Ray Mears élete a szabadban

Ha van nemzetközileg ismert és elismert név a túlélés, bushcraft területén – és szerencsére van –, az bizony Ray Mearsé. Az angol származású túlélési oktató és szakértő immár ötvenedik esztendejéhez közelítve úgy gondolta, neki is van mit mesélnie saját életéről. Könyve, a közelmúltban angolul megjelent My outdoor life (magyarul kb. “Életem a szabadban”) a szó legnemesebb értelmében vett önéletrajz, benne nemcsak ötven évének legérdekesebb eseményeivel, hanem ami még fontosabb, öntudatra ébredésének és fejlődésének történetével.

Ray – ahogy maga is fogalmaz – az “analóg” időszak gyermeke, akinek érdeklődési körét nagyban befolyásolta az a tény, hogy figyelmét nem elektronikus kütyük vagy épp az internet kötötte le, így jutott elég ideje a hagyományos fiús szórakozásokra. Már az is sokatmondó tény, hogy legfőbb hobbija felé egy kőkorszaki embereket ábrázoló rajz indította el hatéves korában. Az ifjúsági regények és a vadnyugati filmek jót tettek kalandvágyának, de a dzsúdó is nagy hatással volt rá, s megadta neki azt a testi-lelki keménységet, melynek később jó hasznát vehette a vadonban. Amikor gyerekfejjel elolvasta Preben Bang és Preben Dahlström nyomolvasással kapcsolatos kötetét, elhatározta, hogy a gyakorlatban is kipróbálja a benne foglaltakat.

“Az egyik legkorábbi “igazi expedíciómra” egy barátommal indultam el, egy távoli, elszigetelt, egzotikus vidékre, melynek neve… North Downs [Délkelet-Angliában]. Nem amiatt volt különösebben emlékezetes, amit csináltunk, és azt sem igazán tudom, mekkora távot tettünk meg, de soha nem felejtem azt az érzést, hogy életemben először egyedül töltöttük odakint az éjszakát, segítség nélkül, kizárólag saját tudásunkra támaszkodva (ami az igazat megvallva nem volt túl sok akkoriban). [...]
Ezen a túrán gyufával gyújtottunk tüzet, de ez nekem valahogy nem tetszett - olyan, volt, mintha csaltunk volna. Ezért rövidesen elhatároztam, hogy megtanulom a tűzgyújtás hagyományos módjait és elolvastam minden elérhető kötetet a témában, bár arra is jól emlékszem, hogy első próbálkozásaim nem voltak igazán sikeresek…”

Szinte nosztalgikusan mesél azokról az évekről, amikor komoly problémákat okozott a minőségi (vagy akármilyen) túracucc beszerzése, ugyanis akkoriban még nem volt rá tömeges igény, neki pedig amúgy is a zsebpénzéből kellett erre áldozni. Szerencséjére szülei nem álltak az útjába, amikor újra és újra nekivágott a természetnek. Édesanyja megbízott benne, apja pedig örült, hogy önállóságot tanul kedvtelése által.

“Kicsiben kezdtem és fokozatosan bővítettem tudásomat és tapasztalataimat. Szerintem pontosan így kell ezt csinálni. Nagyon fontos, hogy ha valaki el akar jutni a világ távoli pontjaira és biztonságban akarja magát tudni, akkor kicsiben és fiatalon kezdje. Fokozatossággal kell tanulni, kezdve az alapoktól és úgy haladni tovább. Aggasztónak találom, hogy manapság sokan nem szánnak időt a felkészülésre. Eszükbe jut, hogy el akarnak valahova utazni, megvan rá a pénzük, de a szükséges tudás, az önismeret vagy a tapasztalat már hiányzik belőlük.”

Kamaszként kissé magába fordult. Nem volt ellenére a társaság, de alapvetően jól érezte magát egyedül is. Imádott könyvtárba járni és elmélyedni a nagy utazók írásaiban. A túlélési szakirodalom (ahogy írja, akkoriban még senki nem használta a “bushcraft” szót) viszont szörnyen kevésnek bizonyult, már csak azért is, mert a haderők által alkalmazott eljárásokat akkor még titkosként kezelték. Mindenesetre eljutott Eddie McGee, egykori ejtőernyős túlélési tanfolyamára és nagyon élvezte, ahogy a nyomolvasás rejtelmeiben is egyre alaposabban elmerül.

“Egyre inkább úgy éreztem, eggyé válok az erdővel. Belülről ismertem és éreztem a kapcsolatot kettőnk között, ami a mai napig meg is maradt. Jól megvagyok én mindenütt, a sarkvidéken, a dzsungelben, a sivatagban vagy a városban, de leginkább az erdőben érzem otthon magam. Néha csak úgy ülök a fák között és figyelek. Imádtam ott lenni. [...]
Mikor elkezdtem tanulni a nyomolvasást, a tudásom nem volt még teljes, de nem aggódtam emiatt. Gyerekként egyszerűen nem aggódsz amiatt, amit nem tudsz. Idővel aztán bővült a tudásom. Megtanultam, hogy rakjam össze a látottakat, mert mindig figyeltem a környezetemet és egyre jobban eggyé váltam vele. Mintha tanulás közben beszívtam volna magamba, miközben a tudatalattim egyre jobban ráhangolódott a természetre és már észrevettem olyan jeleket is, amiket azelőtt nem szúrtam ki. Az erdő olyan lett, mint egy könyv és megtanultam elolvasni nemcsak azt, amit láttam, hanem ami még fontosabb, azt is, amit nem láttam - az elvárt dolog hiányát. Fokozatosan lettem egyre jobb, míg egy nap teljes mértékben otthon éreztem magam az erdőben. Ha ennyire rá tudsz hangolódni az erdőre, azt jelenti, hogy jó nyomolvasó vált belőled.”

Nagy örömmel lépett be a kadétok közé (a Combined Cadet Force kötelékében, mely tulajdonképpen az egykori MHSZ angol megfelelője) és a haditengerészeti szakirányt választotta, mivel tiszt szeretett volna lenni a Királyi Tengerészgyalogságnál. Akkor sem lankadt a lelkesedése, amikor dartmoori terepgyakorlatra indultak az esőben, vagy amikor túlélési kiképzésre vezényelték, sőt. Eljövendő katonai karrierjét azonban idejekorán kettétörte egy látásvizsgálat, amely megállapította, hogy a tiszti pályára alkalmatlan a kelleténél gyengébb látása miatt.

Belekóstolt a hegymászásba is, és tetszett neki a dolog, bár korántsem annyira, mint a természetjárás. 15 évesen a Királyi Földrajzi Társaság tanfolyamára is beiratkozott, melynek címe “Hogyan szervezzünk expedíciót az esőerdőbe?” volt. Ezt követték mindenféle egyéb kurzusok, köztük egy gombásztanfolyam. A fényképészetben is kipróbálta magát, és ezzel később pénzt is keresett, közben ugyanis túlesett az érettségin és semmi kedve nem volt egy irodában ücsörögni naphosszat.

1982-ben indult útjára a Raleigh-művelet. Ez egyfajta tehetségkutató program volt azzal a céllal, hogy a vezetői tehetséggel bíró fiatalok számára lehetővé tegyék ezen képességeik fejlesztését, miközben bejárják a világ távoli vidékeit. Ray a szervezők között dolgozott, például a válogatókurzusok rendezőjeként, de eközben ő maga is sok újdonságot tanult a háttérmunkáról.

Egy általa tartott túlélőkurzuson találkozott egy katonatiszttel, aki végül megkérte, tartson neki és embereinek külön tanfolyamot. Így is történt. A programon részt vevő elitkatonák a természetben található élelem felkutatása mellett az elejtett vadak feldolgozásáról és a tűzrakásról is sokat tanultak. Jelentős esemény volt ez Mears életében, az azóta is működő Woodlore nevű túlélőiskolájának egyik első kurzusa.

"Sokat tanultam ebből az első tanfolyamból, de nem azokból a dolgokból, amik klappoltak, sokkal inkább azokból, amik nem mentek jól. Még ha úgy is érzem, hogy nagy általánosságban jól haladunk, soha nem vagyok elégedett, soha nem is voltam. Vannak, amik nyomán vállon veregetheted magad, de én mindig arra összpontosítottam, ami nem működött, vagy jobban is csinálhattam volna. Így lehet csak tanulni, így tudod tudásodat pallérozni és így tehetsz valamit igazán működőképessé. Jobb, ha kritikus vagy saját teljesítményeddel szemben. Így tudsz fejlődni és jobbá válni."

Eközben egy folyóiratban is elkezdett publikálni a túlélés témájában. (Nem nevezi meg a könyvben, de itt minden jel szerint az általunk is bemutatott Combat & Survival magazinról van szó.) Mivel elégedetlen volt a kirendelt fotóssal, és úgy érezte, ő jobb képeket tudna csinálni, újra belevetette magát a fotózásba. Több próbálkozás után végül bekerült a World magazin fényképészei közé is. Abból a fizetéséből tellett rá, hogy további túlélési kurzusokra járjon és még többet tanuljon. 

"A maiak lenézik a neandervölgyi embert. Ezt sohasem értettem, hiszen hihetetlenül ügyes népek voltak – végül is túlélték a jégkorszakot. Még mostanában is viccelődünk rajtuk, bár most már tudjuk, hogy közöttünk élnek, hogy beolvadtunk közéjük. Hosszabb időt éltek túl ezen a bolygón, mint mi, modern emberek, így nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ítélkezzünk felettük. És ez engem nagyon idegesít. Azért tisztelem őket annyira, mert megtanultam mindazt, amit ők is megtanultak, és most már tudom, milyen nehéz dolgok ezek.”

1991-ben egy többhónapos afrikai út foglalta le, melyen korábbi kedvesét, Ffyona Campbellt kísérte. A nő arra tett kísérletet, hogy gyalog tegye meg a Fokvárost Tangiers-től elválasztó 16 ezer kilométert, vagyis déli-északi irányban átszelje a kontinenst. (Végül ő lett az első nő, aki az egész földgolyót körbejárta.) A helyi politikai viszonyok folytán azonban kénytelen volt felfüggeszteni túráját, ám nagyon elszánt volt a folytatásra, ekkor szervezte be kísérőnek Ray Mears-et az expedícióba. A nő gyalogolt, Mears pedig autóval kísérte, ellátta, biztosította a létfeltételeket számára. Közös élményeik enyhén szólva bővelkedtek életveszélyes helyzetekben, hajmeresztő kalandokban és újfajta tapasztalatokban.

“Mint kiderült, a zöld egyenruhás fickó állítólag egy rendőrtiszt. Meg is kérdeztem tőle:

- Ha ön egy rendőrtiszt, miért nincs semmi jelzés az egyenruháján, ami ezt alátámasztaná? ”
Kivágta magát:
- Mert titkosrendőr vagyok!”

Közben két kiadó is felkérte, hogy írjon túlélési kézikönyvet, és ezeknek eleget is tett. A Haynes kiadó gondozásában megjelent kötet olyan népszerűnek bizonyult, hogy a közkönyvtárakba kihelyezett példányokat szinte az utolsó szálig ellopták... (Az második könyvet magyarul is kiadták A túlélés kézikönyve címmel, korábban mi is írtunk róla.) Közben a Woodlore-képzést is vezette és itt találkozott későbbi első feleségével, Rachellel, aki szervezőmunkájában is csatlakozott hozzá.

1993 körül fordult figyelme a televízió felé. Ekkor Tracks címmel néhány perces részekből álló tévésorozatot forgatott. Mivel a széria sikeres volt, rá akarták venni, hogy csináljon egy olyan műsort, amiben ledobják a világ legkülöbözőbb pontjain, és ő megmutatja, hogy hogyan kell ott túlélni. Ez az ötlet nem tetszett neki, túl hatásvadásznak vélte. Azóta mások már megvalósították…
Ő azt javasolta a BBC-nek, hogy a világ eldugott tájain még élő őslakosokról kellene dokumentumfilmet forgatni. Ebből lett a két szezont is megérő World of Survival. Mears egyszerre akart informatív és érthető, sőt, élvezhető anyagot készíteni, közben pedig tisztelettel és érdeklődéssel közeledni az őshonos népekhez, a sarkvidéki inuitoktól az ausztrál bozótlakókig. Szerencséjére nemcsak szabad kezet, bőséges költségvetést, valamint elegendő időt –, hanem még kiváló munkatársakat is kapott a műsorhoz. Ezzel a legutolsó pillanatban sikerült megörökítenie néhányat a világ legutolsó ősi kultúráiból, mert a gyors globalizáció miatt a bemutatott hagyományos készségek épp napjainkban tűnnek el örökre, a lefilmezett közösségekben is.

2001-ben egy igazi híresség, Ewan McGregor oldalán indult neki a latin-amerikai őserdőnek, szintén egy TV-műsor kedvéért. A skót színész szerencsére kevesebb gondot okozott, mint eleinte hitték és végül jó barátok lettek. Ewan egészséges kíváncsisággal és vagánysággal fogadta be a tíz nap számtalan új élményét.

A túra végén a visszatérés a dzsungelből a szállodába szintén egy élmény volt. "[...] Ez egy luxus hotel volt fekete-fehér márványlapokkal burkolt padlóval, és miközben végigslattyogtunk rajta, sár szivárgott dzsungelbakancsaink szellőzőnyílásain keresztül. Képzeljük el: öt férfi, egyforma dzsungelruházatban, amit már vagy tíz napja viseltünk, borostásan, sárosan, nyakig mocskosan. Nem volt egy szép látvány. A recepciós később bevallotta, azt hitte államcsíny történt, és azért jöttünk, hogy átvegyük a szállodát."

Ray Mears nagy tisztelettel viseltetik a második világháború szövetséges hősei iránt, és eljött az idő, amikor munkájával is tehetett valamit az egykori katonák emlékéért. 2003-ban forgatták a Telemark igazi hősei című dokumentumfilmet, mely a németek norvégiai nehézvízüzemét szabotáló kommandó igaz története, és a megvalósításban a művelet még élő résztvevői is szerepet kaptak. (A cím az akcióról készült korábbi játékfilmre utal vissza, annak címe Telemark hősei volt.)

Mears a fentieken kívül még számos remek sorozatot forgatott, mint az Extreme Survival, Bushcraft, az ausztrál tájakat érintő Goes Walkabout vagy a Gordon Hillman professzorral közösen a vadon termő ehető növényekről forgatott Wild food. Ezekről a filmekről inkább csak érintőlegesen beszél a könyvben.
Mears számára az egyik legpihentetőbb, legfelszabadítóbb dolog a világon a kenuval való túrázás. Ennek hagyományai Kanadába vezetnek, és ő is ott él ennek a kedvtelésének legszívesebben, el is meséli, hogyan. Erre az életérzésre alapozva forgatta a Northern Wilderness című sorozatát, amelyben Kanada vidékeit mutatja be az egykori prémvadászok, kereskedők és felfedezők mindennapi életén keresztül. Másik nagy szenvedélye a nyomolvasás, a Close Encounters című sorozata néhány nagyvad becserkészéséről szól, és egyéb ilyen kalandjait is részletezi a könyvben.

Tanfolyamai során szembekerült azzal a problémával, hogy nem akadt a piacon megfelelő tábori kés. Személyes tapasztalatai alapján ezért elkészíttette a Wilkinson céggel saját kését, mely természetesen a Woodlore nevet kapta. Olyan eszköz ez, amire tényleg büszke, de elmondása szerint a balta és a fűrész is nélkülözhetetlen az erdőben.

„Ahogy felnőttem, észrevettem, hogyan változik meg a késekről alkotott társadalmi kép. Nem arról van szó, hogy továbbfejlődött volna, inkább zsákutcába jutott. Ahogy a társadalom elvárosiasodott, az egyszerű kést lenyúlták a lepukkant kerületek fiatal gonosztevői és fegyverként használva fordítják azok ellen, akik szerintük „nem tisztelik őket”. Csak mert néhány idióta kölyök kést tart magánál, hogy hátba szúrjon valakit, még nem kéne egy kalap alá venni őket velünk, akik törvényes célokra használjuk.”

Mint sokaknak, Ray Mearsnek is voltak nagyon nehéz időszakok életében. Mind édesapjánál, mind feleségénél rákot diagnosztizáltak 2003 körül. És magát Mearst is meglegyintette a halál: épp Wyomingban forgattak egy helikopter fedélzetéről, mikor a jármű zuhanni kezdett, és a földnek csapódott. A pilótán kívül két tévés kollégájával voltak a fedélzeten, egyikük súlyos sérülést szenvedett, ő segített neki elhagyni az utasteret. Neki és a másik két embernek szerencsére nem esett nagyobb baja. A baleset után, a szállodában tudta meg másnap, hogy édesapja elhunyt.
Felesége, Rachel állapota a kezelések ellenére szintén tovább romlott eközben. Bátran küzdött a betegség ellen, családja pedig a segítségére volt, amiben lehetett, ám 2006 áprilisában végül elhunyt. Halálát Mears nehezen tudta csak feldolgozni. A következő évben azonban volt szerencséje találkozni egy másik csodálatos asszonnyal, Ruth-tal, aki végül második felesége lett.

Bár akkoriban nem kapott publicitást, Ray Mears segítségére volt a brit rendőrségnek, mikor egy ámokfutó gyilkost, Raoul Moatot keresték. Nyomolvasó képességeit maximálisan ki is használta az erdős területen megbúvó bűnöző utáni kutatás során. Rábukkant az illető nyomára, és a közelébe is ért az általa vezetett különítménnyel. Bár ekkor visszarendelték őket, az addig sikeresen rejtőző gonosztevő ettől végül kitört rejtekéről és amikor a rendőrség bekerítette, öngyilkos lett. Erről az embervadászatról is részletesen beszámol életrajzában…

Ray Mears összesen már három évtizede tanítja civileknek és katonáknak is a természetben való életbenmaradás fortélyait, közel egy évtizedig oktatta a brit különleges egység, az SAS tagjait is. Jó barátságban van Lars Fält svéd túlélési szakértőval, akivel immár húsz éve közös sarkvidéki túlélőkurzusokat is tartanak. Számos terve van még a jövőre nézve, úgy érzi, még bőven van mit tanulnia.

“A bushcraft területén még mindig tanulok új készségeket, és még mindig vannak dolgok, amiben fejlődni akarok. Ahogy egyre többet tudsz, újabb kérdések merülnek fel benned, és ezek a kérdések további tanuláshoz vezetnek. És még mindig hosszú a listám a megválaszolásra váró kérdésekkel. Már réges-rég rájöttem, erre egyszerűen egy egész élet sem elég.”

A kötetet elolvasva és a szerző egyéb műveit is ismerve elmondhatjuk, hogy Ray Mears korunk egy több szempontból is kiemelkedő alakja. Hatalmas tudásra tett szert az ősi közösségek, a természeti népek és általában az ipari korszak előtti társadalmak hagyományos készségeinek tanulmányozásával, a természetből történő önellátás ismeretanyagának elsajátításával. Ezt ma úgy hívják világszerte, hogy bushcraft. És bár e tudásanyag egyes részterületein vannak Ray Mearsnél is nagyobb szakértők, az biztos, hogy senki nem tett annyit a téma népszerűsítéséért, mint ő a könyvei, filmsorozatai és tanfolyamai révén.

Az életrejzi kötetben számos fejezet címe valamilyen film, könyv címének átvétele: “Call of the wild” (A vadon szava), “Out of Africa” (Távol Afrikától), “Mud, Sweat and Mears” (szójáték Bear Grylls hasonló című könyvére utalva), “Mission Impossible”, “Blade Runner”. Ezek remekül kifejezik élete egy-egy részének lényegét.
A könyv egyelőre csak angolul elérhető. Mivel nyelvezete nem túl bonyolult, az érdeklődőknek mindenképp ajánljuk, már csak azért is, mert például Bear Grylls életrajzától eltérően ezt egyáltalán nem biztos, hogy valaha is kiadják majd magyarul...

My Outdoor Life
Írta: Ray Mears
Hodder & Stoughton 2013
376 oldal