Amerikai dzsungelbakancs
Bakancsokról szólván ugyanazt láthatjuk, mint például a túranadrágok és hátizsákok terén: mindenkinek megvan a kedvence, amire esküszik. De legyünk őszinték, sokszor előfordul az is, hogy egy bizonyos felszerelési tárgy nem alkalmazható bárhol, bármilyen helyzetben. Ilyenkor aztán az ember adott feladatra készült darabokat kezd el keresni. A dzsungelbakancs is tipikusan ilyen “célszerszám”.
Bár a legtöbben valószínűleg a vietnami konfliktushoz kötnék eme lábbeli megszületését, nem így áll a helyzet. 1942-ben az amerikaiak már megalkottak egy trópusi vászonbakancsot, melyet a második világháború csendes-óceáni hadszínterén alkalmaztak is, bár nem jutott mindenkinek. Az alapötlet az volt, hogy ha már úgy is reménytelen vállalkozás szárazon tartani a lábat, akkor készüljön inkább vászonból a felsőrész, úgy legalább könnyebben szárad. Szellőzőnyílások és különleges talpbetét is kerültek bele, melyek a nedvesség elvezetése mellett a levegőztetést is segítették. Az 1942. és 1945. mintájú trópusi bakancsokról elmondható volt, hogy anyaguk miatt gyorsabban elhasználódnak, ugyanakkor nedves, sáros környezetben használatuk előnyösebb. A történet Vietnamban folytatódott, nagyjából két évtizeddel később...
Amikor az első amerikaiak megérkeztek Délkelet-Ázsiába, többségük bizony a nem éppen erre az éghajlatra szánt, teljes bőr lábbeliket viselte (kivéve azok, akiknek jutott a régi M1945-ös dzsungelbakiból, illetve azok, akiknek nem derogált a helyi készítésű változat). Az egyre nagyobb számban érkező csapatok körében persze hamar megszületett az igény a trópusi körülmények között is használható ruhadarabokra... S bár sok rosszat lehet mondani a Pentagonról, azt nem lehet elvenni tőlük, hogy a térségben töltött durván másfél évtized alatt meglehetősen gyorsan reagáltak a katonák harcászati tapasztalatai nyomán kialakuló igényekre (kivéve az eleinte teljességgel megbízhatatlan, de sebtiben rendszeresített M-16-os gépkarabélyok ügyét). Így született meg a hivatalosan “1966-os mintájú trópusi bakancs”.
A bakancs felsőrésze nagyrészt vászonból készült, ám a lábujjaknál, illetve a sarkon bőrt alkalmaztak. A szellőzők és a speciális talpbetét természetesen erről a típusról sem hiányoztak. A nyelv kétoldalt végig le van varrva. A belső kidolgozás igencsak spártai: bélés nincs benne, ami a trópusi éghajlat ismeretében persze érthető (csak az érdekesség kedvéért: a forróbb vietnami hónapokban az amerikai katonák nemhogy zoknit, de még alsóneműt sem viseltek), viszont emiatt nincs is értelme a viselés kényelmi fokát összevetni például egy rendes túrabakancséval.
Fejlesztésekre természetesen szükség volt, szinte azonnal. Sokan panaszkodtak arra, hogy a bakancs bokánál gyorsan szétszakad. Ennek megelőzésére megerősítést varrtak erre a részre. Hosszú távon a vásznat gyöngyvászonra cserélték (a műszálas anyag ugyanis gyorsabban szárad, illetve trópusi körülmények közt tartósabb is.). Mivel a Vietkong előszeretettel alkalmazott különböző csapdákat, ideértve a gödörbe helyezett hegyes nyársakat, a lábbeli talpába gyárilag acélbetét került. Ez azonban nem jelentett teljes körű védelmet, hiszen a lábat célzó csapdák nagy része nem csak a talpra jelentett veszélyt, hanem oldalról a bokára is. Aknára lépve pedig maga az acélbetét is kétélű fegyverré válhatott... (Ma is kaphatók ilyen változatok, de az acélbetét a legtöbbnél már nem szériatartozék.)
A korai darabok még Vibram-talppal készültek, azonban nemsokára megérkezett az itt is látható Panama-talp, melyet még 1944-ben dolgozott ki Raymond Dobie őrmester, de túl későn ahhoz, hogy abban a konfliktusban hasznát vegyék. Kialakítása lehetővé teszi, hogy a sár ne tudjon tartósan beleragadni a rovátkákba, ugyanakkor kiváló tapadást biztosít. Ilyen téren határozottan veri a Vibram-talpat, mely állítólag homokon és sziklán teljesít jobban.
Az évek során apró, szabad szemmel nem is látható változtatásokon esett át az amerikai változat (pl. más összetételű műanyagból készül a talp). Elérhető már fekete színben is, gyorsfűzővel, szellőzőnyílás nélkül, s gyártása továbbra sem szünetel, bár az amerikai haderők hivatalosan már nem használják. Minálunk leginkább a német Sturm által utángyártott változat érhető el (lásd a képeket), de az interneten keresztül eredetit is lehet rendelni a tengerentúlról.
Ezek után lássuk, hogyan is teljesít a gyakorlatban, méghozzá békeidőben, és mondjuk magyar viszonyok között. Bozótnéger kollégánk véleménye következik:
Alapvetően bőrbakancs párti vagyok. Egy pár évig azonban használtam utángyártott dzsungelbakancsot, melyre annak idején a legfőbb indítékom az volt, hogy olcsón sikerült beszerezni. Elsősorban nyáron, száraz terepen viseltem, de azért kipróbáltam az összes évszakban. Mellette szól, hogy a bőrbakancsokhoz képest könnyű és a talpa tényleg remek sáros terepen. Ami már nem annyira jött be, hogy nem fogja az ember bokáját, ami így könnyebben bicsaklik.
Na, de ami igazán kétélű dolog, az vizes terephez való viszonya. Itthon nyári időszakban a bőrbakancsok átázás nélkül bírják a kisebb záporokat. Ez viszont viszonylag gyorsan átázik, (különösen, ha mondjuk egy pocsolyán gázolunk keresztül). Természetesen egy szétázott bőrbakancs és dzsungelbakancs közül utóbbi sokkal gyorsabban szárad. A hazai éghajlaton azonban talán jobb lenne a kisebb záporokat száraz lábbeliben kihúzni, tehát ekkor már a bőrbakancs felé billen a mérleg... És akkor még nem említettünk olyan tényezőket, hogy az apró por- vagy sárszemcsék egyértelműen egyszerűbben jutnak ennek belsejébe, amelyek azután könnyebben kikezdik lábunkat, főleg, ha az eleve vízben van, felázott. Hidegebb esős, illetve havas időben is próbáltam a dzsungelbakancsot, és bizony kifejezetten könnyen átázott, ekkor persze a gyorsabb száradásra hiába is vártam. Viszont érdekes volt látni, hogy havon és jégen is meglepően jól tapad.
Összességében itthonra csak speciális esetekre tudnám ajánlani, például nyáron, olyan terepen, ahol a nagy sár miatt legszívesebben gumicsizmát húzna az ember - amelyben azonban nem lehet túl sokat mozogni, illetve nem rögzül eléggé a lábra. Tehát aktív mozgásra saras, mocsaras terepen, ártereken. Modern pákászlábbeli.
A német utángyártott változatról, mely a Sturm terméke, annyit mondhatunk még el, hogy viszonylag strapabíró darab. A bokán húzódó megerősítés sajnos a fűzőlyukak felőli oldalon már le akart szakadni, de néhány gépi öltés megoldotta a problémát. A többi varrás viszont és maga a bőr is jól bírja. Sport-talpbetét behelyezésével valamivel kényelmesebbé tehető.
Ami a használat utáni kezelést illeti, a kevert összetétel folytán érdemes először a teljes lábbelit vizes kefével megtisztítani (próbáljuk a lehetőségekhez mérten belül is áttörölgetni), majd száradása után a bőrrészeket cipőkrémmel ápolni, óvatosan, hogy a vásznat ne érje. Ez utóbbit speciális impregnáló sprayvel lehet vízállóbbá tenni.
Köszönetet mondok a javításért Dinónak,
a fotózásban nyújtott segítségért Bozótnéger kollégámnak.