Bear Grylls napjaink talán legismertebb extrém sportolója. Egy évvel azután, hogy magyarul is kiadásra került túrázós-táborozós kézikönyve, A vadon törvényei, már önéletrajzi kötetét is beszerezhetjük, mely a Tűzön-vízen át! címet viseli. Számunkra persze a fontos kérdés az, tanulhatunk-e valamit ebből is?

Bear Grylls már gyermekkorában nagyon szeretett odakint a szabadban tevékenykedni. A családi nyaralások során, illetve a cserkészmozgalom révén - melynek jelenleg ő a főcserkésze - szerencsére volt is alkalma elégszer a hegyekben túráznia vagy épp síelnie.

Az egyik dolog, ami megédesítette a füstös-szmogos Londonban töltött gyerekkori éveimet, az volt, hogy hatévesen csatlakoztam a cserkészekhez. Szerelem volt első látásra.
Ma is élénken emlékszem az első napomra a cserkészek között. Besétáltam, és ott volt az a sok nagyfiú, gondosan vasalt ingben, mindenféle jelvényekkel és kitüntetésekkel. Hozzájuk képest én apró és vézna voltam, és még annál is kisebnek éreztem magam, mint amilyennek kinéztem. De amint meghallottam, hogy a cserkészparancsnok azt a feladatot adja nekünk, süssünk meg egy kolbászt egyetlen gyufával a járdán, rögtön beleszerettem a cserkészetbe.
Egy szál gyufa és egy kolbász... Hm. A gyufa nem fog elég ideig égni ahhoz, hogy a kolbász megsüljön - gondoltam.
Aztán a vezetőnk megmutatta, hogyan gyújtsunk tüzet a gyufával, amin aztán megsüthetjük a kolbászt. Az volt a megvilágosodás első pillanata számomra.

Keményen dolgozó szüleivel nem tölthetett túl sok időt, részben azért sem, mert bentlakásos iskolákban tanult, ahol viszont máris fontos szerephez jutott tűrőképessége, mivel az idősebb, időnként erőszakos megnyilvánulásra hajlamos diáktársak fiatalkorában őt sem kímélték... Viszont találékonysága éppen ezért sokkal gyorsabban kifejlődött, ráadásul a küzdősportokba is belekóstolt. Megkedvelte a kemény fizikai edzéseket. A középiskola után igazából nem fűlött a foga a továbbtanuláshoz, és bár elkezdett egy egyetemet, inkább a bulizós fiatalok mindennapjait élte. Ekkoriban került kapcsolatba a tartalékos haderővel, s itt találkozott az SAS egykori tisztjével, aki nagy hatással volt rá:

...Az egyik igazi katona - az egyik magasabb rangú tiszt, aki fiatalabb korában a Különleges Légi Alakulat tagja volt - valódi tiszteletet vívott ki a szemünkben. Nyugodt önbizalom áradt belőle, sokat nevetett, és soha nem vette magát túl komolyan. A közelében soha nem éreztünk késztetést a hülyéskedésre. Inkább arra insipirált minket, hogy olyanok legyünk, mint ő, és egyszer majd felmutathassunk valamilyen komoly, valódi, maradandó teljesítményt. Végső soron ilyen egy jó vezető: arra ösztönöz, hogy magasabbra törj. [...]
Arra voltunk kíváncsiak, vajon van-e esélyünk bekerülni a Különleges Légi Alakulat kötelékébe. [...]
- Mindenki, aki szerencsét próbál a Különleges Légi Alakulat Rostáján, alapvetően ugyanolyan testi adottságokkal rendelkezik: van két karja, két lába, egy feje és két tüdőlebenye. A különbséget azok között, akik átmennek, és akik nem, az jelenti, hogy mi van itt - és a mellkasára mutatott. - A szíveteken áll vagy bukik minden.

Így hát jelentkezett az SAS 21. (tartalékos) ezredébe. A hírhedten kemény válogatókurzus teljesítése után három éven át szolgált a világ legelitebb különleges alakulatánál. Egy balul sikerült ejtőernyős ugrás során azonban súlyosan megsérült három csigolyája és jó ideig mozogni is alig tudott, nemhogy katonáskodni... S bár a rehabilitáció sikerrel zárult, az elitkatonák életével járó fizikai terhelést az orvosok túlságosan veszélyesnek minősítették a számára. Fájó szívvel leszerelt hát, ugyanakkor lábadozása közben egy újabb nem mindennapi ötlet fogant meg benne: meg akarta mászni a Mount Everestet.

Sokak számára felfoghatatlan, mi csábít egy hegyben férfiakat és nőket arra, hogy az életüket kockáztassák a hó- és jégborította sziklafalakon - csak azért, hogy egyetlen, magányos pillanatot tölthessenek a csúcson. Nem is igen lehet megmagyarázni. Talán ez a mondás illik rá a legjobban: "Ha kérdezned kell, soha nem fogod megérteni."

Grylls komolyabb magashegyi tapasztalatokkal akkor még nem is rendelkezett, de nem lehetett lebeszélni őt a tervéről, sőt, még anyagi támogatókat is szerzett, ami szintén nem volt egyszerű feladat. Közben beleszeretett későbbi feleségébe is - persze ez sem tántoríthatta el, mert utazott Nepálba. A Himalája aztán sokszorosan próbára tette őt mind fizikailag, mind mentálisan. Útjáról utóbb számos előadást tartott a világon, s végül a televíziós túlélőműsorokig is eljutott...

Fontos tisztázni, hogy ebben a kötetben nem túlélési útmutatóról van szó, hanem önéletrajzról, vagyis technikai részletekre ne is számítsunk: a hangsúly inkább a belső motivációkon van. Grylls szerencsére elég jó, még ha nem is mindig kiemelkedő mesélő, így a könyv elejétől a végéig olvasmányos.

Ugyanakkor eléggé ingadozik a beszámolók részletessége. Felmenőiről, saját gyerekkoráról és iskolás éveiről érdekes történeteket hoz fel. Utána viszont kissé kiragadottá válik életének bemutatása: az SAS válogatásának bevezető szakaszáról például nagyon részletesen (talán túlontúl részletesen) beszámol, ám a továbbképzés és a bevetések titkaiba - biztonsági okokra hivatkozva - már nem avat be minket (akit ez érdekel, az kénytelen lesz Andy McNab vagy Chris Ryan könyveihez nyúlni). Szintén hosszan ír az Everestről. Gyakorlatilag ez a két téma teszi ki a könyv nagyobbik részét, ami esetleg érthető abból a szempontból, hogy ez volt az a két megpróbáltatás, ahol a legnagyobb teljesítményt nyújtotta élete során.

Az újságíró az interjú végén gratulált nekem az Everest "meghódításához". Ezt a szót azonban valahogy nem éreztem helyénvalónak. Egyetlen hegyet sem lehet meghódítani. Az Everest volt olyan kegyes, hogy megengedte nekünk, hogy keserves erőfeszítések árán felhágjunk a csúcsára, és élve megússzuk a kalandot. Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Az Everestet nem hódítottuk meg, és soha nem is fogjuk.

Másfelől talán sokan csalódottak lesznek rajongói közül, hogy a számára a hírnevet meghozó sorozatról, A túlélés törvényeiről összesen néhány oldalon emlékezik csak meg. Szintén sajnálatosan keveset tudunk meg fiatalkori cserkész tevékenységéről. A legvégén pedig már csak bekezdésnyi helyet szánt számos egyéb extrém kalandja gyors felsorolásának. Úgy tűnik, a végére kicsit kifulladt a szerző, vagy csak további könyvekre tartogatja történeteit.

Ami a könyv hangmenét illeti, fontosnak találom kiemelni, hogy nem egy nagyszájú showman “hogyan hódítottam meg a világot”-jellegű önfényező írását kapjuk. A szerző nemcsak a diadalmasabb pillanatokat emeli ki, hanem néha meglepően őszintén a kínosabb és fájdalmasabb momentumokat is. Soraiból elsősorban szerénységet, végtelen kalandvágyat, eltökéltséget és a család iránti szeretetet éreztem ki.

A személyét ért kritikák többször szóvá tették, hogy brit főcserkészként nem jó példát mutat az ifjúságnak egy-egy túlontúl veszélyes cselekedetével. Ennek kapcsán Grylls önkritikát gyakorol a könyvben, tisztában van vele, hogy néha már túl messzire ment, és sok esetben egyszerűen csak szerencséje volt, vagyis nem feltétlenül követendő mintát mutatott. Ugyanakkor így teljes a kép, és ahogy fiának is mondta, saját jelmondata lényegében egyezik az Ezredével: “Bátraké a szerencse.”

Ehhez hasonlóan számos kritika érte már A túlélés törvényei című sorozatát. (Melynek bevezető részét mi is kielemeztük korábbi cikkünkben.) Abban ugyanis sok esetben szakszerűtlenül, logikátlanul vagy hibásan  alkalmaz túlélési technikákat. Erre fel azzal védekezik, hogy a látványos elemek nélkül bukás lett volna a filmsorozat, és aki biztonságra vágyik az nézzen inkább bozótmíves DVD-ket. Nos, talán ez az a pont az egész könyvben, ahol komolyan vitába szállnánk a szerzővel, de mostani cikkünknek nem ez a célja. Hozzáteszi még: "Ami engem illet, én nem akartam mást, mint kalandokat átélni a vadonban, és jól érezni magam a barátaimmal." Ezt készséggel elhisszük, és A túlélés törvényei pontosan erről szól, viszont ez igazából csak alátámasztja a szakmai kritikák jogosságát.

Bear Gryllst sokan túlélős sorozatából ismerték meg. Ez a könyv jóval árnyaltabbá teszi a személyéről alkotható képet. Úgy tűnik, nem egy túlélési szakértőt kell látnunk őbenne, sokkal inkább egy elég pozitív értékrenddel bíró, ám kissé adrenalinfüggő extrém sportolót, aki élvezi feszegetni önnön határait. És talán a legnagyobb tanulság az, hogy akik nagy célokat értek el, azok nem csak szerencséjüknek, adottságaiknak, de saját korlátaik nagyon kemény munkával történő leküzdésével jutottak a csúcsra.

Igazság szerint ez a könyv akkor is nagyon érdekes lenne, ha történetesen nem Bear Grylls írta volna. Kiváló motivációs eszköz lehet azok számára, akik nagyobb fizikai megmérettetésre, például komolyabb teljesítménytúrára készülnek, és általában mindazoknak, akik meg akarják valósítani álmaikat, és ezért tenni is hajlandóak.

.

A magyar fordítás kifejezetten jónak mondható, a szóhasználat választékosan követi az eredeti nyelvezetet. Hibákból szerencsére nincs túl sok, de az SAS mint  “Különleges Légi Alakulat” éles szisszenést váltott ki belőlem - ez magyarul a mai napig Különleges Légiszolgálat, vagy Különleges Légiszolgálati Ezred, de megjegyzem, hogy SAS-ként említeni sem főbenjáró bűn...  Az egyszerűen csak fura, hogy az összes időpontjelölés betűvel lett kiírva magyarul. Több olvasónknak is feltűnhetett mostanra, hogy a második idézetben biológiai vonatkozású hiba szerepel: tüdőlebenyből ugyanis nem kettővel, hanem öttel rendelkezünk - az eredetiben simán tüdő szerepelt. Az "őrnagy"-nak fordított angol Sgt rövidítés valójában őrmestert jelent. A “felcsatolható zsebes heveder”, vagy máshol “túlélő-felszerelésként" aposztrofált eszköz, eredetiben webbing, magyarul inkább derékszíjszerelék, esetleg málhaöv, mely utóbbit a fordító később használta is, szóval nem értem, miért kell nem létező szakszavakat kitalálni. És hát az Ezred homokszínű barettjét én semmiképp nem merném “svájcisapkának” titulálni...

Tűzön-vízen át! - Életem története
Eredeti cím: Mud, sweat and tears - The autobiography
Írta: Bear Grylls
Fordította: Rézműves László
Jaffa Kiadó, 2012
368 oldal