Makrai Tibor István: Túlélősuli – visszatekintő elemzés
Mai ésszel már szinte felfoghatatlan, hogy alig néhány évtizede, az internet előtti korszakban egy-egy speciálisabb téma ismeretanyagához milyen nehéz volt hozzáférni. Amiről kevés könyv jelent meg (és a túlélés témaköre pont ilyennek számított), abból igencsak kihívást jelentett új információra, tudásra szert tenni (mármint az egyéni tapasztalatszerzést és rutinosabb ismerősök tanácsait leszámítva). Ebbe a majdnem üres térbe robbant be éppen 30 évvel ezelőtt, 1996 márciusában Makrai Tibor István alezredes inspiratív cikksorozata Túlélősuli címmel.
Túlélő szakirodalom a ‘90-es évek elején
A fiatalabbak kedvéért érdemes felidézni, hogy a ‘90-es évek elején pontosan mennyi olvasnivaló, milyen szakirodalom állt rendelkezésre a túlélés, táborozás és erdőben boldogulás témakörét illetően. (A bushcraftról nem is beszélve, amely kifejezés Ray Mears ezredfordulós színrelépése előtt gyakorlatilag nem is volt ismert, nemhogy Magyarországon, de az északi féltekén se nagyon, és nagyjából a “túlélés” szóval fedték le ugyanazt a tartalmat.) Túrázós körökben már az 1978-as megjelenésétől sokan ismerték Mirko Vosátka Természetjárók enciklopédiája című kötetét. 1995-ben jelent meg magyarul Gerhard Buzektól A túlélés kézikönyve (amely szerintünk máig is az egyik legjobb összefoglaló a témában), illetve ugyanekkor jött ki az inkább katonai túlélésre fókuszáló, gazdagon illusztrált kötet, a Len Cacutt-féle Túlélés.
Magyar szerző tollából ebben az időszakban kevés munka állt rendelkezésre, az egyik ismertebb Kós Károly Mihez kezdjünk a természetben című néprajzi vonatkozású könyve volt, de megemlíthetnénk A túlélés elvi és gyakorlati kérdései című 1986-os kötetet is a Magyar Néphadsereg időszakából – ehhez azonban csak keveseknek volt hozzáférése. Ezen kívül néhány feledésbe merült háború előtti, illetve a ‘90-es évek elején kinyomtatott cserkészkönyv akadt még, ami ilyen témákkal foglalkozott.
Nemzetközi kitekintést téve, ebben az időszakban külföldön már megjelentek olyan kötetek, mint az SAS túlélési kézikönyv, Mors Kochanski Bushcraft című munkája, vagy Ray Mears első túlélőkönyvei, ám ezek idehaza ekkor még nem voltak ismertek, és ne feledjük, nem úgy volt, mint manapság, hogy egy kattintással megrendelhettünk volna egy ilyen könyvet.
A Túlélősuli cikksorozat
Ebben az információhiányos időszakban üde színfoltot jelentett a Túlélősuli. Ez a munka könyv vagy önálló füzet formájában sajnos sosem jelent meg, bár egy kicsit hosszabb terjedelemben ez akkortájt teljesen indokolt lett volna. Ehelyett a Top Gun Magazin 1996/3–6. számaiban olvashattuk, négy részben, összesen 14 oldalon.
De hogy került oda? Aki olvasgatta akkoriban hazánk egyetlen populáris (értsd: nem szigorúan szakmai) repülős lapját, az tudja, hogy témák terén igen gazdag volt a felhozatal: a civil és katonai repülés mellett szó volt itt a változó Magyar Honvédség belső világáról, harckocsizókról, repműszakiakról és felderítőkről, repülőnapokról és haditechnikai bemutatókról, a típusváltásról, a NATO-ról, de háborús filmek és makettek is voltak műsoron. Mindennek a tálalása is sokszínű volt, hiszen interjúk, visszaemlékezések, beszámolók, elemzések, történeti leírások, illetve formálisabb típusbemutatók is sorakoztak itt.
A Túlélősuli még ebben a kavalkádban is unikumnak érződött, hiszen később sem volt jellemző, hogy ezzel a témával foglalkoztak volna. Makrai Ales ugyan írt ide később is néhányszor, például 1997-ben egy katonai harcászati- és túlélőgyakorlatról, pár évvel később pedig egy pilóta túlélőtörténetéről. De igazán aktívan inkább a Kaliberben és a Késmániában, illetve a Penge magazinban volt jelen, ahol késekről és késhasználatról közölt cikkeket, mivel az volt a másik nagy szerelme.
“Ott, kinn mindenért keményen meg kell dolgozni. Idő, türelem, szakértelem, sok lelemény és némi szerencse kell. [...]
Ott megváltoznak az emberi kapcsolatok. Napjaink morális válsággal küzdő társadalmában üdítően hat egy olyan világ, ahol letisztultak az értékek. A helytállás, a bajtársiasság válik a legfontosabbá. A közösen vállalt és legyőzött nehézségek, az együttes munka, a tűz mellett töltött éjszakák vassá kovácsolják az emberi kötelékeket.”
Az első rész a bevezetőt tartalmazta, a túlélés filozófiájáról esett néhány szó és hogy hogyan is kezdjünk neki a túlélősdinek, illetve a felszerelés egy részét mutatta be. Nem egyszerű felsorolás volt ez, lépten-nyomon kitért a szerző a használat részleteire és miértjeire is. Kiemelte például az izzadságszívó álcakendőt mint az egyik legjobb fejfedőt és az egyik leghasznosabb felszerelési tárgyat, amit később mi magunk is megtapasztaltunk. A második részben jutottunk el a holmik végéig, kitérve persze a csomagolás és a hordás kérdéseire is (az akkortájt még szűkösebb választékból ő például az ALICE hátizsákot ajánlotta), vagy éppen a kések kiválasztására.
"Nagyon fontos a fejfedő, mely véd az időjárástól, a rovaroktól és segíti az álcázást (árnyékolja az arcot és a szemet). Ízlés és cél szerint az »Indiana Jones«-kalaptól a barettsapkáig minden viselhető. Extrém időjárási körülményektől eltekintve legjobbnak az úgynevezett izzadságszívó kendőt tartom. Ez egyébként az egyik legsokoldalúbb felszerelési tárgyunk. Megakadályozza, hogy az izzadság a szembe csorogjon, és védi a homlokot a hidegtől. Alkalmas sebkötözésre, vízgyűjtésre, sérült testrész rögzítésére, kommunikációra, tároló és hordeszköz készíthető belőle, segíti az álcázást. Vigyünk magunkkal kötött, úgynevezett dokkmunkássapkát is. Ez utóbbi nyáron is fontos lehet (pl. hálózsákban). Ne feledd: »Ha fázik a lábad, vegyél fel sapkát.«"
A harmadik részben az előkészületek és a terepen végzett legfontosabb tevékenységek kapták a főszerepet (tervezés, becsomagolás, nappali és éjszakai menet, térkép- és tájolóhasználat, lépésszámlálás, öltözködés, személyi álcázás, tisztálkodás, táborhely kialakítása, tűzrakás stb.), de még olyan különleges altémák is előkerültek, mint a kutyával szembeni önvédelem, vagy az egyéb állatokkal, kígyókkal, darazsakkal és kullancsokkal szembeni óvatosság. A negyedik részben a víz jelentősége, a vízszerzés, a táplálkozás, a javasolt élelemfajták, majd a primitív fegyverkészítés és -használat (az íj és nyíl, a hajítólándzsa és a hozzá tartozó “atlatl” azaz lándzsavető), végül pedig a menedéképítés került sorra.
"A kés. Talán ez a legfontosabb felszerelési tárgyunk, melyből két darabra is szükség van: egy nagy túlélőre és egy kis ügyesre. Véssük eszünkbe: soha ne hagyjuk el, mert ha késünk van, mindenünk van! Csak professzionális minőségűt szabad vásárolni, és csak akkor, ha »szerelem első látásra.«"
A képanyag sajnos nem volt túl bőséges (ne feledjük, akkor még csak analóg gépekkel lehetett fotózni), ráadásul ahol fekete-fehér oldalakra kerültek a képek, ott az élvezhetőségük sem volt igazán magas (akkor még jellemző volt, hogy bizonyos magazinok esetében úgy spóroltak, hogy adott számú színes és adott számú fekete-fehér oldalra készültek, aztán a kérdéses cikk vagy ide került, vagy oda, esetleg vegyesen tördelték be.)
A négyrészes terjedelemből is kitalálható, hogy az anyag ugyan nem vetekedhetett egy komplett túlélőkönyvvel, de ez nem is volt cél: a szerző saját bevallása szerint is útnak indító olvasmánynak szánta, és annak tökéletes volt. Aki egy picit is mélyebben beleásta magát a túlélés, bushcraft témájába, az pedig pontosan érzi, hogy a Túlélősuli minden mondata mögött első kézből szerzett tapasztalatok állnak, és többek közt ez teszi hitelessé és érdekfeszítővé a munkát és szerzőjét.
Összegzés
Makrai Ales cikksorozata akkortájt nagyon jól működött, sokakat megszólított, és még most, 30 év távlatából is lelkesítő, inspiráló olvasmány. Rövid terjedelme ellenére pedig nagyon informatív. Talán csak a felszerelésre vonatkozó egy-egy gondolata az, ami így három évtized után meghaladottá vált a technológiai fejlődés és a mai felszereléskínálat fényében. Például már kevesen használnak tűzgyújtáshoz magnéziumtömböt, ám annál többen szikravetőt, ahogy a honvédségi surranó és a Bundeswehr-bakancs is kikopott a kínálatból, és a hátizsákok vagy ponyvák tekintetében is lényegesen szélesebb a választék, mint a cikk születésekor. A természetjáró készségek, tudáselemek, a tervezés, a napi rutin, a hagyományos térkép- és tájolóalapú eligazodás, a víz- és élelemszerzés, a tűzkezelés, a primitív eszközök, az improvizált megoldások, az erdei élet további aspektusai ezzel szemben mit sem változtak azóta, ezek ma is érvényes és releváns ismeretek.
Egyesek talán (úgy manapság, mint ahogy már abban az időben is) megmosolyogják, mások esetleg elítélik, ijesztőnek, vagy csak infantilisnek tartják azt a fajta “hétvégi rambózást”, terepszínű katonai cuccokban, adott esetben álcafestékkel összemázolt arccal szaladgálást az erdőben, ami Makrai Ales cikkeiből és talán akkori személyiségéből is kiolvasható. Az álcaminta alatt azonban itt a természetben átélt egyéni és közösségi élményekről és ismeretszerzésről, oktatásról, tudásátadásról, szemléletformálásról, készségfejlesztésről van szó. Makrai Ales egy igazi pedagógus volt, aki ezzel a tematikával kiváló érzékkel szólított meg tizen- és huszonéves fiatalokat. És talán nem túlzás azt állítani, hogy a Túlélősuli és egyéb cikkei, valamint a teljesen ingyenesen megtartott több napos túlélőtúrái, programjai révén egy egész generációt motivált a természetjárás ezen formájára. Ahogy ő maga fogalmaz, mindennek “rendkívüli szerepe lehet a személyiség fejlődésében, igazi tréning, mely reális önismeretre, kezdeményezőkészségre, autonóm gondolkodásra, kitartásra tanít.” Ebben is igaza volt.
A Túlélősuli teljes szövege elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban: itt.
