Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 4. rész - Túrabeszámolók

Mivel úgy tapasztaltam, mások beszámolóit olvasni nemcsak szórakoztató, hanem tanulságos és inspiráló is lehet, most az elmúlt évek Kinizsis memoárjaiból mazsolázok. Fontos részlet, hogy a túra egyes részei (elsősorban az útvonal) változhatnak, úgyhogy tervezésnél ezt mindig vegyük figyelembe.

Először is lássunk egy kombinált összefoglalót, melyet két túratársunk, Kavics és Miki barátom vetett papírra. Ez volt az első és talán leghatásosabb beszámoló, amit előzőleg a Kinizsiről olvashattam. Érdekesség, hogy Kavics lényegében felkészülés nélkül vágott neki a távnak. Hogy aztán sikerrel teljesítette-e, az majd kiderül az írásból.

EMLÉKEINK 1999 MÁJUSÁNAK UTOLSÓ HÉTVÉGÉJÉRŐL

Kavics
Talán onnan kezdhetném a történetet, hogy Nyéky Imrével 1998 márciusában a 48 km-es emléktúrán elhatároztuk, hogy a Kinizsi Százast nem hagyjuk ki az életünkből. Tervünk szunnyadt ugyan egy évet, de nem bírtuk kiverni fejünkből. Aztán körülbelül május elején hallottam, hogy EcsMiki is morfondírozik, és társakat keres magának a K100-ra. Mondanom sem kell, hogy roppantul megörültünk Imivel e hírnek (meg persze a szülők is, akik nem feltétlenül rajongtak szeszélyeinkért).
Sajnos nem készültem igazán a túrára, kondícióm pont olyan volt, mint amilyen egy padban poshadt tél és egy kicsit mozgalmasabb tavasz után szokott lenni az embernek. Még az év elején vettem új bakancsot, hogy májusra már frankón betörjem, meg varrtam magamnak egy pulcsit, nagy zsebbel, hogy legyen mibe pakolnom és bújnom, ha hideg lesz. Felkészülésemhez tartozott még pár rövid ima; nem versengésből, hanem inkább az erdő iránti ragaszkodásom megnyilvánulásaképp' akartam megtenni az utat (na, meg persze az embernek szüksége van efféle látványos kihívásokra is).

Május 29-én 7.15 körül tehát hármasban indultunk el. A rajtnál pöpec 36 oldalas kis füzetet kaptunk a túráról, mely kedvenc olvasmányunk volt az út alatt. Derekamon volt a kulacs, egy szandál, meg a pulcsim, melynek zsebében ugrándozott pár Ca és Mg tabletta a szőlőcukrok és csokik társaságában (talán két zsemle is volt nálam).
Az első nehézségeim a 20. km után következtek. Ez az a szakasz, amikor fölkapaszkodunk a Pilis oldalában 700 méter fölé. Itt szakadt le tőlünk először komolyabban Miki, de én is kezdtem érezni, hogy talán nem lett volna baj, ha felszaladok párszor a Moszkva téri mozgólépcsőn, izmaim pallérozása végett. De nem így történt, s féltem, elsősorban a szintidőtől, egyre-inkább tapasztaltam, hogy 100 km legyaloglásához nem elég kicsöppeni az iskolapad és az egyenletek mögül, talán edzeni is kéne.
A Pilis-nyergi pihi közben Miklós beért minket, s déltájban a 34. km már 200 méter alatt, Kesztölcön talált minket. Itt a bakancsomat a könnyű szandálra váltottam, mert sarkaimon tekintélyes méretű vízhólyagok nőttek (melyeknek nyomait augusztusig magamon viseltem). A hátralevő szűk hetven kilométert egy szandálban tettem meg, melyet sebtiben Mátétól kértem el (szegény nem kapta vissza épségben). Dorogon fagyiztunk, majd jött a Gete, mely nem túl boldog emlékként maradt meg bennem. Tokod az utcai meggyfáival még jobban szívembe lopta magát. Az utána jövő, igen hullámzó részen megint elszakadtunk egy kicsit Miklóstól, de én is igen visszatartottam Imit. Lassú voltam, és sokat pihentem, rengeteg időt vesztettünk itt. A nap még mindig erősen sütött, míg a nyílt réteken vágtunk át. Kezdtem nagyon kimerülni, pedig még csak az 50. km környékén tartottunk. A falvakban, amiken átmentünk, koranyár esti idill volt. Az emberek vidáman heherésztek a babgulyás mellett, s engem meg úgy hívogattak a szép májusi rétek egy éjszakára, a puha fűbe... De mentem tovább, elsősorban Imre állhatatos lelkesítésének köszönhetően.
Mogyorósbánya után érkezett el a holtpontom. Magambadiktáltam egy zacskó szőlőcukrot, de nem akaródzott menni. Reggel nem gondoltam efféle gyarlóságokra, s nem öltöztem elég lazán. A por meg az izzadtság teljesen szétmarta a hajlatomat, és még hasmenést is kaptam hirtelen. Meg zavart az is, hogy nagyon visszafogom Imit, ezért úgy éreztem, semmi értelme tovább csinálni. Letámolyogtam még Péliföldszentkeresztre, ahol elváltam Imrétől, odaadtam neki a térképemet, majd becsöngettem a szaléziakhoz, hogy adjanak éjszakára egy ágyat, de legalább egy WC-t. Csak az utóbbit kaptam meg. Külön volt az épülettől, s bár nagyon bizalmatlannak tűnt a néni, odaadta nekem a kulcsát. Egy szűk félórácskát töltöttem itt, megmosdottam, s úgy éreztem, visszatér belém az erő. Közben a néni gondolom azt hitte, hogy megléptem a kulccsal, s utánam jött. Amikor kinyitottam az ajtót, ki megy el előttem, hát EcsMiki. Véletlen?
Mi sem természetesebb, minthogy folytattam utamat Miklóssal. Adott nekem szendvicset, meg banánt, mely roppant jól esett. Ekkor este 9 tájban voltunk. Mire Pusztamarótra értünk csont sötét volt, csak a telihold követett minket lelkes útitársként. Miklós térde már nagyon rosszul volt, odaadtam neki fáslijaimat, meg a bakancsomat is ráhagytam cserébe. Azt hittem, Miki nem csinálja tovább, pedig még 7 km-t ő is megtett. Pusztamaróton Ecsmike-tól is elváltam, s nekivágtam a gerecsei éjszakának lámpa és térkép nélkül, az órám még az út elején kihalt.
Ha az ember 10-20 km-t kirándul, akkor mozog egyet, jó levegőn van, pont. 30-40 km után, amikor este a fél frizsidert béfalja úgy summázza napját: „Azta', derohadtjót túráztam”. Azonban 60 km fölött valami sajátos viszony, személyes kapcsolat alakul ki a vándor és útja között, amit már nagyon nehéz szavakba önteni, s nem is akarjuk feltétlen. Különösen, ha egyedül túrázom éjszaka minden olyan egyszerűvé és közelivé válik. Vagyok én, a kitartóan mellettem baktató botom, az erdő, benne utammal, s Valaki, aki ott van velünk, ügyeli lépteimet, erőt ad, s bátorít a szél zúgásában, a fák hajladozásában, a szuszogásomban.
Innen fogva utam nem volt olyan változatos. Lábam megszokta a járást, s engedelmeskedett is. Néha-néha összefutottam emberekkel, akik főleg a fontosabb elágazások tájékán nem voltak hátrányomra. De legtöbbször egyedül mentem, mert általában kicsit más volt a tempóm, s be akartam érni még időben. A sötét erdő után nagy élmény volt a Bányahegyi pecsételőpont, ahol reflektorfény, meleg tea, zsíros kenyér várt, s furcsának tűnt a laptop is, melyből tüstént előkerült kérésemre, hogy Imi mennyivel járt előttem. Itt pihengettem egy szűk fél órát a fűben, s amikor fel akartam állni begörcsölt a lábam, végig is öntöttem magamon a teát. Ez volt 73,5 km-nél. Ezután már csak egyszer álltam meg, a koldusszállási pecsételőpontnál, nehogy nagyon görcsbe álljon a lábam. Pihenőm után alig bírtam elindulni, kb. 1 km-be és negyed órába került, mire visszagyorsultam eredeti tempómra. Aztán hirtelen elkezdtek csicseregni a madarak, s elkezdett pirkadni. Ekkor túl voltam már 90 kilométeren, s igen uncsi útszakaszokon caplattunk.

A baji vadászház után már csak le kellett jönnöm a hegyről, s bebattyogni Tatára. Csak a lábam akaródzgatott begörcsölni, de erőm nem hagyott el, a hátralevő részben szinte többet futottam, mint nem. Igen szép volt a hajnali Baj falucska, itt is jót meggyeztem. Aztán beléptem utam 24. órájába, és 100. km-ébe. Az utolsó méterekben kicsit pityeregtem is, sirattam magamat, más úgyse törődött velem. A célban kitűző, oklevél, enyhén fásult kézfogás, egy rakat agonizáló célba érkezett és meleg gulyásleves várt. A vasútállomáson – pad híján – igénytelenül a földön ült mindenki. A vonaton és a metrón értetlenül nézték piszkos cserkészpólómat, sáros lábamat és bicegő járásomat. Bár a vonatútból buzgó alvásomon kívül nem sok maradt meg.

Miki
Mi a csudának mentek? – kérdezik gyakran a K100-ra indulóktól, és tőlem is. Mielőtt nekivágtam volna, nem tudtam igazán megindokolni. Most, hogy ott voltam, csak annyit mondok: el kell menni és ott meglátod.
 Az első emelkedőn még együtt mentünk fölfelé, erős tempóban. A második erős emelkedés vidékén már nem bírtam az Imi és Gergő által diktált tempót, többször meg kellett álljak pihenni. Az ellenőrzőpontnál bevártak, 20 perc késésem volt. Mivel én már útközben pihentem, rögtön indultunk tovább. Kesztölc után némi aszfaltút volt, itt beszélgettünk egy kicsit. Ez egyébként nem jellemző a túra során, túlságosan igénybe vesz a menetelés.
A nagy szétválás Hegyeskőnél történt (aki járt Tokodon ismeri azt a kis gyilkos emelkedőt), innen egyedül mentem tovább, nagyon fáradtan. Mogyorósbányán nagyon sokan feladták, már a buszra vártak. Az ellenőrzőponton megtudtam, hogy 30 perccel vannak előttem Imiék. Én a boltba mentem, és hatalmas lakomát csaptam (4 szendvics, 5 paradicsom, 1 üveg sör, 2 banán, csoki). Ettől hatalmas erőre kaptam, és nagy lendülettel indultam tovább. Döbbenetes volt érezni, amint átjutottam a holtponton. Határtalan boldogságot éreztem amint az enyhe emelkedőn indultam tovább. Hálát adtam az Úrnak ezért a fél óráért. Péliföldszentkeresztnél az ellenőrzőponton láttam, hogy 20 perccel vagyok lemaradva Gergőéktől. Nagyon meglepődtem, hiszen 30 percet ettem legalább Mogyorósbányán, és már akkor, ott is 30 perc késésem volt!! A másik meglepetésem az volt amikor a rendház előtti WC bejáratánál Gergővel találkoztam! Ha 1 perccel előbb vagy később megyek, nem látom! Nagy örömmel köszöntöttük egymást, és némi töltekezés után – amitől ő teljesen rendbejött – továbbindultunk. Kiderült, hogy nemcsak én mentem gyorsan, de ők is lassan, ezért értem utol. Sajnos ezen a szakaszon a térdem mellett egy bizonyos helyen nagyon beleállt a fájdalom. Egyre lassabban tudtam csak menni, végül már szinte nem is. Gergő nem tágított, velem akart maradni, de én továbbküldtem, mert láttam, hogy részemről ez nem holtpont, vagy fáradtság, amelyen túl lehet jutni.
Innentől kezdve keserves kínlódás volt menni. Minden 50 lépés után pihennem kellett. Leszállt az este, és az erdőt némán imbolygó fények vették birtokukba. Ahogyan Gergő is írta, innen teljesen megváltozik a túra hangulata. A gyalogos érezni kezdi az utat távnak az a pontja, ahonnan igazán egymásra figyel a mezőny. Ha leültem az út szélére, valaki mindig megállt és feltette a kérdéssort: Jól vagy?, Van vized?, Van lámpád? Van térképed? Volt aki adott némi gyógykrémet, de nem csillapította a fájdalmat. Egy darabon hátrafelé mentem, mert úgy kevésbé fájt, de abbahagytam, ugyanis lámpával kellett az utat világítani és nézni is, és ez valahogy nem ment rükvercben… Szóval vánszorogtam még vagy két órát, amikor beért a seprű, azaz a mezőny végén haladó halottgyűjtő szakasz. Mondtam, hogy teljesen jól vagyok, csak járni nem tudok. Továbbmentek. Még menetem egy negyed órát, és kerestem egy alkalmas helyet arra, hogy ott töltsem az éjszakát. Leterítettem az esőkabátot, és kényelmesen elhelyezkedtem. Végre pihenő! Nem kell menni, mindjárt alszom! Hát rövid ideig tartott ez az idill, ugyanis a seprű egy fiatal tagja visszajött Bányahegyről értem, mondván ott forró tea vár és sátor, nincs messze, csak 10 perc. Köszöntem szépen, nagyon kedves, de nem bírok tenni egy lépést sem. Nem baj, mondta, akkor a hátára vesz, és úgy visz be. Szó sem lehet róla válaszoltam. Addig erősködött, míg felkeltem, és vérrel-verejtékkel bejutottam Bányahegyre. Ott tényleg volt tea és sátor, valamint rengeteg hulla. Bedőltem a sátorba, és már aludtam is. Mikor reggel felkeltem kellemetlenül tapasztaltam, hogy nem tudok járni! Hogyan fogok én lejutni a buszhoz? Hála Istennek, többen jöttek autóval hullákért (mobiltelefonon odarendelték a szülőket) és az egyik kocsiban szorítottak nekem egy helyet.
Annak ellenére, hogy fel kellett adjam, nagyszerű élmény volt, és sok mindent megtapasztaltam, melyet nem is tudok szavakba önteni. Jómagam addig évek óta semmilyen túrán nem vettem részt, még 20 kilométeresen sem. Csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki mindenki, én mindenesetre ott leszek megint, május utolsó hétvégéjén! (2000. május 27-28).
A túra után e-mailben megkaptam a részletes időadatainkat a rendezőktől, ebből készítettem mellékelt kis grafikont. Látszik belőle, hogy Imi volt a húzóember, akivel Gergő még jól fel tudta venni az iramot, én csak öregesen baktattam.
EcsMiki

(A cikk eredetileg a Zugcserkész című folyóiratban jelent meg, 1999-ben.)

Mielőtt továbbolvasnánk, a ráérősebbeknek ajánlom Forester kollégánk klipjét a 2009-es Kinizsiről...

Legelső Kinizsimről természetesen én is írtam egy beszámolót…

ÉS MÁR MEGINT GYALOGLUNK
Monty beszámolója a Kinizsi Százas nevű (tor)túráról (2003)

Erről a túráról már sokat olvastunk és hallottunk. Az én oldalamat is régen fúrta már a kíváncsiság, milyen lehet. Sajnálatos módon három éve, mióta részt akarok venni rajta, nem tudok részt venni rajta, mert valamilyen létfontosságú vizsgára kell készülnöm. Most először viszont nem volt ilyen. Hát akkor hadd szóljon.
Az edzést már tulajdonképpen ősszel elkezdtem, persze akkor még az októberi túrára is mentem, és mondhatni, valójában az volt a főcél, nem ez. De januárban aztán újrakezdtem. Fokozatosan emelve a távokat, több mint 300 kilométert futottam, és akkor a 48-as túrát még nem is említettem. A felkészülés nemcsak fizikai, hanem szellemi készülődést is jelentett: egy ilyen túrára lélekben is készülni kell, tudatosítani, hogy ez bizony nem tízszer 10, nem is kétszer 48, hanem egyszer száz plusz két kilométer lesz. A túra internetes honlapján található beszámolókat is végigolvastam és hergeltem magam, hogy milyen remek dolog lesz. Ennyi edzés és azok után, hogy olyan emberek is lenyomták, akik nem edzettek rá és nem is túrázós típusok, joggal reméltem, hogy sikeresen teljesíteni fogom.
A felszerelés kiválogatása is külön említést érdemel. 24 órára már célszerű kishátizsákot vinni, főleg, mert úgyis meleg van napközben, tehát egy szál pólóban is lehet nyomulni. Bevágtam egy zubbonyt, egy pár kesztyűt (a Nagy-Gete oldalában állítólag még jól jöhet), bozótkalapot, kendőt és persze a kötöttsapkát. Négy Sport szelet, egy tábla csokoládé, három alma, három pizzás táska, egy szilvás táska, két zacskó szőlőcukor, amerikai fejadag-főétel és 1,1 liter víz (egy fél- és két harmadliteres palackban) került még be, ezenkívül Pilis- és Gerecse-térkép, iránytű, kés, mobiltelefon, sebkötöző, fásli, ragtapasz, izomlazító krém, fájdalomcsillapító és széntabletták, hintőpor és tartalék zokni.
A szombathajnali kelés után a HÉV helyetti pótlóbuszon már jó pár túrázó zötyögött Csillaghegyig. A rajtnál hatalmas sor várakozott, szerencsére az ügyintézés viszonylag gyorsan ment. Ezután viszont az indulási regisztrációnál álló sort is végig kellett várni.
7:15-kor indultunk neki H. Norbival. Az útvonal első szakasza Csillaghegytől a Pilis lábáig teljesen ugyanaz, mint a 48-ason. Az első ellenőrzőpont a Hosszúhegyi-zsombolynál várt (9:35). A Pilis előtt még bekaptunk egy kis gyümölcslevet az út szélén árusító autóból, aztán felhágtunk régi kedvencünk oldalán.
Közben, mivel a mezőny eleje még nem szakadozott szét, volt alkalmunk végigmustrálni az egyes túrázókat. Elég változatos felszerelésben nyomultak. Hozzánk hasonlóan a legtöbben kishátizsákot vittek, de a kirándulók számára kifejlesztett fenékzsák se volt ritka. Ott voltak aztán a futófazonok, akik sztreccsgatyóban, pólóban, kezükben egy szál palackkal rohangáltak (esetleg a hátukra erősített vizestartályból szívták a nedűt egy csövön át), meg a régi orosz terepszínű kezeslábast és szimatszatyrot viselő idősebbek. A legmeredekebb tag a következőképpen nézett ki: kockás flaneling, melegítőnadrág, belegyűrve piros zokniba, alatta edzőcipő és a tetejébe egy kb. 50 literes vállravehető(!) sporttáska.
A Pilis-nyeregben, úgy a 25. kilométernél tízperces pihenő következett (11:27). Körös-körül mindenütt túrázók. Vettünk némi ásványvizet és ettünk egy keveset. A Norbitól kapott pezsgőtabletták igen jól jöttek. Jól éreztük magunkat, az idő is nagyon kedvező volt. Tepertünk tovább, egészen a kesztölci sörözőig. Ezen a szakaszon már nehezebb volt a haladás, mivel az erdei hűs után nyílt részeken, fejbekólintóan erős tűző napon és porban kellett caplatnunk.
A sörözőben vizet vételeztünk, aztán továbbindultunk a dorogi sorompó felé, ahol rövid szünet következett megint. Innen felfelé, a Nagy-Gete nevű óriás teteje felé vettük az irányt, amely – mit mondjak – nem tudta belopni magát a szívembe. A tetején haladva először vett elő az a furcsa émelygés. Nagyon különös érzés volt: a szám kiszáradt, ha nyelni akartam, kétszer is próbálkoznom kellett és az állam olykor feszülni kezdett – ilyet akkor csinál, ha hányinger következik utána. Nem akartam kidobni a taccsot, főleg, mert akkor értékes vizet és ásványi anyagokat vesztenék – meg egyébként sem egy nagy érzés. Nem tudom, mi okozta, talán túl sok folyadékot ittam és túl keveset ettem – mert étvágyam nem nagyon volt. Rövid pihit iktattunk be.

Néhány kilométer után, a Gete csúcsán, a kereszt alatt megkaptuk a következő pecsétet (14:45). A 45. kilométernél jártunk. A füves térségen rengeteg túrázó üldögélt, feküdt, eszegetett. Úgy döntöttünk, itt tartunk hosszabb pihenőt, ha már így alakult. Étvágyam még mindig nem volt, de tudtam, ennem kell. Megmelegítettem a fejadagot, közben zoknit és tapaszt cseréltem, meg agyonhintőporoztam a lábfejemet és bekentem a vádlimat. A spagetti, bár nem tartozik a kedvenceim közé, hihetetlenül jólesett. Új erőre kaptam, bár az émelygés mindig rám tört, valahányszor mélyebben vettem levegőt. Több mint fél órát pihentünk.
Most jött a rettegett és sokat emlegetett hegyoldal, ahol le kell zúgni. Őszintén szólva, nem tudom, mit paráztak ezen annyit: szabvány lejtő, körös-körül bokrok és fák, tehát lehet kapaszkodni, a talaj pedig nem annyira omladékos. Ráadásul nem is volt hosszú. A kesztyű azért jól jött. Visszanézve azt mondtam Norbinak, kérelmezni fogom a névcserét: erre a hegyre illik legjobban a Nagy-Szoplák elnevezés. Azt mondta, a régiek is tudatában voltak ennek: a Gete név is erre utal, azzal elmagyarázta, mit is jelentett a szó a régies magyarban.
Úgy tudtuk, csak 6 km innen Mogyorósbánya, de hosszas gyaloglás után is csak Tokodra jutottunk el. A borpincék nagyon hangulatosak voltak; az ajtó előtt ücsörgő, borozgató bácsi látványa csak fokozta a hatást. Mi azonban egyre fáradtunk. Mások is anyáztak, hogy ennyi emelkedő azért mégiscsak túlzás. Nagyon szomjas voltam, vizem kevés, és valahogy nosztalgiám támadt a gyümölcslevek után: meg is fogadtam, ha kijutok, megiszom egy liternyi baracklét.
A Getétől számított harmadik hegy mögött végre megtaláltuk Mogyorósbányát. Pedig én akkor már lefogadtam volna, hogy ez a hely csak a mesékben meg az útlevélpapíron létezik. Most már baromira örültem, hogy az ebédet meg a zoknicserét korábban megdobtuk. A távnak durván a felénél jártunk, az 51. kilométernél. A vendéglőben pecsételtek (17:30). Mivel hosszú, vízvételi lehetőségek nélküli szakasz következett, teletöltöttük az összes palackot, én meg vettem még két félliteres ásványvizet. Hat óra felé járt az idő, amikor nekivágtunk.
Kilométerekkel arrébb, a bajóti műúton a pecsételőhely mellett a túra egyik támogatója, a Knorr várta a résztvevőket egy pohár forró levessel. Gombás, hús- vagy zöldséglevest lehetett választani, de én inkább nem kértem belőle: émelyegtem a gondolatra, hogy ilyesmit egyek. Mások is egyetértettek velem, amikor azt mondtam, nagyobb sikert arattak volna, ha inkább hideg gyümölcslevest osztogatnak.
Hullámzó terepen, főleg erdőben vezetett tovább az út. Hegynek fel csak igen lassan tudtam haladni, izzadtam, szuszogtam rendesen. Azt hittem, Tokod környékén már elhagytam az első holtpontot, de most kiderült, hogy annak még nincs vége.

Sötétedni kezdett. Erdőben jártunk, és Bányahegy következett volna, de csak nem értünk oda. Előkerültek a zseblámpák. Mások is csatlakoztak hozzánk. Végre, nem sokkal este tíz előtt elértük Bányahegyet és a túra 71. kilométerét. Már teljesen besötétedett, de a kihelyezett fényszórók, a tábortűz és a sok lámpa barátságos fénybe vonta a tisztást és a többtucatnyi pihenő résztvevőt. Több sátor is állt, némelyikből élelmet árultak, de ingyenteára mindenki számíthatott. Mondanom se kell, nagyon jólesett a meleg cukros-citromos tea, legalább öt pohárral fogyasztottam.
Norbi pihenni akart itt egy félórát – amit a környezetre való tekintettel meg is tudtam érteni –, én viszont nem akartam megállni, most hogy már csak 30 kilométer volt hátra. A teától ismét erőre kaptam. A nap folyamán már többször is észleltem egy terepszínű túrázót, aki ALICE-zsákkal, törülközővel a nyakában, zöld baseball-sapkában nyomult; itt végre sikerült beazonosítani: L. százados, akit még régről ismertem. Azt mondta, ő is tovább akar indulni, csak zoknit vált és eszik valamit. Ismerősei, úgy hatan, mind idősebb és láthatóan tapasztalt túrázók, szintén akkor cihelődtek, hozzájuk csapódtunk hát.
A következő kilométerek nagyon kellemes nyomokat hagytak bennem. Libasorban, tempósan haladva meneteltünk, közben állandóan viccelődtek a népek. Nagyon profi volt, ahogy továbbadtuk az üzeneteket, ha belógó fa („Fejre vigyázz!”) vagy nagyobb kövek, esetleg farönkök („Akadály!”) akadtak utunkba. Aztán kiderült, hogy nem sokkal odébb, a műúton várják őket a feleségek, barátnők a palacsintával.
A műúton tényleg ott várakozott egy adag nő meg gyerek, úgyhogy búcsút intettem, és egy fiatalokból álló csoporthoz csatlakoztam. Majdnem tíz kilométeren át velük nyomultam. Egy idősebb bácsi is ott lépkedett, vizslája (Dani) – nyakában villogó LED – fel alá nyargalászott körülöttünk.
Koldusszállásnál ismét pecsételés következett, száz méterrel lejjebb pedig ismét forró tea. Továbbmentünk, s elértük az M1-est. Egyelőre nem kellett átkelnünk rajta, hanem fel kellett jutnunk a somlyóvári kulcsosházig. Azt hittük, már közel vagyunk, de tévedtünk. Felhágtunk a műútig, ott megkerestük a sorompót, de még legalább 5 kilométert kellett megtenni – betonon. Valahol itt jött el a második holtpont. Körülöttem a fiúk egyre jobban anyáztak. Fura volt, hogy nem a fáradtság és nem a fájdalom, hanem a dühödt unalom az, ami megmaradt bennem: egyszerűen ki akartam végre jutni erről a dögunalmas szakaszról. Az, hogy nem sokkal azelőtt ott voltunk az M1 mellett, azt súgta, nem vagyunk már olyan messze. A térképről emlékeztem rá, hogy onnan kelet-északkelet felé haladunk Somlyóvárig és onnan délnek, majd nyugatnak gyalogolunk tovább, nagy hurkot leírva.
Aztán beértek minket LP-ék, akik szerencsére emlékeztek, hol kell felkanyarodni a kulcsosházig. Újabb félóra múlva végre elértük az intézményt, ahol megint pecsételtek. Itt valahogy elvesztek a szemem elől. Szóltam a fiatal srácoknak, akik még pihenni akartak, hogy én indulok tovább. Egyedül eredtem neki, de hamarosan két másik túrázó is megjelent. A sötétség miatt még azt sem tudtam beazonosítani, azokhoz tartoztak-e, akikkel nemrég még együtt gyalogoltam, meg ez egyébként se számított már – inkább az, hogy már csak bő tíz kilométer volt hátra, ők meg ismerték az utat.
Rohadt unalmas szakasz volt ez is, többnyire erdőben, de legalább hegynek le. A madarak is csicseregni kezdtek és végre ritkulni kezdett a vegetáció. A horgásztavak közelében kelet felé nézve csodás látványt nyújtott az egyik völgy: pára ülte meg, és pont a dombok vonala felett ott lesett a Hold sarlója, míg az ég egyre világosabb lett.
Már közel jártunk az M1-hez, s végre átkeltünk alatta. Azt hittem, itt lesz előttem Szárliget, de csak egy bazinagy dombot láttunk magunk előtt. Kiderült, hogy emögött van a település. Eljutottunk a vasútállomásig, ahol néhány iskoláskölyöktől (mit kerestek ezek az utcán hajnali ötkor?) megtudtuk, hol az általános iskola. Átkeltünk a síneken és a bokrok mögött végre megpillantottuk a célt.
Hajnali öt múlt pár perccel, mikor besétáltunk. A bejárat előtt, a lépcsőn már üldögélt pár résztvevő. Odabent bejelentkeztünk, kipipáltak, aztán megkaptuk a jelvényt és az előre kinyomtatott oklevelet. A hölgy, aki átadta, hangsúlyozta, hogy milyen nagy dolog, hogy teljesítettem ezt a távot, meg minden. Biztos azt hitte, ez volt életem első túrája. Valahogy nem volt kedvem felhomályosítani. Kézfogás a fáradt túratársakkal, aztán beléptünk az ebédlőbe.
A menzán mindenki kapott teát meg egy pár virslit mustárral. Levente, egyik társam, elmorfondírozott azon, mikor járhatott le a szavatossága. LP is előkerült valahonnan és boldogan rogyott le egy távolabbi asztalnál. Aztán még váltottunk pár szót a túráról, meg hogy ki milyen cipőben szokott nyomulni.
Levente elcsodálkozott azon, hogy bakancsban csináltam végig, főleg, amikor a 650 grammos lábbelit könnyűnek tituláltam – aztán elárultam neki, hogy anno surranóban túrázgattam, amihez képest ez még mindig pillekönnyű. A többség tényleg edzőcipőt viselt, illetve sokan két pár lábbelit hurcoltak magukkal. A sportcipő valóban sokkal könnyebb, viszont a bakancsnak vastagabb a talpa, és ez nem utolsó szempont, amikor sokan felhólyagzott bőrrel érnek célba. Nekem semmi panaszom nem volt a talpamra, vízhólyagból pedig egyet gyűjtöttem csak be, kb. a 85. kilométernél, a kislábujjamra. Se a térdem, se a bokám nem fájt. A combom mellső részén viszont vörhenyes foltok keletkeztek, nyilván attól, hogy a nadrág az izzadságtól odatapadt. Szerencsére ebből menet közben nem vettem észre semmit.
Aztán negyven perccel utánam befutott Norbi is. A 6:53-as vonattal hazaindultunk és nyolcra már haza is értem. Jól bereggeliztem, aztán ledőltem.
Visszatekintve, úgy látom, inkább szellemileg, mintsem fizikailag kimerítő ez a táv. A túra után testileg annyira voltam ki, mint egy hatvanas után. De a hétórányi sötétség igencsak lelassítja az embert, mind gyalogló-, mind szellemi teljesítményében. Mindebből az is világossá válhat, hogy más ez, mint egy egynapos (egynappalos) túra. Sokkal több időt kell pihenésre szánni, és nem lehet olyan fejetlenül rohanni előre.
Az útvonal többnyire (úgy 99%-ig) a két jelzésen haladt, tehát eltévedni nem nagyon lehetett – egyébként is tele volt az útvonal a résztvevőkkel. 21 óra és 51 perc kellett, hogy beérjek. Ez 4,67 km/h átlagsebességet jelent. Ha a teljes időből levonjuk a bő két órát, amit a hosszabb-rövidebb pihenők vettek el, akkor látható, hogy durván 19 és fél órát töltöttem gyaloglással: ezt alapul véve átlagsebességem 5,2 km/h volt.
Összességében emlékezetes élmény volt a túra. Az alapos felkészülés és a megfelelő felszerelés meghozta gyümölcsét, s nem kellet a rákövetkező napokat kényszerű szobafogságban tölteni egy bedagadt boka vagy hólyagos talp miatt. Azt, hogy részt veszek-e megint a Százason, még nem tudom. De valami azt súgja, hogy igen…

Most pedig tekintsük meg annak a merész túratársunk videós beszámolóját, aki 2009-ben (is) dupla Kinizsit nyomott. Hogy hogyan? Hát így.

A 2005. évi Kinizsi azért is hagyott bennem mély nyomot, mert azon a hétvégén hőségrekord dőlt, és ez komolyan befolyásolta a túrázók teljesítményét is…

A MÁSODIK KINIZSIM
Monty beszámolója (2005)

Megint eljött a május, én pedig valami megmagyarázhatatlan okból úgy döntöttem, hogy a HVDJ (Hülyék Vagyunk De Jólesik) mozgalom lelkes tagjaként másodszor is részt veszek a Kinizsi100-on. A hosszú tél, valamint a márciusban fellépő csonthártya-gyulladás és az ezt kísérő térdfájdalmak viszont komolyan hátráltatták a felkészülést, így csak április közepén tudtam érdemben nekikezdeni. Ez többnyire napi 3-5 kilométeres futásokat jelentett. Ehhez adódott még egy 40 kilcsis kirándulás, nagyrészt a Kinizsi útvonalán.
Ezúttal is kipróbáltam pár újítást. A vizestömlőt a hátizsákom egyik külső zsebébe tettem. Az volt a fantasztikus, hogy még a legnagyobb melegben is hűvösen tartotta a vizet! Az első pár korty természetesen langymeleg volt, hiszen a szívószál vállpánton húzódó részét azért átmelegítette a nap, de amúgy hűvös maradt. Velem volt természetesen az mp3-lejátszóm is, bár fura módon nem jutott neki olyan sokszor szerep, mint előzőleg hittem. A vállpántokra karpihentető szalagokat csatoltam fel, de most nem volt rá akkora szükségem, mint két évvel ezelőtt.
Szombaton korán reggel érkeztem Csillaghegyre. 6:50 körül pecsételték le nevezési lapomat, én pedig indítottam az órám stopperét és nekieredtem a Kevély felé. Rengeteg volt a túrázó, így a szűkebb ösvényeken többször is dugó alakult ki, a szó szoros értelmében. A Hosszú-hegy felé menet találkoztam pár ismerős arccal, s egyikükkel a Pilis-nyeregig együtt nyomultam. Ő ott rögtön továbbindult. Én ezzel szemben ettem egy keveset és ásványvizet is vettem, hogy újratöltsem a vizestömlőmet. Egy félliteres jeges teát secperc alatt eltüntettem. Ezenkívül egy félliteres ásványvízbe Isostar-port szórtam, mivel állítólag igen hasznos tud lenni. Ja igen, mivel MELEG volt. Úgy is mondhatnám, NAGYON MELEG. Még hajnalban, buszra szálláskor ellenőriztem a hőmérőmet és már akkor 20 fokot mutatott. Ismétlem, hajnali ötkor. A meteorológiai jelentéseknek hála tudtam, hogy kutya meleg nap elé nézünk, de akkor még úgy gondoltam, inkább hőség legyen, mint eső.
Leérve a Pilisről egy hosszú és viszonylag nyílt szakasz következett Dorog felé. Nem is nagyon emlékeztem erre, de délidőben örülni sem tudtam neki. Csak úgy ömlött végig az arcomon az izzadság, úgyhogy gyakran kortyolgattam. Ezen a részen alig találkoztam más túrázóval. Az útvonal ezúttal nem ment be a városba.
A Gete következett. Így, 35 kilométer után, koradélutáni hőségben igen durva volt feljutni rá. Többször is meg kellett állnom. Az első holtpont itt ért utol. A tetőn nem volt olyan sok résztvevő, mint két évvel ezelőtt, ők is mind árnyékba bújtak. A pecsétőr szavait véletlenül elkaptuk, mely szerint kb. 1300 résztvevő indult. Valaki megállapította, hogy ilyen hőségben 5-600-nál több nem fog célba érni, az tuti.
Másik újításomat ekkor teszteltem. Napokkal ezelőtt beraktam a mélyhűtőbe három zacskó Sió-gyümölcslevet. Az a jó bennük, hogy zacskósak, de kupakosak. Úgy okoskodtam, hogy délutánra majd felolvadnak, nekem meg lesz hideg gyümölcslevem. A számításaim beváltak: hideg baracklét szopogathattam tehát, apró jégdarabkákkal. Nagyon jólesett.
Leereszkedtem a Getéről. A Hegyes-kő felé kígyózó meredek emelkedő után végre kint jártam a fennsíkon. Árnyék sehol, a nap még mindig jó magasról tűzött le rám. Valahogy nem volt jó kedvem. Továbbra is izzadtam, mint a ló. Aztán átsuhant rajtam valami. A fülembe nyomtam a fülhallgatót, számba biggyesztettem egy ropit. Ekkor biztos voltam benne, hogy menni fog, nem számít, mi lesz. És abban is, hogy Mogyorósbányán lehajtok majd egy pohár jeges gyümölcslevet.

A tokodi borpincéknél megint megpihentem és a kútból húzott vízben megmosakodtam. Kicsit aggódtam, hogy túl sok pihenőt iktatok be, de ahogy láttam, nem voltam egyedül a fenti problémával: a kút környékén ellepték a túratársak. A hűs víz feldobott, de hátra volt még az emelkedő, amely után Mogyorósbánya következett.
Mogyorósbányára délután öt körül értem oda. Hosszabb pihenőt tartottam. Vizet vettem, újratöltöttem a tömlőt, zoknit cseréltem – és ittam három deci körtelét. Ekkorra néhány szép vízhólyag jött létre a talpamon, ami viszonylag ritka nálam. Ezeket kilyukasztottam, majd leragasztottam. Szerencsére nem okoztak gondot később, furamód nem is fájtak igazán. A túratársak közül néhány fórumtaggal is elbeszélgettem, de most csak Joeyline nevét tudnám felidézni.
Itt ismerkedtem meg két jókedvű túrázóval, Zolival és Fülöppel, velük indultam tovább. Péliföldszentkeresztet is elhagytuk már, s a Büdöslyuk mellett is eljöttünk. Jót beszélgettünk, főleg hegymászókról meg felfedezőkről. A Bika-völgyi műútnál szusszantunk egyet. Ott ücsörögtünk, éppen szárított barackot kínáltam körbe és én is próbáltam enni, de nagyon nem volt étvágyam. Aztán hirtelen rám tört a hányinger. Egy fához rohantam és öklendezni kezdtem. Kétségbeejtően rossz érzés volt, de néhány görcs után abbamaradt a dolog, én pedig érdekes módon sokkal jobban éreztem magam. Zoli adott egy MagnaB6-kapszulát, amit le is nyeltem.
Továbbindultunk. Sebességem és lelkesedésem fel és le ugrált. Három kilométerrel arrébb elővettem az utolsó zacskó gyümölcslevemet és ittam egy kis narancslét. Talán nem kellett volna. Ötven méterrel később ugyanis megint hányinger következett és ezúttal bizony ki is okádtam az imént elfogyasztott szárított gyümölcsöt. Utólag jöttem rá, szerencse, hogy mást nem ettem délután, mivel így csak ennyit vesztettem. Mindez inkább morálisan volt negatív hatással rám, de Zoliékat továbbküldtem, mondván, most egy kicsit lelassítok, mert nem tudni, mi egyebet tervez még a gyomrom. Lehangolva ballagtam tovább, immár egyedül, és elég lassan. A második holtpont vigyorogva sétált a sarkamban, „Mr. Murphy” feliratú pólóban.

Pusztamarótnál legalább tíz percet ücsörögtem, próbáltam összeszedni magam, aztán egyedül kutyagoltam tovább. Nem sokkal később megint megváltozott valami: megint hittem. Azt mondtam magamban, a következő ellenőrzőpont Bányahegy, a 71. kilométernél, ott annyi teát kapok, amennyi belém fér, pihizek egy nagyot, aztán ide nekem az utolsó harmincat is.
Bányahegy természetesen lényegesebben messzibbnek tűnt most, félsötétben, mint legutóbb. Mire befutottam, 21:42-kor, éppen besötétedett. Ismét csak fényszórók, padok és sátrak vártak minket. A célba érkezést leszámítva Bányahegy a Kinizsi100 legkellemesebb pillanata. Itt találtam Zoliékat, de nélkülem indultak tovább. Vagy egy liternyi citromos teát megittam, egy kis gulyást is kaptam (bár sűrűsége folytán inkább pörkölt volt). Dél óta pár szál ropinál többet nem ettem, nem is voltam éhes, de úgy tűnt, most a folyadék is bőven elég. Negyed tizenegyig pihentem itt, aztán újult reménységgel vágtam neki.
Vértestolna után egy hosszú és többnyire dögunalmas erdei szakasz következett, ahol lámpa nélkül nehéz lett volna ép lábfejjel boldogulni. Hát igen, a lámpa majdnem egész éjszaka égett, hogy elkerüljem a kóbor kavicsokat és tócsákat. Fura volt, mert két évvel ezelőtt ezen a szakaszon is tele volt az út túratársakkal. Ehhez képest most szinte végig egyedül voltam, csak néha húzott el mellettem egy kis csoport vagy pár. A hőség tehát rendesen megtizedelte a résztvevőket. És sajnos most sem volt annyira hűvös, mint amilyen hűvösnek kellett volna lennie.
Koldusszállás és a 80. kilométer mintha soha nem akart volna sorra kerülni. De végül ott voltam és ismét teát kaptunk. Itt egy ismerős család mögé csatlakoztam be, akiknek gyors tempója engem is nagyobb sebességre ösztökélt. S nemsokára már azon a hosszú, unalmas betonúton caplattunk, a vadászház felé. Tavalyelőtt itt aludtam majdnem el útközben. Ezúttal nem került sor erre, mivel Bányahegy óta szürcsölgettem egy másik újítást, nevezetesen három deci vizet, benne egy Bang-pezsgőtablettával. Ez tulajdonképpen egy élénkítő hatású valami, az a jó benne, hogy nem hirtelen dob fel, hanem szépen, diszkréten dolgozik: amíg ébren vagy, addig éber maradsz és nem álmosodsz el, de ha történetesen lefekszel, nem akadályoz meg, hogy elaludj.
A somlyóvári vadászháznál, a 91. kilométernél megint pecsételés következett (talán háromnegyed háromkor), majd ötpercnyi pihi után egy kisebb csoporthoz csatlakozva eredtem tovább. Ezen a szakaszon meglepően sok ember tömörült össze, és könnyű volt haladni, végig hegynek le. Mikor kiértünk az erdőből, kezdett csak el halványan világosodni az ég alja. Mindenki fel volt dobva, innen már lehetett látni Szárliget környékét. A tavak közelében jártunk már, de az út csak nem akart véget érni. Szárliget előtt még egy dombot kellett megmásznunk, aztán bent is voltunk a faluban. Átvágtunk a síneken és elértük a célt, az általános iskolát.
Az órám 04:52-t mutatott, stopperem 22 óra 2 perc 47 másodpercet. Ez csak 11 perccel rosszabb, mint legutóbb, ami nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy rekordmeleg volt a hétvégén, és egy Kinizsi-veterán szerint még soha nem tapasztalt a túrán ilyen forróságot, pedig már huszonkettedjére vett részt rajta. 4,63 km/óra volt az átlagsebességem, a pihenőket nem számítva pedig kb. 5,1 km/óra.
Már a jól megérdemelt egy pár virslit harapdáltam a folyosón üldögélve, mellettem az oklevéllel és a kitűzővel, mikor – nem hittem a szememnek – betoppant Zoli és Fülöp, akik hasonlóan reagálták le a találkozást. Nem egészen értettük, hogy lehetséges ez, de bizonyára elkavartak valahol a közelben és más úton jöttek. („Örülünk, hogy utolérted magad.” – Zoli) A diadal örömére vettünk Kinizsi-pólót is, potom 800 forintért, majd a győzteseknek kijáró csoportkép után sürgősen elhúztunk az állomásra, hogy elérjük az 05.39-es vonatot. Jegyet persze csak a szerelvényen vettünk, mivel hatalmas sor állt a pénztárnál. Mikor a kaller meghallotta, honnan jövünk, csak legyintett, mondván, később visszajön. Félóra múlva vissza is tért, és kiállított egy-egy jegyet, jelképes áron.

Összességében igen megrázó és tanulságokkal teli volt ez a túra is. Fizikailag megint nem volt annyira megerőltető (az izmaim és csontjaim nem igazán fájtak), de szellemileg nagyon is. Szóval még mindig hülyék vagyunk, de jólesik. Legalábbis, a célból visszatekintve. Túra közben sokszor csak a mondat első felét érezzük magunkénak.

A következő részben további beszámolók olvashatóak.