Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 8. rész - 2017-es beszámolók
Úgy tizenhét évvel ezelőtt Kavics barátom írta K100-as megemlékezésében, hogy "az embernek szüksége van efféle látványos kihívásokra." Életkortól függően más és más okból, tehetném hozzá. Harminc (negyven, ötven) felett nyilván másképp állunk azokhoz a mutatványokhoz, amiknek a nagykamaszok vagy az egyetemisták még azért futnak neki, mert még soha nem csináltak ilyet... És saját tapasztalataimból kiindulva azt mondanám, bizonyos szempontból nekik könnyebb. Vannak ugyanis olyan erőpróbák, amik a sikeres teljesítés ellenére is riasztják egy kicsit az embert ennyi év távlatából. A Kinizsi Százas is fenyegetően (vissza)hívogató emlék maradt bennem. És az lett a vége, hogy újra és újra visszatértünk a rajtvonalhoz... Ahogy idén is. (Hát így jár az ember, ha bejáratott túratársa mellesleg a kollégája is és állandó jelleggel felhozza ezt a témát ebéd közben.)
Hát akkor lássuk kétféle előadásban is, miféle élményekkel gazdagodtunk idén Békástól Tatáig...
A hetedik Te magad légy
Milán beszámolója
Újra és újra nekiveselkedni a K100-nak, azért némi perverziót feltételez. Főleg, ha az ember fia az első túráját idestova 12 éve tolta le. Így inkább fel sem teszem azt az ontológiai kérdést, hogy akkor mégis milyen égi sugallat motiválhat még ennyi év után, ami eddig hat teljesítést és egy feladást foglal magába. Inkább csak rendhagyó módon rögzítem, milyen is volt a hetedik.
Montyval és Öcsivel vágunk idén neki, rutinos brigád, megszokott lelkesedés, hagyományos felszerelés. Talán a fájdalomcsillapító és élénkítők keverékéből kotyvasztott csodakoktél, illetve a kellemesen hideg gyümölcssaláta új csak készletemben, a csokik, gyümölcslék, energiaitalok eddig is mindig ott voltak a hátamon.
Békásmegyer – Hajnali enumeráció
Indulás előtti feszengés, sorban állás, a zombijelöltek végeláthatatlan oszlopai. Osztogatunk néhány motivációs kártyát Montyval, nem túl sok alvás után álmos szemekkel révedünk a tömbházak mögé képzelt távlatokba. Nehéz lesz, bele fogunk pusztulni, de hiszünk a feltámadásban. Csak menjünk már! Ki bakancsban, ki túracipőben, ki meghatározhatatlan lábbeliben, mindenki másra esküszik. A cél közös, ahogy a türelmetlen morajlás is: mikor vághatunk már végzetünk elé?
Csobánka, műút – What is your excuse?
A Nagy-Kevélyre alig több mint egy óra alatt felértünk. Nincs megállás a felhők között. Bele-belekocogós ereszkedés Csobánka felé. Egy túratárssal beszélgetünk, aki több mint 50 kilót adott le, míg eljutott a K100-ig. Lábában kezdődő trombózist küzdött le, az alkohol fogáságából szabadult. Most negyven felett maratonokat fut, és kegyetlen jó tempóban halad előttünk. Ezek után nekünk milyen kifogásunk lehet?
Pilisi szerpentinek – A hétszázát neki!
A K100 legnagyobb emelkedője, mindig lóg a nyelvem, zihál a tüdőm, mire felérünk hétszázra. Ráadásul tele vagyunk túratársakkal, de Öcsi nem kegyelmez. Gyorsított lépésekkel kerülgeti őket, kénytelen vagyok vele tartani, ha nem akarok már most leszakadni. Ez nem az én komfortzónám, nem az én tempóm, de engem is idegesít a tömeg. Majd szétesek, mire elérjük a hegygerincet, ám innen jobb. A térdem sem jelez be, combok bírják, bár néhány vízhólyag már csírájában jelentkezik a bakancs mélyén.
Kesztölc és Dorog között félúton – A nagy elhatározások homoksivatagában
Azt az impozáns tervet eszeltük ki, hogy 10 óra alatt, azaz délután öt előtt ott leszünk a Kakukkban. Kesztölc és Dorog között baktatva ez egészen elérhető célnak is tűnt. Mögöttünk elmaradtak a Pilis utolsó csúcsai, előttünk baljósan tornyosul a Gete-hegycsoport, mi pedig a peremvidéken poroszkálva újabb túratárssal kötünk ismeretséget. A srác első alkalommal vág neki a távnak, állítása szerint egy pár kilométeres edzőtúra volt minden felkészülése, és kevesli a tempónk. Lehagy, sietős léptekkel. Kaján vigyorral nyugtázom: jól van, fogunk mi még találkozni. Hiszen gyűlölt ellenségünk, a Gete nyújtogatja már karmait felénk.
Hegyeskő környéke – A Halálkatlan vándorai
A Gete előtt tartottunk egy kis technikai szünetet, pár perc pihi, az energiakoktél egy részét be is toltuk. Majd megindultunk fölfelé. A Gete mindig nehéznek ígérkezik, megkínoz, és ez most sincs másként. A tetején kis regeneráció, majd zötykölődés lefelé a térdgyilkos köveken. Ettől tartottam a legjobban, hogy nagyon szét fog szedni ízületileg, ám mégsem így alakult, a bakancs jól vizsgázott. Jöhetett a Halálkatlan, itt Öcsi kedélyállapota esett vissza, öt év kihagyás után elfelejtette, hogy ez sosem rövid szakasz. Én élveztem a kis szintnélküliséget. Domb dombot követ, bár most hiányoznak azok a Gladiátor-szerű lucernatáblák, a táj így is fantasys háttérként oldotta szenvedéseinket.
Mogyorósbánya – A megújulás Mekkája
Sikerült! Vagy negyven perccel korábban ott voltunk a tervezettnél, így alig több mint 9 óra alatt toltuk le az első 51 km-et! Hirtelen ötlettől vezérelve egy kedves masszőrlány izomlazító mozdulataival jutalmaztuk meg magunkat. Kissé szkeptikus voltam az efféle regenerációval kapcsolatban: irtó nagyot tévedtem! Izmaim megújhodtak, a kezdődő lábgörcsök tovatűntek, kedvem újra acélos volt, jöhetett a B-oldal! Bele kell húzni, be kell húzni idén is!
Pusztamarót – Lélegzetvételnyi csend
Péliföldszentkereszt gyönyörű lankáit idén szerettem volna, ha nem a lemenő nap vonja be arany ecsetjével, és még egy picit megőrizhetjük a fényben vándorlás törékeny illúzióját. Így is történt, jó ütemű haladásunk felett csak Pusztamarót környékén ráncolta össze szemöldökét az ég. Nagyjából ekkor hagytuk le sietős barátunkat, aki sebeit nyalogatta az egyik kanyarban. Bár elhatároztuk, hogy nem állunk meg Bányahegyig, ide megérkezve elég volt összenéznünk és bólintanunk: egy nagyobb szusszanást muszáj lesz tartani, megvár az a hetvenes oázis.
Bányahegy – Oázis az éjszakában
Medvehagymák sűrű illatában hágtunk fel a Gerecse oldalában, itt már a fák közé begyűrözött az alkony. Végtelennek ható vándorlás a bányahegyi elágig. Türelemjáték: idő, idegek és izmok harca. Az éjszaka első hullámával mi is felértünk, még alig voltak túratársak. Csak hatszáz forintunk maradt, mégis kaptunk levest. Bitang jólesett! Ezt már meg fogjuk csinálni, ha fél lábon is, ha négykézláb kúszva, de meglesz!
Koldusszállás után – Az utolsó félidő Mordorban
Némán menetelünk az éjszakában. Én megyek elől, Öcsi követ, szorosan, alig néhány centire nyomomban. Szélárnyékomban araszolunk felfelé. Beszédhez már kevés az energia, minden lépés fájdalmas, de kíméletlenül gyors. Kilenc kilométer monoton emelkedés, fülemben zakatol a metál, a csodakoktél utolsó nektárcseppjein is túl vagyok. A hajnal megváltó fényei már Baj környékén érnek.
Tata – A megváltás kapujában
A világosodó betonon cammogunk, beszélgetünk. Mint akik túlélték a háborút, de a borzalmakat még nem tudjuk szájukra venni. Mindenféléről csevegünk, a szó könnyű, lépteink ónsúlyúak. Csak eljön Tata! 21 óra 5 perces, személyes rekordidő. Monty is befut nem sokkal később. Leharcoltan borongunk a célleves felett, csak összejött, csak meglett! A hetedik mi magunk lettünk. Egy biztos: egy ideig nem akarok kilométereket látni.
A sérülésleltár: 3 óriási, több kisebb vízhólyag a talpon, napokig még rozsdás izmok és inak, némi körömveszteség. Ám így három hónap után sajnos újra nagy bizonyossággal állíthatom: jövőre megint ott leszek a rajtban.
Hetediziglen...
Monty beszámolója
Egy kellemes gyalogtúra során Milán barátommal elkezdtük számolgatni, hogy hány olyan ismerősünk van, aki egynél többször teljesítette a K100-at. Húsznál tovább nem jutottunk, de köztük is sokan voltak, akik „mindössze” kétszer tették meg. Hat teljesítéssel, egyfelől mondhatnánk, hogy igazán kereshetnénk magunknak más időtöltést, másfelől viszont a sokszoros kinizsizők joggal érezhetik magukat egy neves, ha nem is teljesen exkluzív klub tagjainak, ami komoly motiváció a folytatáshoz...
A Kinizsi mindenesetre perspektívát és hajtóerőt nyújt ahhoz, hogy kora tavasszal belevágjunk újra a futásedzésekbe és úgy általában a testedzésbe. Idén heti két-három 4–5 kilométeres távot nyomtam, mellé saját testsúlyos gyakorlatokkal, illetve egy szűk 40 kilométeres bemelegítő túrát ejtettünk meg május elején. Hogy ez elegendő volt-e a sikerhez, hamarosan kiderül. Hozzátenném viszont (újra), hogy a mentális készülést sem szabad elhanyagolni, főleg mert egyre fontosabbnak érzem a "tudatosan és nem izomból kell végigmenni" kitételt. Ehhez az olyan apróságok is hozzájárulhatnak, hogy előre tudatosítjuk magunkban, mely szakaszokon milyen problémákra kell (elkerülhetetlenül) számítanunk, de ezenfelül akár összeállítunk egy vadonatúj zenei listát is, kifejezetten a K100-hoz ajánlva – benne olyan dalokkal, mint a Gyere, őrült (Edda), a Ne állj meg soha (Korál), a Still Breathing (Dig the Kid), a Running Up That Hill (Kate Bush), a Warriors (Imagine Dragons) vagy a Bajnok (Irie Maffia) – s ezt természetesen megosztjuk a közeli s távoli túratársakkal.
Ezenfelül a felszerelés kapcsán is sokat gondolkodtam a javítanivalókon. Nem mellékesen egy új hátizsákba is befektettem. "Ö" (név szerint 5.11 Rush 24) elosztása révén lehetővé tette, hogy szépen elkülönítve pakolhassak be mindent. Megint próbáltam minimalizálni a cuccot és bár egyesek szerint túl sok minden volt nálam, a kamáslit és a kötött sapit leszámítva mindent felhasználtam, bár az tény, hogy élelemből megint többet vittem a kelleténél (más kérdés, hogy nem árt, ha van nálunk vésztartalék). A teljes lista, ha valakit érdekel:
Ruházat:
- nadrág
- technikai póló
- bozótkalap
- csősálak, 2 db + álcakendő
- zoknik (2+2 pár)
- napszemüveg
- széldzseki
- kötött sapi
- kamásli
- tartalék hosszú ujjú technikai póló
Egyéb:
- vizestömlő
- pzs 50 db
- fejlámpa + elem, kis rúdlámpa
- telefon
- toll
- mp3-lejátszó + tartalék elemek
- túrabot és kesztyű
- ellenőrzőlap
- világító rúd
EÜ:
- immodium
- izomlazító krém
- sebtapasz
- hintőpor (filmes kazettában)
- magneB6
- fásli
- széntabletta
- algoflex
Élelem:
- víz
- izotoniás por
- banán
- CA-MG kapszulák
- müzliszelet
- 2 db péksütemény
- energiaszeletek
- energiazselé
- fél liter gyümölcskoktél
- energiabomba
- ropi
Mindezek után egészséges önbizalommal álltam rajtvonalhoz Milán és Öcsi oldalán, május 27-e reggelén és kedvünket csak fokozta a tény, hogy a szervezők pörgős indításról gondoskodtak, ennek hála 6.45-kor ki is lőttünk a hegyek felé… Gyönyörű túraidőt jósoltak és ez be is jött. A napsütést néha felhők tompították, így kellemes meleg volt, de nem hőség. Mi, hárman hol együtt, hol szétszakadozva haladtunk előre a sokszor bejárt lejtőkön, de be kell vallanom, hamar lemaradtam a többiektől, ennek ellenére 6–7 km/órás átlagot sikerült hoznom az első húsz kilométeren és jól éreztem magam, örültem, hogy végre úton vagyok.
Az első harmincegynéhány kilométeren nem sok minden történt. Ügyeltem rá, hogy időnként egyek valamit, és persze gyakran kortyoltam a tömlőmből is. A meleg lassan fokozódott... Mivel a napszúrás komoly veszélyt jelent minden évben, még az elején elhatároztam, hogy erdőben és félárnyékban is a fejemen tartom majd a kalapom, melyet rendszeresen nedvesítettem is: ez be is vált, a napszúrás idén elkerült. Hát ennyit számít a fejfedő.
A Gete előtt rövid pihenőt tartottam. Jó előre eldöntöttem, hogy ezen a közismerten durva szakaszon a fáradság ellenére is figyelni fogok a hűsítésre: előhalásztam hát álcakendőmet, megnedvesítettem, majd a fejemre aggattam úgy, hogy a nyakamat is takarja. A gyümölcskoktélból is húztam egy nagyot: az éjszakát a mélyhűtőben töltötte, így még hűvös volt és mit mondjak, komolyan feldobott. Benyomtam a fülembe egy kis Sabatont és megindultam, azon töprengve, vajon sikerül-e egy óra alatt felérni… A hegy most sem adta magát könnyen, viszont a hűsítés és a gyümölcskoktél bevált: lassan haladtam, de nem volt igazi diszkomfort-érzetem, mint tavaly, leszámítva azt, hogy minden kis emelkedő után már a hegytetőt vártam. Aztán kerek egy óra múltán feljutottam…
Az ellenőrzőpont környékén most sem volt sok árnyék. Leültem, kicsit eszegettem, a levegőbe bicikliztem, de most már úgy éreztem, a meleg kicsit megnyomott. Biztos ami biztos, bedobtam egy MagneB6-ot, egy multivitamin kapszulát és egy Algoflexet. Amikor aztán feltápászkodtam és megindultam, egyszerűen mintha elfújták volna minden fáradtságomat. A lejtőn csak lassan jutottam le, mivel elég sok túratárs összpontosult itt és az ereszkedés többeket is óvatosságra intett. Nemsokára a fennsíkon jártam és egy párocskával beszélgetve haladtam egy darabig.
Egyik ötletünk az volt Milán barátommal, hogy jelképes ajándékként néhány morálnövelő kártyát osztunk majd szét a túratársak között. Ezekre egy-egy lelkesítő idézet került, gondolván, a nehézségeket így ellensúlyozzuk valami motivációval. A megcélzott kollégák nagy része nagyon örült, amikor a kezükbe nyomtam egy ilyet, sőt akadt, aki megjegyezte, hogy biztosan szerencsét hoz… Remélem, valóban hozott és célba is ért végül az illető.
Tokodon vettem újabb fél liter vizet és máris nyomultam tovább. Nagyon szerettem volna már Mogyoróson lenni. Még egy lendület és odaértem... Pecsételés, aztán a pultnál várakozva kiosztottam még néhány motivációs kártyát, s végül egy nagy adag zöldséglevessel és némi baracklével, no meg egy másik kollégával letelepedtem egy asztalhoz. Határozottan kellett ez a kis pihi és hangsúlyoznám a leves fontosságát: könnyen fogyasztható, rágást lényegében nem igényel (ilyen fáradtan ez szempont), kellemesen (sőt valószínűleg életmentő módon) sós és megadja az embernek a „rendes étkezés” illúzióját a nagy rohanásban. Újratöltöttem a vizestömlőmet és folytattam az utat.
Zoknit ezúttal nem váltottam. Bár régebben vallottam, hogy 50 kilométerenként érdemes megtenni, ma már úgy vagyok vele, hogy a reggel gondosan felhelyezett ragtapaszok (a sarkon, a belső három lábujjon és a lábfej belső élén) kedvéért inkább kerülöm, ugyanis ezek többsége biztosan leválik, ha leveszem a zoknit. Márpedig a pótlás akár 10 percet is igényelhet, ezenkívül elég babra munka, amit ilyen fáradsági mutatók mellett nem szívesen vállalok. Ettől függetlenül vittem magammal pótzoknit, biztos ami biztos. A bal nagylábujjam körme érezhetően meglazult: szokás szerint sikerült a kelleténél több kőbe belerúgnom a nappali szakaszon és bőrbakancs ide vagy oda, ennek megvolt az eredménye. Szerencsére nem fájt.
Jó tempóban mentem és meglepően gyorsan elértem a Bika-völgyet, ahol megint csak vásároltam fél liter nedűt. Az itt következő hullámzó szakaszon blogunk és fórumunk egy hűséges csobánkai olvasójával akadtam össze, akivel aztán Bányahegyig együtt sétáltunk, kellemesen elbeszélgetve az időt túrázásról, katonaságról, ételről és persze a Kinizsiről. Lassan sötétedett csak ránk, én pedig nagyon örültem, hogy a tavalyi után még napvilágnál látom ezt a szakaszt. Gyönyörű volt az alkony a Gerecse fái közül kikandikálva… Pusztamaróton megint rövid pihit iktattunk be és felvettünk egy plusz réteget, illetve a fejlámpát.
Mire Bányahegyre értünk úgy fél tizenegy körül, persze besötétedett. Gulyáslevest eszegettünk, teát iszogattunk, majd, mivel túratársamnak még egy hosszabb technikai szünetre volt szüksége, egyedül eredtem tovább, zenét hallgatva. Még nem volt tizenegy óra és azt számolgattam, mikor érhetek be. A Koldusszállás előtti kanyargós erdei utat leszámítva jól éreztem magam, Milánékat is felcsörgettem és kiderült, hogy megint olyan 45-60 perccel járhatnak előttem.
Koldusszállásnál – ahol Rakk Gyula barátunk le is fotózott (lásd lent), és ezt köszönöm neki – egy teányi időre engedélyeztem magamnak pihenést, aztán tovább bandukolva elővettem az Öcsitől kapott energiakoktélt, mely többek között fájdalomcsillapítót és koffeint is tartalmazott. A következő negyedórában ezt szopogattam el, mind a fél litert… Egyszerűen leírhatatlan, ami ezután történt: nem éreztem semmi hirtelen lökést, hanem csak lassan felgyorsultam és úgy hagytam le a többi túrázót, ahogy napközben engem hagytak le az emelkedőkön. Csak mentem és mentem, mint a Duracell-nyuszi. S bár ez a legagyzsibbasztóbb szakasz, továbbra sem lankadt a figyelmem, inkább kerestem a szememmel a tavalyról ismerős részeket. Kiszúrtam például azt a helyet, ahol múlt évben egy hatalmas fa feküdt keresztben az ösvényen. Hát most már csak a töve volt ott, a többit eltávolították.
Ilyen éber hangulatban értem el a vadászházat, ahol pecsételés után süvöltöttem tovább lefelé. A túrabotot most is használtam és óvatosan lépkedve jutottam le a kálvárián az üdülőövezet határáig. Ekkor már pirkadt én pedig órámra nézve konstatáltam, hogy egész jó időt fogok futni. Immár valós esélye volt annak, hogy 22 óra alatt érjek be, ha most egy picit még megnyomom.
Hát meg is nyomtam. Hiába a baji beton, dülledő mellkassal sétáltam tovább és Tatára érve a célt is hamarabb elértem, mint máskor. Mikor megkaptam az utolsó pecsétet, az órám stoppere 21:50-et mutatott. Utoljára 2005-ben mentem ilyen jó időt és ez így a második legjobb teljesítésem lett. És nem is voltam igazán fáradt vagy kimerült... (Mármint biztosan az voltam, de momentán nem éreztem.)
Az étkezőben kisült, hogy reggelire is gulyást kell ennem... De azért jólesett. Később megtaláltam Milánt, aki odakinn, egy padon pihizett, Öcsi pedig odabenn egy asztalnál alukált. Mivel az autós rásegítésre még csaknem három órát kellett volna várnunk, a vonat mellett voksoltunk. Egy segítőkész jászberényi család autóján elsuhantunk a vasútállomásig, ahol több más túratárssal egyetemben vártuk a következő budapesti vonatot. Hazafele beszélgettünk, elemeztük a történteket és kiélveztük a jól végzett munka utáni egészséges fáradtságot, mely a kora reggeli napsugarakkal elegyedve a diadal ritkán érzett hangulatával töltött el minket. Ennek a túrának több felemelő pillanata is van, de ez mindegyiket felülmúlja: mikor a hosszas felkészülés és a kitartás gyümölcsét – a győzelem ízét – élvezi az ember, szépen csendben.
Hazaérve szemügyre vettem a lábfejemet. A jobb lábam nagyujjának körme nem egyszerűen levált: a kőbe rugdosások folytán a köröm hátracsúszva berobbant a környező húsba, ahol a bőr természetesen megduzzadt. Pár nap múlva óvatosan leválasztottam, majd a teljesen csupasz körömágyat Betadinnal kezeltem és aztán letapasztottam. Ezt leszámítva a szokásos apróságok: enyhe vörhenyes foltok a combomon, némi felhorzsolódás a hátizsák vállpántja által kidörzsölt felületeken, egy pici vízhólyag a lábfejen… Kellemes zuhanyzás következett, majd reggeli, minek folyamán ettem egy nagy adag meggylevest is (ilyen túra után az ember tényleg kívánja a levest), majd felöltöztem és elindultam, mivel bőséges vasárnapi program várt rám… Végül délután öt óra után feküdtem le – hát akkor már komolyan éreztem, hogy kell a pihenő. Kis kihagyásokkal 14 órát aludtam.
A következő napokban az általános fáradtság mellett csak egyvalami okozott gondot: a lábfejem bevizesedett és a lábujjaim picit zsibbadtak. Ilyesmi történt már korábbi években is, igaz, legutóbb elég régen. Öcsi doki elmagyarázta, hogy ilyenkor sok, nehezen felszívódó folyadék van a szövetek között, ez okozza a fájdalmat, illetve a zsibbadást, de gyulladás is felléphet. Mivel dolgoznom kellett, és a nap javát ülő testhelyzetben töltöttem, nemigen tudtam napközben felpolcolni, csak annyit tehettem, hogy amikor lehetett, megszabadultam a cipőmtől. Így, keddtől csütörtökig nem éreztem magam igazán jól, de aztán ez is elmúlt.
A legfőbb tanulságok... Leginkább a felkészülés okozott meglepetést. Általában legalább két közepes túrát szoktam lenyomni egy K100 előtt. Most úgy alakult, hogy a futásedzések mellett csak egy negyven kilométeres gyaloglás szolgált bemelegítésül – és mégis az egyik legjobb időmet produkáltam. Ez utóbbi persze betudható annak is, hogy a hőséggel idén nem kellett számolni, ami hatalmas nagy előny. A mentális felkészülés, az étkezés fontosságának tudatosítása, és ennyi túra tapasztalata nyomán annak kikényszerítése szintén sokat nyomott. Akárcsak az energiakoktél, amit hasonló helyzetben újra fogok használni, mert hatása tényleg elsöprő. Persze a gyümölcskoktélt is visszahelyezem a kinizsis felszereléslistára, mert komoly morálnövelő...
Jó pihenést, jó készülést az elkövetkezőkre minden kedves túratársunknak!
A 2018-as beszámolókat itt olvashatod el.