tulajdonosa lett (mi több, Gyula ezt meg is örökítette)… Hát igen, idén sem hagytuk ki ezt a ziccert, több mint 60 darab ilyen kártyát vittünk magunkkal és teljesen esetleges módon osztogattuk.

k100_monty_01.JPG

Hét óra körül nekivágtunk… Szokás szerint egymástól elszakadva majd újra összetalálkozva haladtunk és a Pilis-nyeregig rutinszerűen nyűttük a kilométereket. Az egy nappal korábbi eső szerencsére megkímélte az ösvényeket: ahol nem száradt ki teljesen a talaj, ott is csak enyhén nedves volt, de sarat kevés helyen láttunk. Ez, kombinálva a kellemes meleggel és az elszórt felhőkkel igazán felszabadító érzés volt a várthoz képest.

Kesztölc előtt a kitelepült frissítőpont, illetve a nem sokkal arrébb várakozó hotdogos jégkásája megtette jótékony hatását. A jó tempó megmaradt és csak Dorogon lassultam le, mikor Mikiékkel beugrottunk némi italért a közértbe. Nem szoktam szénsavas italokat fogyasztani túrán (megtörtént már, hogy a gyomrom ilyen terhelés mellett nem bírta), de most a 0%-os sör nagyon jólesett és később sem éreztem hátrányát. A fölénk magasodó Gete nem ijesztett meg minket, elszántan indultunk neki, és bár lemaradtam a többiektől, így is 50 perc alatt felértem. Egy kis nyújtás, levegőbe biciklizés, frissítés, a sapka és a kendő ismételt nedvesítése (nagyon-nagyon fontos!), illetve egy MagneB6 és egy Algoflex bevétele következett. Leérni a Getéről viszont egész sokáig tartott nekem és ha volt mélypontja az utamnak, ez volt az, bár csak enyhe.

k100_monty_12.JPG

Utána viszont pörgött tovább a mókuskerék. Tokodon a kútvízben megmosakodtam és esküszöm, még soha nem esett ilyen jól, hogy lemoshattam az arcomat és a karomat, mert a hőmérséklet addigra már elérte a 27 fokot… Nemsokára már Mogyoróson voltam, ahol Miki és Saci a kitelepült masszőr szolgáltatásait élvezték, majd kisvártatva továbbindultak. Én ettem egy zöldséglevest, ittam mellé jó sok baracklevet, beszélgettem a pihenő kollégákkal, aztán újratöltöttem a tömlőmet, ellenőriztem az élelmet és máris indultam tovább.

Délután öt óra volt egyébként, mikor megérkeztem ide, azaz durván 5 km/órás átlagot nyomtam addig. Egyelőre semmi komoly gondom nem volt, bár éreztem, hogy a talpamon hólyagok lesznek a végére, bár fájni nem fájtak. Az Algoflex szépen dolgozott… Persze az sem lehet mellékes, hogy ennyi év után az ember fejében van az összes terepszakasz és tudja, mire kell testileg-lelkileg készülnie. Emellett minden pihenőnél megragadtam a lehetőséget és vettem valamilyen édes italt, olyat, ami amúgy nem volt nálam: fontos, hogy változatos frissítőkkel kényeztessük magunkat, legalábbis nekem bevált. Máskor nem iszom ilyen cukrozott löttyöket, de száz kilométeren van értelme. Ez történt a Bika-völgyben is, ahol hotdogosunk természetesen jelen volt, illetve Pusztamaróton. Egy-egy Algoflexet még bedobtam később is, ez is biztos, hogy segített.

k100_monty_15.JPG

A Nap utolsó sugarai a Gerecse oldalában búcsúztak tőlünk. Bányahegyet most sem értem el napvilágnál, de nagy meglepetésemre így is fent voltam este tíz előtt. Gulyást ettem, közben beszélgettem egy jót, aztán megindultam lefelé, de ahogy a képről látható, Rakk Gyulával is megint találkoztam. Menet közben igyekeztem rátapadni más, jó tempóban haladókra, akik ilyen módon “húztak” tovább.

34393953_199861617510238_1552793783182032896_n.jpg

Koldusszállás előtt már szopogattam egy keveset a Miki által kevert energiabombából, de a nagyját csak utána ittam meg, gondolván az utolsó 18 kilométerre. A templomromig vitt is a lendület, és bár nem voltam álmos, éreztem, hogy kicsit belefásultam addigra a gyaloglásba. Most sem fájt igazán semmim. Amikor leereszkedtem a baji kálvárián, elcsodálkoztam azon, hogy még sosem jártam itt sötétben… A helyzet az volt ugyanis, hogy elég jó időt mentem és mikor leértem Baj határába, még akkor is csak éppen pirkadt. Ekkor már sejtettem, hogy személyes rekordot fogok dönteni. Egy többször eltévedt és nagyon elszontyolodott túratárssal is összehozott itt a sors, aki már a feladás határán volt: adtam neki egy Algoflexet és bátorítottam.

Az utolsó szakaszon még belefutottam egy kicsit, hadd szóljon… Mikor beértem a célba hajnali négy előtt és megállítottam a stopperemet, 20:54-et mutatott. Az addigi legjobb időm 21:35 volt az első Kinizsimen, pontosan 15 évvel ezelőtt. A nyolcadik lett a legjobb. Hoppá. És ami ebben a legmegdöbbentőbb, hogy érzésem szerint nem is nyomtam meg annyira. Voltak évek, amikor sokkal többet futottam bele, vagy amikor sokkal többet készültem rá, vagy amikor hűvösebb időnk volt… És mégis. Ráadásul a hosszú túrára jellemző hangulatingadozások is elkerültek (leszámítva a Getét). Egyszerűen úgy álltam oda a rajthoz, hogy végigmegyek, szeretném élvezni, átélni, újra teljesíteni és nem számolgattam állandóan azt, hogy még hány kilométer van hátra, egyszerűen csak elmerültem a pillanatban és mentem. Közben sok mindenen gondolkoztam, figyeltem a környezetemet, hallgattam a madarakat, elmerengtem saját életemen – közben pedig csak néha hallgattam zenét, pedig azt hittem, erre fogok majd elsődlegesen hagyatkozni. Azt hiszem, pontosan ez az a lelki állapot, amit mindenkinek el kell érnie, hogy ne a fájdalom domináljon útközben, hanem az élmény.

k100_monty_23.JPG

Fizikai oldalról most is hangsúlyoznám a nyújtás fontosságát. Útközben, a pihenőknél, illetve a célba érés után lenyújtottam a lábamat és nem is volt vele utólag bajom. Enyhe izomláz a combokban, semmi extra. A “másik” bakancsom egyébként bevált, bár a sarkamon és a talpamon most több hólyag is keletkezett (vékonyabb a talpa, mint a másiknak, ez tény), de ahogy írtam, ezek nem fájtak menet közben. (Éljen az Algoflex.) Ettől függetlenül egy pár új túrabakancsot ősszel be kéne gyűjteni…

Saci, Milán és Miki, akik nálam gyorsabbak voltak, szintén megjavították addigi csúcsukat. Nem is vártunk sokáig, Levi öcsénk kocsival leszáguldott értünk, így hat óra előtt már otthon voltam. Lezuhanyoztam, aludtam három órát, majd felkeltem, mivel vasárnapra most is volt pár programom. Este tízkor tértem újra nyugovóra és a másnapi szabadnapomat is pihenéssel töltöttem. A lábfejem vizesedése idén elmaradt, bár a hét elején néha picit még megduzzadt, de sokkal kevésbé éreztem a gyaloglás utóhatásait, mint tavaly. Szóval minden szempontból ez volt az eddigi “legkellemesebb” Százasom. Megérte.

A felhasznált fotók jelentős részét Rakk Gyula barátunk készítette,
akinek ezúton is köszönjük a képeket.

 

És most jöjjön a Kinizsi-podkaszt...

Szólj hozzá

túrázás gyaloglás teljesítménytúrázás kinizsi 100