Áfonya, moha, sziklák, rének - gyalogtúra Lappföldön

Este 9 óra van, hogy kiszállok a mikrobuszból az északi sarkkört jelző táblánál. Az ég borult, az idő hűvös, és már erősen sötétedik. Nem a legideálisabb kezdő körülmények egy túrához, de már nagyon mehetnékem van. Felkapom a zsákomat, a közeli épület hátsó sarkánál talált csapnál még megtöltöm a kulacsokat, aztán nekiindulok a tajgának.

A Karhunkierros túra egy összesen 82 km hosszú túraútvonal a finnországi Lappföld tartomány déli határán. A túra kezdőpontja – vagy ha úgy tetszik, északi végpontja – egész konkrétan az Északi-Sarkkörre van pozícionálva, maga az útvonal pedig jelentős részben az Oulanka Nemzeti Park területén halad. Jártam már korábban is a környéken, ahol nagyon megtetszettek a végtelenbe nyúló fenyvesek, a patakokkal, folyókkal, sziklákkal és lápokkal teli tájak, és ez motivált arra, hogy a túrát az elejétől a végéig egyben bejárjam, amit 2024. szeptember elején kíséreltem meg.

A 82 km nem nevezhető soknak, alig több, mint egy nagy vagy két közepes szakasz hossza az Országos Kéktúrán. És kevesebb, mint amit a Kinizsi Százas fanatikus teljesítői 24 óra alatt lenyomnak. Épp ezért ez azoknak is jó választás, akik kevésbé rutinosak a hosszútávú túrázásban, de szívesen kipróbálnák magukat egy a hazaitól merőben eltérő hangulatú környezetben. Az én célom most az volt, hogy a túrát végigjárva töltekezzek az északi tájon, és hogy pihenjek, tehát egyáltalán nem a gyors beérkezés, vagy a táv ledarálása volt a lényeg.
Az első éjszakát a legelső táborhelynél töltöm, ahol nincs senki rajtam kívül. Reggel megmártózom egyet a folyóban, hogy “tiszta lappal” (és testtel) induljak neki Lappföldnek.

Mivel ez a megállóhely nincs még túl messze a túra kezdőpontján lévő látogatóközponttól (amely este már zárva volt), úgy döntök, hogy visszamegyek, és megnézem közelebbről. Kávézó, egy pici bolt, és egy kisebb kiállítás is található ott, amely a környék élővilágát, a helyi lakosok hagyományos életmódját mutatja be.

Elbeszélgetek egy 60 körüli cseh fazonnal, aki a fiával már visszatérő túrázó ezen a vidéken. Büszkén osztja meg velem teljes magyar szókészletét, amely igazság szerint összesen néhány cifra trágárkodásból áll. Ők a nemzeti park egy másik részébe tartanak. Egy német srác szintén a Karhunkierrost nyomja le, de csak négy napot szán rá, aztán utazik tovább még egy másik túrát is lejárni hazatérés előtt.

Ismét nekiindulok. Az útvonal legelső szakasza szinte teljesen sík, fenyvesek és nyílt lápok, rétek váltogatják itt egymást. Olvastam, hogy egyesek unalmasnak tartják a túrának ezt a részét, de azt gondolom a hazai tájakhoz szokott magyar túrázó szemével nagyon is szokatlan és izgalmas vidék ez is. Átkelek egy folyón átívelő gyalogos függőhídon, amelyből még akad néhány majd később is.
A felszabadult hangulatomat csak a közben eleredő eső árnyalja. Ami bizony nagyon nekikezd, épp amikor a legnyíltabb részeken haladok. A kezdetben sík terep apránként dimbes-dombossá válik, nem túl nagy szintekkel. Egy fél órára behúzódok az eső elől az útbaeső táborhelyen álló lavuu-ba, azaz féltetős menedékbe. Aztán nyomás tovább.
Az eső mérséklődik. Egy vizes fenyő gyökéren azonban egyszer csak kicsúszik a lábam, a térdem rándul egyet, én pedig zakózok egy nagyot. Hát ez nagyon nem esett jól. Felkelek, a térdem fáj minden csavaró hatásra, de előre lépésnél szerencsére nem. Az eső esik, megyek tovább.

Az egyik első komolyabb természeti látványosság a Rupakivi, egy hatalmas kő, vagyis sziklaformáció a folyó közepén. Egy hosszú lépcsősor visz le teljesen a vízpartig, hogy közelebbről meg lehessen szemlélni.
Tovább haladva végre megérkezek a Savilampi nevű kunyhóhoz. Szerencsére van még bent hely, és már a kályhát is begyújtotta egy belga párocska. Jól esik szárazba átöltözni, megvacsorázni, és nekiállok kiszárítani az átázott ruhadarabokat is.
Mivel a térdem miatt továbbra is aggódom, illetve főleg azon, hogy lehet-e így folytatnom a túrát, egy orvos cimborámat próbálom faggatni cseten, hogy mondjon valami okosat. A térerő azonban gyakorlatilag nulla a völgy alján, ahol a faház található. Szerencsére van egy magas létra a ház hátuljának döntve, így arra mászom fel még este 10-kor, sötétben, szemerkélő esőben. Az a 6 méter magasságkülönbség már elégnek bizonyul, hogy a csetüzenetek leszinkronizálódjanak.
Orvos cimbora szerint borogatni, pihentetni kellene a térdemet. Hát ez szuper, mondom, erre készülök egy éve, hogy letolom ezt a túrát…

A nemzeti parkban, illetve a túraútvonal mentén számos kijelölt, kiépített táborhely van. Fontos tudni, hogy letáborozni, aludni, csak ezeken a helyeken lehet, nem akárhol. A helyek infrastruktúrája változó. Tűzrakóhely (és hozzá egy kisebb fedett fásszín, bekészített tüzifával) az szinte mindegyiknél található, mint ahogy pottyantós budi is. Ezen túl helyenként kisebb, négy fekvőhelyes, deszkákból ácsolt féltetős menedék (lavuu), máshol esőbeállók, fedett tűzrakóhelyek, megint máshol komplett faház áll rendelkezésére a túrázónak. Esetleg ezek közül egyszerre több is. De volt, ahol még külön kis nyárikonyhát is találtam.

Magyar szemmel szinte elképesztő látni, hogy ezek az építmények, berendezések szabadon, ingyen bárki számára hozzáférhetőek, és ennek ellenére nem firkálják, vésik össze, nem teszik tönkre, nem lopják szét.

Bár felszerelést tekintve úgy készültem, hogy akár végig kint tudjak aludni, és többször így is tettem, a végtelenül hangulatos faházakra nem tudtam nemet mondani, és többször is azokat választottam szállásul.

Áfonya. A túra egyik hatalmas élményét a végeláthatatlan mennyiségű áfonya adja, amelyhez az útvonal szinte teljes hosszán hozzá lehet jutni, és bőségesen szedni belőle. Na jó, hogy egész pontos legyek, valójában három bogyós növény van, ami nagyon gyakori erre, nem egyszer egymás mellett nőve: a fekete áfonya, a vörös áfonya és a fekete varjúbogyó (Empetrum nigrum). Ez utóbbi idehaza szinte egyáltalán nem ismert gyümölcs. Az áfonyához képest kissé jellegtelenebb, vízízűbb, a textúrája engem a lefagyasztás után kiolvasztott gyümölcsökére emlékeztet - de még így is frissítőleg hat túra közben.
Ugyan ezeknél sokkal ritkábban, de találni az út mentén málnát és ribizlit is, mindkettő nagyon jó frissítő.

Reggelre végre eláll az esőzés, és a ruhadarabjaim is ismét szárazak. A megrándult térdem azonban bizonyos szögekbe fordítva fáj, szerencsére viszont egyáltalán nem dagadt be. Mindenesetre pihenek még egy pár órát.
A faház mellett egy fásszín áll, teli az erdészet által kihelyezett tüzifával. Az ott kirakott szerszámok szinte szólítanak, hogy menjek fát aprítani, akkor is ha nekem konkrétan nem lesz szükségem rá - más viszont bizonyára örül majd, ha használni tudja az általam előkészített aprófát, gyújtóst. Úgyhogy hasogatok egy adagot.

Közben elhatározom, hogy egy kiszáradt, a tüzifa kupacban talált nyírfa darabból kanalat faragok magamnak. A helyszínen rendelkezésre álló fűrész és a hasítófejsze pont jól jön, hogy az ehhez megfelelő méretű darab fát levágjam és kettéhasítsam. Ekkor lett volna érdemes átváltani kedvenc kisbaltámra, ám azt nem hoztam magammal. Így hát jobb híján a kanál nagyon durva kinagyolását az erre a feladatra amúgy kifejezetten nem alkalmas hasítófejszével végzem el - hisz a semminél ez még mindig jobb. Majd kés használatára váltok. Néhány nyugdíjas turista érkezik közben, és érdeklődve figyelik ténykedésemet.
Egy holland bácsi kifejti, hogy nagyon menőnek tart minket (mármint engem és mindenkit, aki végigmegy a túrán), hogy ezt így végigtoljuk. Erre hirtelen csak hümmögni tudok, hisz eddig alig egy napot jöttem.

Mivel normál lépésnél használhatónak tűnik a térdem, befáslizom, és óvatosan nekiindulok, egy nagyon rövid távot kitűzve. Végre a nap is kisüt, az égiek ma velem vannak! Van idő szemlélődni, nézelődni.
A Taivalköngäs táborhelyhez érkezve, nincs még ott senki, és el is határozom, hogy maradok éjszakára. A helyszín már-már giccsesen idillikus. Egy magas partfal alatt faház a folyóparton, egyik oldalán kis stéggel - amely fürdőhelyként is szolgál. A másik oldalon függőhidak vezetnek tovább két kis szigetre és onnan a túlsó partra. A kis szigeten fák és sziklák vastag moharéteggel borítva, amiket nem győzök csodálni, kifejezetten misztikus hangulatú hely.

A ház előtti kis tűzrakónál tűzön főzök egy jó vacsorát, közben néhány idősebb lengyel természetjáró is megérkezik, majd egyre több finn túrázó is befut a helyszínre.
Korai érkézőként nekem simán jut egy hely a fa priccsen, de ahogy egyre többen futnak be, az emeletes ház megtelik. Az este 9-kor beeső igen termetes finn jóember már épphogy csak ki tud harcolni magának egy fekhelynyi részt az ajtón belül a padlón, némi szitkozódás közepette.
Reggel egy gyors csobbanást követően mégegyszer megcsodálom a szigeteket, aztán nagyobb sebességre kapcsolok. A következő fontosabb célpontnak, és pihenőhelynek kitűzöm az Oulanka Nemzeti Park látogatóközpontját, ahol információim szerint rénszarvas burgert is lehet enni, azt pedig vétek lenne kihagyni.
Beérek egy középiskolás csoportot. Bár sokan vannak, lendületesen haladnak. A beszélgetésükből mintha a hamburger szót vélném kihallani. Hát, ha ők is a rénburgerre gyúrnak, akkor kapkodnom kell. Ha a 30 diák előbb ér oda, mint én, azzal bizonyára hosszú időre lekötik az étkezde konyháját, ami nekem komoly időveszteséget jelentene. 

Emiatt kicsit darálósra veszem a következő szakaszt, elrohanok a vidék egyetlen hivatalos kempingje mellett, és beérek a nemzeti park látogatóközpontjába. Szerencsére nincsenek sokan, jöhet a rénburger. Meghozzák, jó is enni valami változatosat, de igazából nem különb egy középkategóriás budapesti kézműves hamburgernél. 
Amíg töltöm a telefont, megnézem a látogatóközpontban lévő kisebb kiállítást is.

Aztán indulás tovább az Oulanka folyó mentén. Alig egy kilométer és elérem a Kiutaköngäs-t, ami egy hatalmas vörös sziklafalak közt áttörő zuhatag, és az egész túra egyik legfőbb (vagy talán a legfőbb) látványossága.
Innen elég hosszan a folyó jobb partján vezet az út, amely egy magas part, így több ponton is nagyon hangulatos a rálátás a folyóra és a tájra, bár a zárt erdő nagyrészt azért akadálya is a panorámának.

Megcélzom a következő faházas táborhelyet, az Ansakämppä-t. Közben egy kisebb eső, majd az ezzel összefüggésben kialakuló szivárvány teszi változatosabbá az utat.
Erősen esteledik, mikor megérkezek a házhoz, ahol csak néhányan vannak. Itt végre a ház körül is sokkal több a sátrazóhely, mint másutt, és a Karhunkierros szerintem legjobb folyóparti strandja is itt található, úgyhogy csobbanok is egyet még vacsora előtt. A víz bár hideg, mégis nagyon jóleső felfrissülni az egész napos gyaloglás után.

Másnap ismét egy lazább napot tartok. Áfonya szedés a reggeli zabkásába, mászkálás a táborhely körül, és függőágyas relaxálás a magasparton, napsütésben.

Indulás után itt először, de a túraút legvégéig ezután naponta többször is összefutunk egy negyvenes finn családapával, aki kamasz fiával és annak haverjával tolják végig a túrát hármasban. Nagy masszív katonai zsákkal. Mivel apuka tartalékos katona. A cucca bőven 30 kiló fölött van. Azt mondja, jöhetett volna kisebb felszereléssel is, de annak nem látja értelmét, mert ha egyszer megindulnak az oroszok, akkor ők (mármint a finn katonák) úgyis ilyesmi felszerelést használnak, és akkor már inkább eleve ezzel “gyakorol”. Nagyon barátságos figura, de a finn haderő aktuális helyzetén és a finn-orosz téli háborún kívül nehéz vele közös beszédtémát találni.

Az út apránként eltávolodik az Oulanka folyótól. A következő alvóhelynek a Jussinkämppä táborhelyet választom, amely egy tó partján található. A napnyugta ezen a helyen is gyönyörű. Nagyon tetszik ezen az égövön, hogy az összes napnyugta “kiterjesztett rendezői változatban” nézhető meg, sokkal hosszabban, mint hazánkban. És ezen a helyen akár strandolás közben is. Vacsorára egy kis szalonnát és kolbászt sütök tábortűzön, finn apuka elismerően nyilatkozik róla, hogy én tűzön készítem a vacsorát. Tény, hogy rajtam kívül nagyon kevesen tesznek így a túrázók közt, a legtöbben Trangiáznak, vagy gázfőzőznek általában, ahogy látom napról napra.

A következő szakaszon bár óriási szintek nincsenek, érezhetően tagoltabb a terep. Az út több kilométeren át a Kitka folyó partján halad egy szűk ösvényen. De olyannyira a víz mellett, hogy néhol elég volna egy rossz mozdulat, egy megbotlás, hogy a gyors sodrású folyóba zuhanjon az ember. Cserébe ribizlit is lehet szedni errefelé.

Ezt követően elérem a Pieni Karhunkierros, azaz Kis Karhunkierros avagy Kis Medve-kör túra névre hallgató szakaszt. Ezúttal ez tényleg egy körtúrát jelent, amelyet a Karhunkierrostól függetlenül egy önálló fél-egy napos túraként is lehet teljesíteni.
Megéhezem, kell egy kalórialöket, mert még a következő nagyobb táborhelyig el szeretnék jutni, hogy a végén több időm maradjon a hegyvidékes szakaszra. Vizet szűrök, tüzet gyújtok az egyik tűzrakónál, és főzök egy tartalmasabb levest, aztán nyomás tovább. Jön két rén az ösvényen. Nem menekülnek az embertől, ezek elvégre ridegen tartott állatok: év közben bóklásznak az erdőben, télire haza mennek a gazdájukhoz.
A tó parti faháznál lepacsizok megint a már említett finn családdal, ők itt alszanak.

Gyors pillantást vetek a Jyrävä vízesésre, aztán nyomás tovább. Az útvonal elhagyja a nemzeti parkot, és látványosan szembeötlővé válik milyen nagy a kontraszt az érintetlen természet és az erdőművelés alatt álló területek közt. Mondanom sem kell, hogy utóbbi sokkal egyhangúbb, jellegtelenebb, egyértelműen ez az egész túra legunalmasabb része.
Már sötétedik, amikor megérkezem a Porontimajoki táborhelyre. Ponyvatető és függőágy állítás, majd gyors vacsora. Reggel pont látom, hogy az erdészet munkatársai mennyire alaposan végzik a táborhely karbantartását, rendbe rakását. Ennek keretében kipucolják a pottyantós alomwc-t is, utántöltik a forgácsos ládát, amellyel használat után kell megszórni a “termékünket”.

Innen tovább menve nem csak, hogy ismét szép a természet (ez is védett terület), de itt kezdődik a túra utolsó, a korábbiakhoz képest hegyvidékinek nevezhető része. Mondjuk a hegyvidék az kicsit túlzás, a Budai-hegységgel azonos magasságokról beszélünk. Némelyik kaptató azért igen combos. A korábbi szakaszokra jellemző zárt fenyvesek után viszont a nagy panorámák, ligetesebb erdőrészek ismét egy új arcát mutatják a tájnak.

A pihenőhelyeknél megállva sokszor kezdek farigcsálásba. A tüzifa-készletek kínálják magukat egy kis tollasbot-faragást gyakorolni. A túra második napján megkezdett kanalat az út során szintén többször előveszem, és néhány percet farigcsálok rajta, ami számomra egy meditációval ér fel. A kanál fejének teljes kimélyítésére, megcsiszolására, és a felirat belekarcolására végül azonban csak itthon került sor, de egy pofás fakanál lett a végeredmény. Azt gondolom, ez a “szuvenír” kifejezetten méltó ehhez a túrához, pénzbe bár nem került, a ráfordított munka és az emlékek teszik számomra értékessé.

A Kumpuvaaran lavuu pihenőnél egy rögzített napelemes töltő is hozzáférhető - ez épp jól jön a telefonomnak. A közeli tó pedig ismét csak egy jó kis fürdőhelyet biztosít, élek is a lehetőséggel. Szerintem sosem voltam olyan gyalogtúrán, ahol ennyire sokszor volt lehetőség fürdeni természetes vízben, és ennyiszer éltem is vele. Ezen az úton volt, hogy naponta kétszer is sort kerítettem rá, általában reggel és este (de néhol érdemes lett volna nap közben is), és minden alkalommal sokat dobott a hangulatomon. A víz ugyan nagyon hideg, de hatalmas hangulati löketet ad minden egyes fürdés.

A meredek szakaszon az ösvény sokfelé meg van támogatva fa lépcsőkkel, gondolom többek közt azért is, hogy ne erodálódjon a talaj a túrázók léptei alatt. Egy kimerítőbb rész után a Konttainen csúcsról nagyon szép kilátás nyílik több irányba is. Aztán a Suolampi táborhelynél zárom a napot. Mivel itt kifejezetten erős a szél, a függőágyazás helyett a földön alvásra szavazok. Ám a gyökerek és az egyenetlen terep miatt nem is olyan egyszerű csak egy akkora vízszintes felületet is találni, ahova lefekhet az ember.

Reggel fültanúja vagyok, ahogy finn apuka egy kínos érdektelenségbe fulladó előadást tart a téli háborúról két francia nőnek, aztán apránként mindenki, én magam is tovább indulunk. A terep helyenként kifejezetten meredek.
A hegyoldalból jó rálátás adódik a tájra, finn apuka ad némi áttekintést. Arra volt az indulási pont a hegy mögött. Valahol ott húzódik a folyóvölgy. Azon a gerincen jöttünk előző nap. Arra keleten a látóhatáron lévő dombvidék az pedig már Mordor földje… - mutatja sokat sejtetően. Srácai egyetértően bólintanak.

A Valtavaara csúcsa a maga 492 méterével a Karhunkierros túra legmagasabb pontja. A tájból azért nagyon is kiemelkedik, tetején erős szél fúj, amikor odaérek. Szerencsére van egy menedékház. Amikor benyitok finn apukáék már főzik a levest a Trangiában.

Az utolsó kilométereken az ösvényeket ellepik a Ruka nevű sí- és nyaralóközpontból kiérkező kirándulók, kisgyerekektől a nyugdíjasokig. Az eddig megtapasztalt hatalmas vadon-élmény ezen a ponton már azért eléggé megfakul. Még egyszer utoljára teleeszem magam áfonyával, és a távoli tavak látványával is próbálok betelni.

A völgy alján a parkolóba leérve felbukkan a 81-es kilómétertábla. Oké, akkor már mindjárt ott is vagyok a célban, gondolom naívan. Ám a legutolsó szakaszon még meg kell mászni a sípályának is helyet adó hegyet. Ráadásul a túraútvonal jelölése ezen a részen eltűnik, szóval inkább érzésből megyek tovább..
Végül aztán a nyeregből lefelé, Ruka síközpontba vezető úton, egy egyszarvú (bocsánat, egyagancsú) rénszarvas mellett elhaladva elérem a Karhunkierros túra jelképes kapuját. Fellélegzés, öröm: megérkeztem!
Az épületek közé beérve finn apukáék épp jönnek ki egy bárból, már túl vannak a célsörözésen. Búcsúzunk, ők mennek egy ismerőshöz, én meg szállás után nézek…

Összességében remek kis túra volt ez. A mesés, misztikus északi táj hangulata, a mohapárnás sziklák érintése, a sebes folyók, nyugodt tavak látványa és a jéghideg vizükben való fürdés, a komor ősi fenyvesek némasága, a vad gyümölcsök intenzív íze, a többi túrázóval való találkozások, beszélgetések hangulata örök emlék marad.

Felszerelés

Nagyon sok túrázó számára a felszerelés tömegének a minimalizálása az elsődleges szempont. De nem mindenkinek. Az említett finn apuka 30+ kg-os zsákjával egyfajta menetgyakorlatként, kihívásként tekintett az útra, és végigtolta vele. Én a magam részéről pedig úgy tekintettem erre mint kikapcsolódásra, vadkempingezési lehetőségre az északi tájakon, amit élvezni szeretnék, akár úgy is, hogy mások szemében haszontalan felszerelési tárgyakat is viszek.
Hátizsákként egy összesen 60 literes (48 + oldalzsebek) zsákot használtam, ami rendesen meg is volt tömve. A felszerelés alaptömege 13,4 kg-ra jött ki (ebből majdnem 2 kg a fényképező és tokja), amit kiegészített a magamon viselt alap ruházat, bakanccsal (összesen kb 2,5 kg) és az élelmiszerkészlet (3 kg) és az ivóvíz (1,75 liter)
Vágószerszámként stílusosan egy finn puukko kést vittem magammal, egy Kauhavan Puukkopaja Askartelupuukko 207-et, de kiegészítésnek bedobtam egy Victorinox Forester-t is. Tűzgyújtásra a Light My Fire Scoutot használtam. Fém főzőedénynek egy Pathfinder 1,9 literes rozsdamentes acélt vittem, saját készítésű rolltop vászonzsákba téve. Egy ekkora edény tulajdonképp feleslegesen nagy, de szeretem. Erre a túrára három darabot raktam el a saját magam által varrt cipzáras kis vászon tokokból. Az egyikben a tisztálkodókészlet, a másikban a Sawyer Mini vízszűrő, a harmadikban az egyéb apróságok (szikravető, zsinórok, bicska) kaptak helyet, ez a felosztás jól kezelhetőnek bizonyult.
Utólag kevés olyan eszköz van, ami teljesen feleslegesnek bizonyult, de mondjuk az alváshoz magam fölé szánt szúnyogháló az mindenképp ilyen. 

Élelem

Ami az élelmet illeti, a látogatóközpontos rénburgert leszámítva végig kizárólag azt ettem, amit az egész túrán cipeltem magammal. (Meg persze a helyben szedett vad gyümölcsöket.) Ez reggelire zabkását jelentett, a sima natúr zabpelyhet forró vízzel öntöttem fel. Ebédre többször csak valami hideg élelmet, vagy szárított húst, nassolnivalót. Vacsorára pedig főztem valamit a nagyrészt házi készítésű szárított élelem készletemből, amit füstölt szalonna és kolbász is kiegészített. A túra végére még mindig maradt kb egy-másfél napi élelmem.

Háttérinfók a Karhunkierros túrához

És akkor csokorba gyűjtve a legfontosabb információk mindazoknak, akik most elgondolkodnak a Karhunkierros túra végigjárásán.

Megközelítés

Magyarországról nézve a finn Lappföld, és különösen a Karhunkierros túra sajnos nem érhető el túl könnyen. Földi tömegközlekedéssel vagy saját autóval nyilván izgalmas élmény odáig elvergődni, csak kicsit sokáig tart. A másik opció elrepülni Finnországba és ott helyi tömegközlekedést vagy bérelt autót használni. Fapados járattal valószínűleg csak a déli országrészbe jutunk el, viszont a FinnAirnek van belföldi járata is, így egy Helsinki átszállással mehetünk Lappföldig, konkrétan Rovaniemibe, vagy Kuusamoba. Az utóbbi sokkal közelebb van a túraútvonal helyéhez. Az előbbi inkább azoknak lehet érdekes, akik a túrázás mellett szeretnének a Mikulással is lepacsizni. Az öreg ugyanis épp Rovaniemi határában él hatalmas ajándéktárgy-kereskedelmi telepén, és 40 euró plusz 2 óra sorbanállásért cserébe bárki szelfizhet vele.
Aki viszont kifejezetten a túra miatt megy, azoknak a Kuusamo-i megközelítés lesz a jobb választás. Innen többféle buszjárat, vagy akár taxi is elérhető a Karhunkierros túra mindkét végéhez, azaz Hautajärviba és Rukába. De még a legjobb időzítéssel is kb egy napot vesz igénybe Budapestről a túra kezdőpontjára eljutni tömegközlekedéssel.

Merről?

A túrát mindkét irányból végig lehet járni, de a legtöbben az észak-dél irányt választják, azaz Hautajärviból való indulást és Rukába érkezést. Talán az egyetlen valódi érv ez ellen, hogy a túra így pont a végén lesz a legnehezebb a hegyek miatt, de minden más szempontból ez tűnik a jobb választásnak.

Mikor?

Tavasszal nem tudom milyen a vidék, állítólag a hóolvadás után még sokáig nehezen járhatóak az utak. Nyár elején és közepén azt mondják, elég kegyetlen a szúnyoginvázió. Viszont augusztus végén és szeptemberben saját és mások tapasztalatai alapján is kevesebb a szúnyog, mint egy átlag kertvárosi lakásban Magyarországon ezidőtájt. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ekkor érik az áfonya, akkor nem is kérdés, hogy mikor érdemes menni. Azt azért fontos szem előtt tartani, hogy szeptember közepén viszont már rohamosan rövidülnek a nappalok, és zuhanni kezd a hőmérséklet is.

Mennyi időre?

A Karhunkierros 82 km-es távja egy rutinos túrázónak 4 nap alatt is teljesíthető. A kérdés inkább az, hogy van-e értelme ennyire kapkodni vele. A legtöbben állítólag 5 napot szánnak rá, én a hetet sem éreztem soknak, de nem is akartam sietni. Jó társaságban, akár kiegészítő túrákat téve az útvonal egy-egy pontján (például a Karhunkierros másik kezdőágán, vagy a Kis-Karhunkierros körön) ennél még több időt is el lehet ott tölteni anélkül, hogy ráunna az ember.

Élelmiszer-beszerzés

Nos, ezt bizony érdemes előre átgondolni, túl sok opció nincs ugyanis. A starthelynél van egy kávézó/látogatóközpont (Napapiiri Café), állítólag a kempingnek van egy kisebb boltja, illetve az Oulanka Nemzeti Park látogatóközpontjában is van egy kajálda (rénburger!), valamint elvileg még van egy boltszerűség valahol az útvonaltól kis kitérővel elérhető parkoló közelében. (Illetve a célban, Rukában természetesen vannak élelmiszerboltok.) Ezekből én csak a két látogatóközpontnál jártam, ami helyben evésre jó, de elvitelre való élelemből elég szegényes kínálatot láttam, ami nagyjából bögrés tésztalevesből meg sznekkekből állt. Szóval rendes élelmiszer utánpótlásra nem, legfeljebb a konkrét éhhalál elhárításra alkalmasak ezek a helyszínek, emiatt alapos élelmezési terv kidolgozást, és előzetes bevásárlást ajánlok.

Ivóvíz

Csapból folyó vizet azt két helyen láttam, a starthelynél a kezdő-kapun áthaladva egy 50 méter után az épületek hátsó sarkán volt egy víztöltő pont. És a nemzeti park látogatóközpontjában. Ezeket leszámítva az ivóvizet felszíni vizekből kell vételezni, amiket természetesen nagyon javasolt vízszűrővel kezelni, vagy ennek hiányában felforralni. Mivel gyakorlatilag az összes pihenőhely valamilyen tó, folyó, patak közelében van, de amúgy is rengeteg felszíni vizet látni, így 1-1,5 liternél szerintem nem érdemes több vizet cipelni, inkább egy-egy megállónál szűrni egy újabb adagot. Ami viszont szűrőtől függően nem mindig megy gyorsan.

Alvás és táborhelyek

Mivel a túraút mentén nem akárhol, csak a kijelölt táborozóhelyeknél szabad aludni, jól tesszük, ha előre tanulmányozzuk a térképet az ideális napi távok megtervezéséhez.
Mint már említettem, az egyes táborhelyek infrastruktúrája eltérő, faház, féltetős menedék, fedett vagy épp fedetlen tűzrakó közül egy vagy több opció is előfordul egy adott táborhelynél, és ezek a térképen is jelölve vannak.
A faházas szállások (mint ahogy az összes többi is) ingyenesen vehetőek igénybe. (A térképen a nevük melletti szám a befogadóképességüket jelöli, per főre vetítve) A nehézség inkább abban rejlik, hogy kiszámíthatatlan, hogy lesz-e bennük hely. Tapasztalatom szerint délután 3-4 körül még mindenki úton van, tehát ha úgy időzítünk, hogy ekkorra érkezzünk egy faházhoz, az már jelentősen növeli az esélyeinket, és még azzal az előnnyel is jár, hogy ha mégsem tetszik a környék, még mindig van idő eljutni a következő táborhelyre napnyugtáig.
A fából épült féltetős menedékek, azaz lavuuk tipikusan 4 főnek használhatóak. A fedett tűzrakók meg nem alvásra lettek tervezve, de néhányan abban is elférnek, ha nagyon kell.
Sátrazni szabad a táborhelyeken, a gond az ezzel, és általában a szabad földön alvással, hogy a területet tipikusan aljnövényzet (például áfonya) fedi, vagy felszínen futó fenyő gyökerek, esetleg sziklák borítják. És nem egy táborhelyen kifejezetten nehéz egy sátornak való teljesen sík részt találni, pláne, ha nem mi vagyunk az első odaérkezők. Függőágy szempontjából viszont sokkal kedvezőbb a helyzet, mert fák azok mindenhol vannak bőséggel, a talaj meg olyankor pont nem számít.

Igazolás, vendégkönyv és felvarró

A hazai Kéktúrával összevetve itt senkit nem érdekel, hogy végignyomtad-e a túrát vagy sem, nincs pecsétfüzet és egyéb igazolási lehetőség sem. A faházakban viszont van vendégkönyv, és állítólag ha abba beírja az ember, hogy mikor volt ott és merre indult tovább, az hasznos lehet a keresőegységeknek, ha elveszne. Aki valami túrajelvényt szeretne emlékbe, annak a Karhunkierros felvarró beszerzését ajánlom, amit én a nemzeti parkos látogatóközpontban vettem, és nem is rémlik, hogy máshol is lehetett volna kapni.

Telefon töltés és térerő

Térerő a zártabb völgyeket kivéve általában van mindenütt. Töltési lehetőség annál kevesebb, a látogatóközpontokat leszámítva talán még a kemping lehet ilyen, illetve elvileg az egyik faháznál (Porontimajoki) és egy menedéknél (Kumpuvaaran) van napelemes töltési lehetőség, utóbbit próbáltam, az jól működött. Viszont azt is gondolom, hogy vészesettől eltekintve nem is indokolt itt telefont használni, és repülő üzemmódban, pláne kikapcsolva, egész sokat kibírnak.

Tájékozódás, térkép

Az útvonal elég jól ki van jelölve, talán a legvégétől eltekintve. A jel egy narancssárga felfestés a fákon fej magasságban. Továbbá kilométerenként egy macis kilométertábla is található, bár a végéhez közeledve mintha hiányzott volna néhány. Talán már pusztán ezek alapján is végig lehetne járni az egészet. Létezik egy egyszerű útvonaltérkép, amely netről is letölthető, de a starthelynél lévő látogatóközpontban papíron is ingyen hozzáférhető. Én ezt használtam. Nyilván többféle telefonos applikációt is lehet használni - ha van elég akksink hozzá - illetve léteznek részletes papír turistatérképek is a területre, de nekem nem volt rá szükségem. Egyes útkereszteződéseknél, vagy pihenőhelyeknél több ösvény vagy állatcsapás is befuthat, ott azért érdemes mindig tudatosan figyelni, hogy melyik közülük a túraútvonal. Habár természetesen jóval kihaltabb a vidék mint a hazai túrahelyeink, azért ha nem tévedünk át az orosz határon (ami a túra legkeletibb pontjától csak 6 km-re van…), (vagy télen a hó nem teszi járhatatlanná a terepet), akkor nehéz elképzelni, hogy valaki nagyon elvesszen itt.

Bízom benne, hogy néhányan a kedves olvasók közül is kedvet kapnak a Karhunkierros túrához. Ez esetben köszönettel veszem a visszajelzéseket itt a cikk alatt, vagy a Vadonszava blog facebook oldalán a kommentekben.