Tábori étel a svéd erdőkből: a kolbulle
Nehéz fizikai munka, barátságtalan időjárás, zord körülmények jellemezték a svéd favágók, szénégetők, tutajosok, erdei jómunkásemberek mindennapjait a régi időkben. Szükségük volt tehát egy olyan élelemre, amely kevés féle, de jól eltartható alapanyagból áll, erdei viszonyok közt is egyszerűen elkészíthető és kalóriadús. Ez a kolbulle.
Mivel kifejezetten érdekel gyakorlati oldalról is, hogy akár idehaza, akár a világ más részein a régi idők mindennapjai közepette hogyan tudtak boldogulni a természeti környezetben élő emberek, és ezen belül szintén foglalkoztat, hogy miket ettek, ezért legutóbb a kolbullével kísérleteztem. Az inspirációt egyébként az Alaptábor oldal szerzőjétől, Moristól kaptam, aki nemcsak, hogy saját tapasztalatait osztotta meg egy erről szóló cikkében, de még kolbulle-készítő kihívást is szervezett.
A kolbulle tulajdonképp egy sós, szalonnás palacsintaszerűség vagy lepény. Ez a svéd szó valami olyasmit jelent, hogy “szénlepény”, vagy “szenes lepény”. Ami nem a kinézetére vagy az állagára utal, hanem a készítés körülményeire. Bár ha rajta felejtették a tűzön, akkor – nomen est omen – szó szerint is az lett az eredménye.
Annak idején a svéd favágók és munkások hosszú hetekre, hónapokra kitelepültek az erdőbe, és mivel nem lehetett a boltba szaladozni, olyan élelmiszer-ellátmányt kellett magukkal vinniük, amely hosszú ideig eláll. Ilyen a liszt, a zsír, a só, meg a lesózott disznóhús és szalonna. Ezekből sütötték a szállásul szolgáló erdei kunyhókban gyújtott tűzön egyszerű betevőjüket. Állítólag előfordult, hogy napi három alkalommal is ezt ették, habár ez ilyen mennyiségben és ennyire egyoldalúan fogyasztva nem tett kifejezetten jót az egészségnek. Manapság vörösáfonya-lekvárral szokás enni, arról azonban nem találtam forrást, hogy ez a régi időkben is így volt-e. De el tudom képzelni, hogy nyár végén és ősszel közvetlenül a helyben szedett áfonyát tették az ételre (vagy csak egy kis utólagos vitamin és rostpótlásnak ették külön), mivel az ott sokfelé bőségesen terem.
Lássuk a gyakorlatban
Utánaolvasgatás után több alkalommal, többféle verzióban is készítettem kolbullét otthoni tűzhelyen és kint az erdőben tábortűzön is. Mindegyik nekifutás hozott valamilyen tapasztalatot.
Eredetileg az “Amerikafläsk“-nek nevezett, lesózva tartósított húsos szalonnát használták ehhez az ételhez, ma már sokan baconnel készítik. Mivel előbbi nem állt rendelkezésre, de mégis valami hagyományosabbat szerettem volna, így én csemegeszalonnát, kolozsvári szalonnát és füstölt sonkát daraboltam saját faragású kis vágódeszkámon, és azt pirítottam meg a serpenyőben.
Tábortűzön sütésnél az egyik fő kihívás az, hogy pont megfelelő hőt kapjon az étel, és mindezt lehetőleg egyenletesen minden irányból. Az öntöttvas edények nagyon jók abban, hogy mind térben, mind időben egyenletesebbé tegyék a hőátadást, ezért választottam öntöttvas serpenyőt erre a feladatra.
Tésztaként a lehető legegyszerűbb változatot, pusztán liszt és víz keverékét használtam 5:6 térfogatarányban. Még só is kell bele a recept szerint, de úgy voltam vele, hogy az van elég a szalonnában.
A felforrósított serpenyőbe öntöttem a tésztát, és arra még folyékony állapotában szórtam rá a pirított szalonnát. Arra gondoltam, homogénebbre sül a lepény alja és kevésbé töredezik szét átfordításkor ilyen módon, mintha a szalonnára önteném rá a tésztát – ami így is lett.
Végül elkészült ez az adag, és meg is kóstoltam, Tatonka edény fedelén tálalva. Hát, meg lehetett enni, de nem voltam hanyattesve tőle. A vékonyabb tésztás változat, talán az egyenletesebb hő és kevesebb zsír miatt, de elfogadhatóbbnak tűnt. Viszont a zsírszalonna nem ízlett ebben a felállásban, és egy otthoni sütésnél azt kihagyva valamennyit javult az összhatás.
Egy másik alkalommal kifejezetten kockázott bacont pirítottam, és ezt használtam szalonna helyett. Arra is figyeltem, hogy vékony legyen a tészta. Nekem sokkal jobban ízlett ez a változat.
Magyaros kolbulle
Több felvetést is láttam arra vonatkozóan, és magam is elgondolkodtam rajta, hogy magyarosabb ízvilággal, például kolbásszal is működhetne-e vajon a kolbulle. Így ezt is kipróbáltam. Kolbászkarikákat és lilahagymát pirítottam, és a baconkockák mellett ez került a tésztára. Plusz egy kis tejföl, mert a magyarok ugye, mindent azzal esznek.
Talán a svéd favágók kiátkoznak majd ezért, de nekem határozottan ez utóbbi változat ízlett a legjobban, tehát a svéd–magyar fúziós tábori konyha gyöngyszeme: a kolbis kolbulle!
Azt nem állítanám, hogy a kolbulle lett a kedvenc erdei ételem, de mindenképp érdekes tapasztalat volt többféle módon is elkészíteni, és erre csak biztatni szeretném a kedves olvasót is.
