Szomorúan értesültünk nemrégiben arról, hogy az általunk nagyrabecsült Makrai Tibor István (1957-2013) "Ales" eltávozott közülünk. A honvédség egykori túlélési szakértőjétől, számos túlélésről és késekről szóló cikk szerzőjétől búcsúzunk most, és néhány személyesebb gondolattal emlékezünk meg róla itt, a Vadon szava blogon.

Kedves Ales!

Valahogy sosem jött el az alkalom, hogy elmondjam neked, milyen sokat jelentett számomra tizenévesként, amikor elolvastam a Top Gun magazinban a túlélésről szóló cikksorozatodat.

Emlékszem micsoda izgatottság és lelkesedés lett úrrá rajtam akkoriban: ez az, ez a kaland az amire én is vágyom. Bejárni, felfedezni és megismerni a természetet és önmagam lehetőségeit, határait. Saját ismereteimre, készségeimre, felszerelésemre támaszkodva ellátni önmagam a környezet adta keretek közt. Megtapasztalni a fárasztó, mégis emlékezetes túrák kihívásait, a szerszámhasználat és a fellelt alapanyagokból való alkotás örömét, a menedéképítés és a szabadban alvás élményét, a tábortűz lángját, az éjjeli erdő hangulatát és a mindezekre épülő közösségi életet. Tudom, te is ezekre gondoltál amikor a cikkedet írtad. Akkoriban ezt az egészet úgy nevezted “sport túlélés”, ma már te is inkább bushcraftnak hívnád. De lényegtelen is az elnevezés, mert a tartalom számít, és hogy az általad keltett lelkesedés a téma iránt máig kitart bennem és még ki tudja, hány emberben.

A cikked megjelenése után pár évvel hatalmas élmény volt eljutnom egy általad szervezett túlélő kiruccanásra. Emlékszem, amikor a pályaudvaron összetalálkozva elégedett bólintással nyugtáztad, hogy egész rendesen raktam össze felszerelésemet a hátizsákba. Emlékszem amikor tábori praktikákat, túlélőfogásokat mutattál, amikor a tájékozódást gyakoroltattad velünk, amikor fekvőtámaszokat nyomtunk. És arra is emlékszem, hogy megkínáltál nutellával, mikor az általam vitt élelem kevésnek bizonyult a túra hosszához. Nem csak mint vezető, de mint pedagógus foglalkoztál velünk.

Később úgy alakult, hogy sokáig csak cikkeiden-, közös ismerősökön- és csak egy-két személyes találkozáson keresztül tudtam követni a munkásságodat, de számos gondolatodat, frappáns beszólásodat idézgetjük azóta is baráti körökben.

Ales, még nem is olyan rég, nyár elején leveleztünk róla, hogy szeretnénk egy interjút készíteni a Vadon szava blogra veled, mint a hazai “túlélő mozgalom” nagy alakjával. Megtisztelőnek éreztük, hogy ezt elfogadtad. Úgy volt, hogy erre most ősszel fogunk sort keríteni. Szomorú vagyok, hogy az interjú helyett, most már csak ezt a levelet írhatom neked.

Köszönöm, hogy lelkesítettél, köszönöm, hogy tanítottál bennünket. Nem felejtjük. Nem felejtünk.

Nyugodj békében!

Bozótnéger

Hát itthagyott minket Ales…

Akkor, amikor még alig-alig akadt túlélőirodalom, amikor nem voltunk elkényeztetve mindenféle dokumentumsorozattal, amikor még nem folyt a csapból Mears, Grylls és társaik, ő fogta magát és összeállított, majd publikált egy négyrészes cikksorozatot Túlélősuli címmel a Top Gun magazinban, amihez fogható tömör, mégis sokrétű és tartalmas összefoglaló ebben a témában - tudtommal - azóta sem született. Ez volt az a pillanat, amikor szunnyadó érdeklődésem szárnyakat kapott és a következő pár évben egyre jobban elmerültem a természetjárás és a túlélés sokszor nehéz, de csodálatos világában, miközben újra és újra elolvastam a fenti klasszikust, egyre többet megemésztve és megértve belőle.

Közben találkoztam vele, honvédelmi napokon, katonai boltban és olykor hosszasan levelezgettünk arról, hogy mi az a rescue belt, milyen is lett a legutóbbi cikke, milyen könyvet tervez, segítene-e nekem szakletorálással, segítenék-e neki fordításban, és így tovább. Ilyenkor döbbenek csak rá - ahogy az lenni szokott, sajnos csak utólag -, hogy mi mindent kaptam tőle és általa. Tudást, ihletet, segítséget.

Példakép volt a szemünkben, akire felnéztünk, és akit persze szerettünk volna egy nap majd túlszárnyalni. Ez utóbbi nem sikerült, de nem is bánom, mert így valóban megmaradt nekünk példaképnek és barátnak. Így emlékszünk rá most már mindörökké. Késsel az oldalán, kendővel a nyakában, hetykén viselt ejtőernyős barettben, dörmögő hangját hallatva…

Isten veled, Ales. Nem felejtünk. Az általad is sokat emlegetett tábortűz lángjainál mindig velünk leszel, egészen addig, míg le nem ülünk mindannyian ugyanahhoz a nagy, örök tábortűzhöz odaát. Akkor már mindnyájan mosolyogni fogunk.

Monty