Egyszer volt, hol nem volt, a világ végén, az üveghegyen, az üvegvisszaváltón és az Óperenciás-tengeren is túl, avagy annak közepén - élt egyszer egy szegény ember, akit Tom Neale-nek hívtak. Egy nap így szólt: - Hű, de marha messze lakom!
Az előző rész ott maradt abba, hogy Neale szinte magatehetetlenül feküdt az ágyában egy lakatlan szigeten. Bár kalandfilmben elég sablonos fordulat volna, de tény, hogy alig 4 napnyi kiszolgáltatottság után váratlanul két amerikai fiatalember bukkant föl a szigeten jachtjukkal.

Ez aztán kivételes véletlennek nevezhető, hiszen évente egy vagy két hajó ha arra járt egyáltalán. Ők aztán átmozgatták, különféle kenőcsökkel bekenték, és egy pár nap után Neale a körülményekhez képest egészen rendbejött. Be kellett azonban látnia, hogy nem gyógyult meg, és orvosi kezelésre szorul. Így igen fájó szívvel hozta meg azt a döntését, hogy el kell hagynia a szigetet. Az amerikaiakkal hazaüzent, hogy jöjjön érte valaki hajóval, nem akart velük menni, hogy egy pár hétig még élvezze a magányt. Végül 1954. június 24-én, alig másfél év után távozott szeretett lakhelyéről.

Pár hónap alatt rendbejött a háta, mint kiderült nem sérv, hanem ideggyulladás okozta a gondokat. Neale gondolatai természetesen egyből a szigetre való visszatérésen jártak. Ám ettől a hatóság eltiltotta. Nem akadt kereskedelmi hajó ami elvigye, ugyanis arra kötelezték volna a kapitányt, hogy később rendszeresen keresse fel a Szuvarovot, és győződjön meg Nelae egészségi állapotáról - ezt a költséget pedig senki nem vállalta.

Maradtak hát a várakozás évei. Bár önéletrajzában nem tartja említésre méltónak, ebben az időszakban megházasodott, és két gyermeke is született. Addig is, míg a szigetre való visszatérésről ábrándozott, egy hajóépítő barátja műhelyében nekilátott saját vitorlás csónakja elkészítésének - mondván, jó lesz majd az a Szuvarovon.

Hajóépítés közben összebarátkozott egy amerikai férfival, aki felajánlotta, hogy ő elviszi Neale-t az atollra. A férfi jachtjának kis mérete és a rengeteg felszerelés miatt ez csak két fordulóval történhetett meg, Neale csónakját még így is vontatni kellett. 1960. április 23-án tért vissza második alkalommal szigetére.

Újra Szuvarovon

Felszereléslistáján szinte ugyanaz szerepelt, mint előző alkalommal, persze bizonyos ételekből jóval nagyobb mennyiséget vitt, mint például húskonzerv, tea, tejpor, illetve olyan dolgokat is, amit első útján még nem: gereblye, vasvilla, lapát, talicska, ecsetek, baromfi és a csónak.

A ház 6 év alatt leamortizálódott, ezért ismét a felújítással kellett kezdenie. A korábbi tapasztalat és rutin persze jól jött, így aztán gyorsan visszarázódott a szigeti életmódra.

Neale az élelmezését többek között saját konyhakerttel oldotta meg. Az előző részből dramaturgiai okokból kimaradt, de már első tartózkodására is felkészült a földművelésre, jó néhány fajta vetőmagot vitt magával. Ezeket persze nem merte elültetni, amíg a disznók életben voltak. De volt még egy feltétel: ki kellett alakítani a termőtalajt. Ugyanis a szigeten néhány helytől eltekintve ez nem volt igazán jellemző. Nelae megkereste ezeket a humuszrétegeket, majd szitálás után - mivel rengeteg korallkövet tartalmaztak - kis zsákokba töltötte, és úgy hordta át az épület közelébe a csónak segítségével. Hónapokig tartó munkával alakított ki egy jól kezelhető termőföldet a konyhakertben. Ide végre ültethetett, és a növények szépen fejlődésnek indultak.

Mint az előző részben szó volt róla, a szigeten nem sok rovar repkedett, ám ennek volt egy komoly hátulütője is. A konyhakerti növényeket ugyanis nem porozta be semmi, így nem is termettek. Végül kézzel kezdte egyenként beporozni a virágokat, második útjára eleve e célból ecseteket is vitt, onnantól kezdve a várakozásnak megfelelően alakult a terméshozam. Kivéve, amikor a rákok lerágcsálták (lehet, hogy valójában "rákcsálók" voltak). Ezeket rendszeresen összegyűjtötte, és elvitte a sziget túlsó végére. Onnan már nem is jöttek vissza többé.

A világnak azon a részén jellegzetes a túlélő szakirodalomban is gyakran emlegetett, ún. maori kemence (vagy polinéz tűzhely) és az ezen történő főzés. Ezt Neale is gyakran alkalmazta az első szigeti tartózkodásától kezdve. Egy kisebb gödörben tüzet rakott, majd amikor jól égett, körberakta és be is fedte a vulkanikus kövekkel. (Ja igen, ki gondolna arra első körben, hogy egy lakatlan szigetre köveket vigyen magával? Neale gondolt. Szuvarov ugyanis teljes mértékben korallzátony,  így érthető módon korallon kívül más kő nem fordul elő rajta. Az meg tűzhelyhez használhatatlan.) Mire a tűz leégett, a kövek egy jó része már izzott. Eligazgatta őket a gödörben, majd rárakta az eddigre már levelekbe csomagolt halat, majd az egészet levelekkel letakarta. A vulkanikus kövek igen jól tartják a hőt, órák alatt sugározzák ki. Az étel így magától megfőtt, nyugodtan ott lehetett hagyni, és akár fél nappal később visszajönni a friss és meleg vacsoráért. A tűzhely és a kövek összeállítása minden egyes sütéshez azonban nagyon fárasztó és bosszantó volt Tom számára, mert rengeteg időt emésztett fel. Ezért amikor egy alkalommal talált a szigeten 21 db téglát, azokból épített magának tűzhelyet, az egyik vasrácsot is felhasználva, és leginkább ezen főzőcskézett a későbbiekben.


Neale folytatta kiruccanásait az atoll szigeteire. Az egyiken még egy kisebb "hétvégi házat" is emelt magának, és néha ott aludt. Egyik kirándulásáról hazatérőben a lagúna közepén belefutott valamilyen szerencsétlen hullámzásba, ahol a csónak váratlanul felborult. Hosszas küszködéssel az árbócrudat kiemelte a csónakból, és azt valahogy visszafordította, ám a csónak szinte teljesen tele volt vízzel.  Kézzel söprögette ki, oldalról, a vízben úszva. Végül annyi vizet sikerült kilökdösnie, hogy belemászhatott a csónakba annak azonnali elsüllyesztése nélkül. Így már két marokkal lapátolhatta a vizet. Összesen 5 órán át volt az óceánban, mire sikerült használhatóvá tenni az eszközt, és ismét visszajutnia házába.

Egy alkalommal az amerikai haditengerészet két helikoptere szállt le váratlanul az Anchorage-on. A katonák megdöbbentek, hogy Neale személyében élő embert találnak a helyszínen, ráadásul nem is őslakost. Örültek, hogy akkor most "végre megmenthetik"  és elvihetik magukkal. Tom alig tudta meggyőzni őket, hogy ő önszántából lakik a szigeten.

Igazi hajótöröttek

Egyik nap váratlanul egy középkorú úriember jött vele szemben a szigeten. Mint kiderült, épp kiscsaládjával, azaz feleségével és kislányával erre járt hajójukon - melyet az Anchorage mellett horgonyoztak le. Ilyesmi látogatás már máskor is előfordult. Neale-t meghívták a jachtra, melyet meg is csodált. De egy nappal később már a tenger fenekén pihent. (Mármint a jacht.) Az éjszaka során ugyanis valami hirtelen szélroham nekilökte egy korallszirtnek, léket kapott és egy pillanat alatt elsüllyedt. Így aztán 3 igazi hajótöröttel bővült hősünk szigete.

Egy apró ízeltlábú a Csillagközi invázióból. Igazából kókuszráknak hívják, és még ehető is.

Apály idején a roncs egy része kilógott a vízből. A fülke víz alatt volt, de számos lemerülés révén heteken keresztül hordtak ki belőle, amit tudtak. A hajón volt egy motor is - generátorral egyetemben. Ezt szintén nem kevés munkával leszerelték - 150 kilós apróság - és kivitték a partra. Szétszedés, és az alkatrészek megtisztítása után sikerült újból összerakni és üzembe helyezni, így végül még villanyvilágítást is bevezettek a házba.

A hajótöröttek aztán végül 2 hónapot maradtak Szuvarovon, egy alkalommal ugyanis az atoll közelében elhaladó hajónak tükörrel jeleztek, amely megállt a jelzésre és felvette a szerencsétlenül járt családot.
Távozásuk után nem sokkal gyöngyhalászok bukkantak fel a szigeten, megtörve azt a nyugalmat, amely miatt Neale odaköltözött. Ráadásul úgy érezte, kezd kiöregedni ebből az életmódból. Így végül 1963. december 27-én ő maga is elhagyta lakhelyét, és visszatért a fővárosba.

Amíg Tom házon kívül volt, egy londoni művészlélek, a 23 éves Micheal Swift is bepróbálkozott a szuvarovi élettel. Ő már nehezebben küzdött meg a helyzettel. Az első két hónapban például csak kókuszt evett, mivel más ehető dolgot nem ismert. Bizonyára azért, mert kevés Ray Mears-t nézett a tvben, nem forgatott a kezében túlélőkönyveket, és még a Vadon szava blogot se olvasta... Végül a hatósági vegzálások és a tapasztalatlansága ellenére is összesen majdnem egy évet húzott ki a szigeten.

Harmadszor is Szuvarov

Sajnos Neale harmadik ottartózkodásáról tudunk a legkevesebbet, pedig az magában is tíz esztendeig tartott. Visszatértekor, 1967. július 1-én a gyöngyhalászok még mindig a szigeten voltak, emberünk ezt igyekezett tudomásul venni. Végül várakozása meghozta gyümölcsét, és a nem kívánt társak távozása után ismét egyedül maradhatott.
Bár még javában a szigeten élt, 1970-ben már a hazai közönség is megismerhette kalandjait, hiszen ekkor jelent meg magyarul is Egyszemélyes sziget (An island to oneself) című könyve, melyet 1964-65-ben írt, a második útja után.
Úgy tűnik nagyon élvezte ezt az életmódot, hiszen még hetven fölött is ragaszkodott a szigetéhez. Közben felcseperedő lánya több alkalommal is meglátogatta Szuvarovon.
Tom Neale végül gyomorrákos lett, és ez is végzett vele. Betegsége kialakulása után, 1977. március 11-én harmadszor és véglegesen elhagyta a szigetet, és november 3-én elhunyt. Pedig jó levegőt lélegzett, minden nap mozgott, tiszta víz, friss zöldség, gyümölcs, hal volt a fő tápláléka, és valószínűleg túl sok stressz sem érte. Úgy tűnik, sajnos a rák ellen az egészséges életmód még önmagában nem feltétlenül nyújt védelmet...

Szuvarov 1978 óta nemzeti park - és mint ilyen, az egyetlen a Cook-szigeteken -, állandó lakossága a nemzeti park gondnokából áll. Tom Neale egykori házában emlékszoba van berendezve a tiszteletére, illetve egy kisebb emlékmű őrzi nyomát életének. Sírja a rarotongai temetőben található.

Tom Neale nem volt "túlélési szakértő" a mai értelemben, számos dologhoz bizonyára nem is értett a túlélőkönyvek oldalain ismertetett praktikák közül, még csak azt sem mondhatjuk, hogy minden erejét és tudását latba vetve kellett volna megküzdenie az életben maradásért - hiszen alapvetően mindene megvolt, ami kellett - mégis, ő olyan életmódot talált élete utolsó évtizedeire, ami számára boldogságot és békét jelentett: egyedül élt egy trópusi szigeten.

Ha te is laktál már lakatlan szigeten, hétvégente a déltengeri atollokra jársz pecázni, netán tavaly Szuvarovon nyaraltál, akkor várjuk a kommentekben beszámolódat, és küldd el fotóidat szerkesztőségünknek.