Éjszakai túra 1. - Látás és mozgás sötétben

“Harmadik Mourmelonban töltött éjszakáján O’Keefe is részt vett egy éjfélkor kezdődő éjszakai gyakorlaton. Ahogy a nagy távközt tartva haladó libasorban lépegetett, egyszer csak nem látta többé az előtte haladó embert. Aggódva felsóhajtott, egész testében megfeszült és idegesen pillantott körül.
Nyugodt, halk hang szólalt meg a háta mögött: - Minden rendben van, fiam. Csak térdeljen le, és onnan nézzen föl! Mindjárt meglátja őket az égháttér előtt. - O’Keefe letérdelt, valóban meglátta társait, köszönetet mormogott és ment tovább...”  

A fenti idézet Stephen E. Ambrose Az elit alakulat című könyvéből származik és jól példázza az éjszakai menet közben felmerülő számtalan nehézség egyikét.  Habár ez egy háborús regényben jelent meg, megszervezett éjszakai túra, Kinizsi százas, véletlen eltévedés vagy egy táborozás során mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy sötétben kell haladnunk, gyalogolnunk terepen. Háromrészes cikksorozatunkban megpróbálunk néhány általános irányelvet adni ehhez. Az első részben a sötétben való látásra, érzékszerveink használatára, valamint a használható mozgástechnikákra térünk ki, a másodikban a felszerelésre, míg a harmadikban az éjszakai túra egyéb részleteibe megyünk bele.

Ha lakott területen kívülre vetődik éjszaka, a legtöbb ember meglehetősen kényelmetlenül érzi magát a sötétben, és lehetőség szerint igyekszik fényt kelteni maga körül, előszeretettel használja elemlámpáját, vagy egyéb világító eszközeit. Ez azonban félmegoldás. Világítóeszköz egyrészt nem áll mindig rendelkezésre, de ha van, akkor is elromolhat, lemerülhet. Ha működik, hatótávolsága akkor is szűkös. Legjobb, ha megtanuljuk szemünket, és egyéb érzékszerveinket  teljes mértékben kihasználni, a lámpát pedig kezünk ügyében tartjuk ugyan, de kikapcsolva.

Sötétben sokkal kevesebb hasznát vehetjük a látásunknak, mivel azonban az embernek – sok állatfajtól eltérően – mégiscsak a szeme jelenti elsődleges “szimatját”, alapvetően ezt használjuk éjszaka is.

Hogyan is látunk a sötétben?

Az rajz a csapok és pálcikák eloszlását ábrázolja szemünkben - jól mutatja, miért is kell sötétben egy tárgy mellé nézni ha részleteiben látni akarjuk.

A fényt a szem belső, hátsó falán található retinán elhelyezkedő fotoreceptorok alakítják idegi jelekké. Ezeknek két fajtája létezik, a csapok és a pálcikák. A csapok nappal biztosítják a színlátást, gyenge fényben viszont a színeket már nem érzékelik, és jelentősen csökken szerepük. A pálcikák ezzel szemben elsősorban sötétben érvényesülnek, de ilyenkor nem látunk színeket. Míg a csapok több tíz vagy száz, a pálcikák akár már egy fotonra is képesek reagálni.  Eloszlásukat tekintve a csapok jórészt a retina közepén találhatóak, a pálcikák azonban kicsit kijjebb. Ebből következik az, hogy nappal a látóterünk közepén lévő dolgokat látjuk a legélesebben, sötétben viszont a megfigyelni kívánt dologra nem közvetlenül kell ránéznünk, hanem kicsit mellé vagy fölé (kb. 20 fokos szögben), és akkor több részletet fogunk látni rajta.

A szem 9 (más forrás szerint 14) nagyságrendnyi fényerő különbséget tud átfedni, azaz a teljes sötétségben látott legapróbb fénytől az ennek milliárdszorosát elérő vakító világosságig bármit, ám ebből egyszerre csak mintegy 3 nagyságrendnyi, azaz ezerszeres eltérést érzékel. A különböző fényerősséghez való alkalmazkodást adoptációnak nevezik. Sötétből világosba ez pár másodperc, de legfeljebb néhány perc alatt lezajlik, világosból sötétbe azonban akár 45 percig is eltarthat, de ebből is legalább 10 perc, amíg a csapok működésbe lépnek. Azaz, ha egy világos helyről sötétbe kerülünk, például egy kivilágított épületből kimegyünk az erdőbe, még akár háromnegyed órán keresztül is javulni fog az éjszakai látásunk. Ugyanakkor ezt egy erős fénnyel egy pillanat alatt "tönkretehetjük".

A pálcikák leghatékonyabban a 498 nm hullámhosszú (zöldeskék) fényt érzékelik, míg például a vöröset már nagyon rosszul. Így a gyenge vörös fényt gyakorlatilag nem is látjuk, az erőset pedig már a csapok érzékelik retinánkon. Ennek következménye, hogy a vörös fény nem tud elvakítani bennünket, és a többi hullámhosszú fénnyel szemben nem teszi tönkre az éjszakai látást. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az első látásra vörös fénynek - mint például egy vörös színszűrős zseblámpa - lehetnek azért más tartományú összetevői is, melyek viszont mégiscsak vakítanak.
 

Látni persze csak akkor fogunk, ha van legalább minimális fény, amelyet kisugároz vagy visszatükröz a látni kívánt objektum, vagy legalább egy minimális kontraszt-, vagy árnyalatbeli különbség képződik. Ez a fény lehet természetes vagy mesterséges eredetű.

Természetes fények

Éjszaka a legjelentősebb természetes fényforrás a Hold és a csillagok fénye. Ezek ereje azonban erősen függ az időjárástól (felhőzet, pára, csapadék), a Hold aktuális fázisától és az égbolton való pozíciójától, valamint nem utolsó sorban a tereptől.

Az alkonyat legutolsó, a pirkadat legelső fényei az egyébként sötét égbolt bizonyos részeit teszik kissé világosabbá.

Vihar idején a villámlás fényét használhatjuk. Ha a helyzet úgy kívánja, húzódjunk védett helyre, mindazonáltal megfelelő pontról nézelődve egy-egy villámfényes pillanatban átláthatjuk szűkebb-tágabb környezetünket, akár a környező tereptárgyakat, dombokat, hegyeket is, amely komoly segítség lehet a tájékozódásban. 
Sarkvidéki jellegzetesség a sarki fény, idehaza nemigen lesz segítségünkre.
Az éjszakai természetes fényforrások közt még meg kell emlékeznünk az ún. biolumineszcenciáról, amely az élő szervezetekben kémiai folyamatok hatására keletkező fénykibocsátást jelenti. Ez elsősorban egyes tengeri élőlényekre jellemző, a szárazföldön pedig bizonyos gombákra, utóbbiak leginkább a trópusokon elterjedtek. Hazánkban talán a szentjánosbogár a legjobb példa, ám megfelelő körülmények közt észrevehetjük, hogy egyes korhadó fadarabok is így világítanak. Skandináviában régen egyfajta éjszakai Ariadné fonalaként használták tájékozódásra a sötét erdőben sorra letett világító fadarabokat. A 2. világháború csendes-óceáni hadszínterén pedig az amerikai katonák ilyen fadarabot sisakjukra tűzve jelezték egymás felé kilétüket. Mi is nagyjából ezen célokra használhatjuk.

A Pandórán éjszakai túrán sem kell bajlódnunk a sötétben.

Mesterséges fények

Terepen mesterséges fényként elsősorban arra számíthatunk, amit mi magunk keltünk eszközeinkkel. Lehet az zseb/fej/rúd/gázlámpa, egy gyertya, fáklya, vagy a tábortűz eredetű világosság. De egyes esetekben rendelkezésünkre áll a közeli települések, épületek, utcai lámpák, járművek fénye is.

Mit nézzünk?

Mivel színeket nem érzékelünk, figyeljünk az árnyalatokra, foltokra, csillogásra és persze fényforrásokra. A kezdő idézet remekül példázza, hogy nézőpontunk változtatásával akár sokkal többet is láthatunk, mint aktuális pozíciónkból. Használjuk ki az előtér-háttér eltérő árnyalatait. Ha murvaúton haladunk, az általában jóval világosabb és ezért jól látható a környező tereptárgyakhoz képest, de ugyanez igaz lehet a földutakra is. Erdőben, ha nem túl keskeny az ösvény, általában nagyon szépen kirajzolódik az égbolt világosabb csíkja a fák koronája közt, (mivel az ösvényen nyilván nem nőnek fák) szinte fölénk vetítve az előttünk lévő utat.

Eső után a környezetünkben a legtöbb dolog, így az útfelület és a falevelek is jobban csillognak, így jobban látszanak. A havas terep egy vitathatatlan előnye sötétben a fokozott láthatóság. Akár a fák, akár egyéb tárgyak, (mozgó) emberek vagy állatok sokkal jobban kirajzolódnak ilyenkor a fehér háttéren. Hátrány viszont, hogy magát a hóval befedett utat, ösvényt ilyenkor sokkal nehezebb követni.

Aki többször töltött már éjszakát a szabadban bizonyára megfigyelte, hogy az éjjeli sötétségnek is mennyi különböző árnyalata lehet. Teljesen más például a telihold és a csillagok fényénél nyílt terepen keresztülvezető úton sétálni, amely a legtöbb ember számára nem okozna gondot, és más dolog egy borús-felhős nyári éjjelen szűk erdei ösvényen csalinkázni hatalmas fák között, ahol szó szerint az orrunk hegyéig sem látunk el. Ez a két szélsőség és átmeneteik más-más hozzáállást kívánnak. Míg előbbinél a nappali mozgáshoz hasonlóan szemünk elégséges segítséget nyújt, sötétebb fényviszonyok mellett egyre fokozottabb mértékben támaszkodunk többi érzékszervünkre.

További érzékszervek
Hallásunkra önkéntelenül is jobban támaszkodunk ilyenkor, sőt, az embernek határozott érzése, hogy még élesedik is. Álljunk meg időről-időre, hogy mi magunk legalább addig ne keltsünk zajt, és a többi hangot megfigyelhessük. Forduljunk lassan körbe, változtassuk fejtartásunkat, esetleg guggoljunk le, bizonyos szögekből jobb érzékelést fogunk tapasztalni. Figyeljünk a jellegzetes hangokra: a távolból átszűrődő civilizációs zajokra, gépjárművekre, hangos rendezvényekre, a közelünkben pedig a patak csobogására, az állatok hangjaira, a száraz levelek zörgésére. Ügyeljünk azonban arra is, hogy bizonyos zajok könnyedén becsaphatnak minket: a fák között zúgó szél a fák recsegésével együtt elsőre ijesztő lehet, és néha egy ugrándozó madár is meglepően hangos csörgést tud kelteni az avarban.

Teljes sötétségben haladásnál a tapintás a legfőbb érzékünk. Értve itt természetesen nem csak az ujjakkal, hanem kezünkkel, lábunkkal, egész testünkkel a környezet érzékelését fizikai érintés révén, akár valamilyen eszközzel kiegészítve is, mint egy bot - amire még visszatérünk.

Szaglásunk - bár ezt viszonylag nehéz hasznosítani - további információkkal szolgálhat. Erről valamilyen természeti nép fia bizonyára mást mondana, de hétvégi túrázóként elégedettek lehetünk, ha az emberi tevékenység szagai, egy tábortűz vagy egy fűtött épület füstje, a korhadás, a virágok, növények (lásd  - azaz szagold - fenyőfa) illata elárul valamit a környezetünket alkotó dolgokról.

A hőérzetet még a szaglásnál is nehezebb tájékozódásra használni, megint csak néhány kiragadott esetet tudnék összesen említeni, például bizonyos helyeken előfordulhat, hogy megül a hidegebb levegő, és ha a környéket többször bejárjuk, akkor szabad bőrfelületeinken érezzük majd a több fokos különbségeket. De maradjunk annyiban, hogy a hőt még mindig egy hőkamerával lehet leginkább érzékelni (a teszteléshez felajánlásokat várunk a szerkesztőségben).

Mozgás és mozgástechnika
A láthatóság nem csak érzékszerveink használatát, de mozgásunkat is befolyásolja. Holdfényben akár a nappalival megegyező, vagy talán kicsit óvatosabb, de még mindig egész lendületes léptekkel haladhatunk, míg a teljes sötétségben, amikor se az utat, se előttünk két lépéssel haladó társunkat nem látjuk, kénytelenek leszünk egy összetettebb mozgástechnikát alkalmazni.

Láb: Helyezzük testsúlyunkat a bal lábunkra, miközben testünk kissé balra fordul a menetirányhoz képest. Jobb lábunkat emeljük meg pár centire a talajtól, és egy balra-előre indított, de jobbra-előre ívelő óvatos mozdulattal toljuk előre 30-40-50 cm-re. (Rogyasztott térddel nagyobb lépéshossz is elérhető, ám ez instabil és fárasztó.) Először lábujjhegyünk, majd egész talpunk érjen le, ha nem tapaszaltunk rendellenességet a talajon (nagy pocsolya, gödör a láb alatt), akkor helyezzük át erre a lábra testsúlyunkat, és folytassuk másik lábunkkal ugyanezt a lépést. Ha lábunk a mozdulat közben nekiütközik valaminek, húzzuk visszább, és próbáljuk meghatározni, lábunkkal kitapogatni az akadály mibenlétét (egy kő, az út széle, kidőlt farönk) és ennek ismeretében kerüljük ki, lépjük át.

Kar: A lábmozdulattal párhuzamosan karunkkal igyekezzük védeni arcunkat, fejünket, felsőtestünket. Miután lábunkat előrenyújtottuk, legalább egyik karunkat emeljük arcunk elé (vagy tartsuk ott eleve) úgy, hogy alkarunk testünk síkjával párhuzamosan, ferdén fölfelé helyezkedjen el, miközben a testsúlyunkat előretoljuk. Ha mindkét kezünk szabad, használjuk mindkettőt, ekkor egyik karunkat hagyjuk az előbbi pozícióban, míg a másikkal egy íves mozdulattal tapogassuk le, hogy fejünk és törzsünk előtt áll e valami akadály. A kézmozdulattal elkerülhetjük, hogy egy belógó ág, kifeszített kötél, sziklaperem közvetlenül és váratlanul találkozzon testünkkel, koponyánkkal.

Talán a leírásból is sejthető, hogy ezzel a módszerrel bizony nem fogunk valami gyorsan haladni. Sebességünket, de különösen biztonságérzetünket és egyensúlyunkat tudja növelni egy megfelelő bot használata. Legideálisabb egy a testmagasságunkkal megegyező hosszúságú, 3-5 cm vastag, egyenes bot, melyet két kézzel használunk.
Bot két kézzel: Fogjuk meg a botot bal kézzel nagyjából a közepe táján, vagy kicsit lentebb, és ettől vállszélességnyi távolságra fölfelé a jobb kezünkkel. Támasszuk le jobbra magunk előtt a botot, majd a lábtechnikánál is említett félköríves mozdulattal toljuk előre a végét, és balra elől támasszuk le. Zárkózzunk fel (gyk. lépjünk) a bot mögé úgy, hogy közben a bot végig testünk és arcunk előtt marad. Ismételjük ezt elölről.
Bot egy kézzel: Ha nincs lehetőségünk a botot két kézzel megfogni (mert esetleg egyik kezünk sérült, vagy fognunk kell vele valamit), akkor egy kézzel is próbálkozhatunk, ekkor botot tartó karunk legyen előre-lefele behajlított, úgy, hogy a bot fölső végét hónaljunkba szorítjuk, kezünkkel pedig kb a felénél-felső harmadánál fogjuk. Ez a változat meglehetősen instabil és fárasztó, ráadásul csak derékmagasságig “látjuk” vele a terepet, ezért javasolt inkább a két kézzel történő alkalmazás.
A bot használata számos előnyt kínál. Sokkal gyorsabban "tapogatjuk le" az előttünk lévő útszakaszt, mint lábbal, sőt, lépteink is jóval dinamikusabbak, nem kell minden lépésnél megállni. A bot emellett testünket teljes hosszában védi az akadályoktól. Egyensúlyunkat is segíthet megőrizni, és ha szükséges, jó másfél méteres körzetben bármit elérhetünk, kitapinthatunk segítségével.

A tapogatás egyébként meglepően sok információt szolgáltathat környezetünkről, történjen az kézzel, lábbal, vagy bottal. Beton, murva vagy  kitaposott földúton haladva jellegzetesen más a talaj, mint ha arról letérnénk, ezt pusztán lépéseinkkel is érzékeljük. Ugyanígy érzékelhető, ha nagyobb fűben térünk le a kitaposott ösvényről. Ugyanakkor volt már olyan is, hogy az avar csörgése jelezte, letértem a kitaposott ösvényről. Ilyenkor 2-3 kisebb lépés hátrafelé, és másik irányba próbálkozik az ember, amíg megtalálja az út folytatását.

Összefoglalva a legfontosabb tudnivalók:
Éjszaka hagyjuk, hogy a szemünk alkalmazkodjon a sötétséghez, és ezt lehetőleg semmilyen fénnyel ne zavarjuk meg. Ha valamit nézni szeretnénk, ne rá, hanem kissé mellé szegezzük tekintetünket. Ha nélkülözhetetlen a lámpahasználat, piros fénnyel dolgozzunk. Használjuk ki összes érzékszervünket. Haladás közben egy embermagas botot két kézzel megfogva tapogassuk le magunk előtt a területet.

Ezúton is köszönöm Monty és Exhumator kollégák észrevételeit a cikkhez.

A következő részben az éjszakai túra felszerelés taglalása következik.