2016. aug 14. Monty H.
Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 7. rész - 2016-os beszámolók

Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 7. rész - 2016-os beszámolók

Stábunk megszokott tagjai sokéves hiányzás után megint csak vállalkoztak a közvélemény előtt csak Kinizsi Százasként ismert túrán való részvételre. Élménydús élménybeszámolóikat kár lenne kihagyni a téma iránt érdeklődőknek. Elsőként Milán mester, másodjára Monty emlékezik május utolsó hétvégéjére.

 

Felfuvalkodott vízhólyagok, botorságok  avagy katartikus talproncsoló hetedszer 

K100. Öt év telt el azóta, hogy utoljára nekivágtam ennek a legális emberkínzásnak. Pedig a képlet egyszerű: 100 km, 24 óra, Budapest-Tata. És a sok év alatt megismertem majd minden bokrot, követ, útkanyart. Mégis, amikor úgy döntöttem, hogy itt az ideje újra nekiveselkedni, az elsőbálózok lámpaláza lett úrrá rajtam. Menni fog-e még? 100 km az 100 km, és ugyebár a hegyet nem érdekli, hogy mennyit készültem, gyúrtam, edzettem év közben. A hegyet mindig nehéz lesz megmászni, és a K100-at hosszú esztendők rutinjával együtt is elég hardcore élmény. Ám a kihívás, a kalandvágy, az újrateljesítés kérlelhetetlen parancsa arra ösztökélt, hogy nekivágjak Monty barátommal. A kihívás, a táv vonzása és a bányahegyi gulyás megigézett bennünket, na. Ja, meg hülyék is vagyunk. 

A nagy expedíciót részemről egy 40 km-es börzsönyi ámokfutás előzte meg, illetve szórványos futás és rendszeres kondi. Ezért a napfényes májusvégi szombat hajnalon nem voltam meggyőződve a teljes felkészültségemről, leginkább az aljasul fellépő térdgondoktól féltem. Felszerelésem sok év tapasztalatát sűrítette: több liter magnéziumos-kalciumos ásványvíz, két üveg Gatorade és egy titkos üzemanyag, amely koffein és fájdalomcsillapító elegye volt. Túrabotok, új túrakalap és futócipő. Jöjjön, aminek jönnie kell!

k100_2016_02.jpg

Jött is, közel egyórás sorbaállás formájában, ugyanis az előnevezést lekésve a békásmegyeri rajtnál vesztegeltünk több százan. Még így is hihetetlen mázlim volt, ugyanis az egyik szervező épp az én nevezési számom kereste, így soron kívül jutottam rajtlaphoz. Azért ezzel együtt is háromnegyed nyolc lett, mire elindulhattunk.

k100_2016_01.jpg

Az ürömi műútig vezető szakasz nem volt különösebben érdekes, a Nagy-Kevély is csak enyhén szellősítette a tömött sorokat. Viszont, mint az első komoly emelkedő, jó indikátora volt fittségi állapotunknak: hét kilométer per órával hasítottunk, ez azért óvatos bizakodásra adott okot.

A Hosszú-hegyre hamar feljutottunk, 2,5 óra alatt volt meg a 15 km, vagyis sebességünk 6 km/órára esett. Itt pár percet ejtőztünk, betoltunk egy csokit, majd rongyoltunk túránk legmagasabb pontja felé, a Pilis hegyére. A brutál szintemelkedés hatására elővettem a botokat, jól is jöttek, így lankadatlan tempóban zúzhattunk fel a szerpentineken. A Pilis-nyeregbe levezető úton jött viszont az első vészjelzés: a sáros-meredek levezető szakaszon a térdembe villanásszerűen iszonyatos fájdalom sugárzott. Nem jó ómen!

k100_2016_04.jpg

A nyeregben szusszantunk 10-15 percet, majd irány Kesztölc. És megint! A Pilis utolsó nyúlványait elhagyva, a dűlök között lefelé újra fenyegető árnyékot vont a térdfájás a teljesítés horizontjára! Az időjárás ugyanakkor meg épp napsütésre váltott, az eddigi kellemesen borongós idő helyére szikrázó napsütés jött, így Kesztölcön vagy három helyen is lelocsoltuk magunkat, és igencsak komótos tempóban caplattunk át Dorogra.

Itt hosszabb betonszakasz várt, mialatt hiába kerestünk gyümölcsöt a boltokban; nem találtunk semmit. Egy kis vérkeringés-frissítés után jött a túra talán legkritikusabb, pontosabban legszadistább szakasza, a Gete és a Halálkatlan. A Gete sosem esik jól, de most különösen kínzónak bizonyult; az erdőirtásoknak köszönhetően kilométereken keresztül felfelé vánszorogva semmi árnyék sem enyhítette utunk. Itt a kommunikáció tőszavakra korlátozódik, az útbaigazítás bizonytalanul felemelt turistabottal történik, minden lépést bizonytalan imbolygás kísér. A Gete nem adja könnyen magát, így fönt 20 perc pihenőt szavaztunk meg magunknak.

k100_2016_11.jpg

A hegyről lefelé igen intenzív, sziklás-köves ereszkedés várt minket, ami máskor kevéssé visel meg, de itt szinte az elviselhetetlenségig fokozódott a térdfájdalom. Sebességem vissza is esett olyan 2,5 km/órára, és a Halálkatlanban sem gyorsultam fel sokkal jobban.

Tokodra érkezve víz és üdítő és újabb 20 perces nagygenerál következett, ami közben az árnyékban heverve egy kedves túratárs a tőlem 2 méterre letett botjaimat felkapta és elvitte. Ezt nem láttam, csak a szemtanúk beszámolói nyomán értesültem. Először a düh, aztán a pánik öntött el, mégis hogy a francba fogok továbbmenni, ha az ereszkedéseknél bot nélkül a térdem használhatatlan? Végül a keserű belenyugvás lett úrrá rajtam, míg két ágat kerestem Mogyorósbánya felé kaptatva, amikre támaszkodva próbáltam egyensúlyozni. Minden szembejövő túratársat kifaggattam, és valszeg kicsit se néztek totál hülyének, hogy mindenkinek nagyban stíröltem a túrabotjait.

A Kakukkhoz, a hivatalos féltávhoz beérkezve (ekkor már 11 és fél órája voltam úton) viszont az árokparton zombuló emberek között megpillantottam a botjaim! Nem igazán gondolkoztam azon, hogy mennyire okoz közbotrányt, azonnal diplomatikusan, ám rendkívül erélyesen és emelt hangon kértem vissza őket a mellette ücsörgő kékpólóstól.
Szervusz, legyél szíves azonnal visszaadni azokat a túrabotokat, amiket Tokodról vittél el mellőlem!
.... én azt hittem, valaki itt hagyta, mert az enyémet is elvitték...
Ez akkor is egy utolsó tapló, suttyó megoldás, szégyelld magad, öregem.

A botok visszaszerzése euforikus hangulatba lendített, és az Öreg-kőig vitt a flow. Ez volt az utolsó szakasz, ahol még Montyval együtt mentünk, innentől végleg elágazott a kinizsis történetünk.

k100_2016_16.jpg

Felérve meghökkenve konstatáltam, hogy lassan alkonyodik, sőt a sűrűbb részeket már teljesen ellepi a sötét, és az idő is hűlt rendesen. Csodálkozásom annak is szólt, hogy alapvetően ilyenkor már jóval előrébb szoktam járni... Péliföldszentkereszt gyönyörű Windows-tájképeit is nyaldosta már az éjszaka, és mire elértem a Bika-völgy műútját, már a vaksötét vett körül. Miután közel tíz percet vacakoltam a fejlámpám és az mp3-lejátszó installálásával, - utólag értékelve - roppant helyes döntést hoztam: a fájdalomcsillapítós energiabombát leküldtem, ami elég hamar hatott is. Innentől kezdve semmi fájdalmat nem éreztem, az emelkedőket szinte élveztem, a lefeléknél is begyorsultam. Alig tűnt fel, hogy Pusztamarótot új útvonalon közelítettük meg... Ekkor fogalmaztam meg először magamban, hogy ez most meglesz, ezt most teljesíteni fogjuk újra. S ez egy érett gondolat volt, nem tapadtak hozzá a félelem szövetdarabjai, már tudtam hinni  a teljesítésben!

Pusztamarót után kedvenc K100-as hotdogosomtól egy jókora adagra beneveztem: tényleg szürreális volt az erdő közepén egy becsületesen meghagymázott, pepperonis hotdogot majszolgatni, de rég esett bármi ilyen jól. Bányahegyre felfelé őrült tempót diktáltam, 5-6 km/órával zúztam, előzgettem a tömeget, és éjfél után nem sokkal fel is értem. Itt alig töltöttem el tíz percet, pecsételés után suhantam is tovább. Sajnos a Koldusszállásig tartó atommonoton szakaszt nem lehet megúszni szenvedés nélkül, ez egyszerűen soha sem akar véget érni... Kolduson aztán levesezés, majd jött a lábgyilkos, kövekkel felszórt folyamatos és kérlelhetetlen szerpentin a baji vadászházig. Nos, itt illant el szép lassan a titkos üzemanyag hatása, és kezdtem érezni a talpamat eluraló hatalmas vízhólyagot…

Már világosodott, a soha véget nem érőnek tetsző éjszakát felváltotta a hajnal megfáradt, illúzióktól megfosztott vánszorgása. Lassú, kimért, nyúzott tempóban érkeztem le Bajra, majd onnan Tatára. A vége 22:55 lett, rosszabb és jobb is volt már, de ez nem érdekelt. Sikerült, és ez volt a legfontosabb.

Sérülésleltár: pár napig sajgó térdek és döcögős járás, vízhólyagok úgy egy hétig, jóleső elégedettség azóta is.

Milán

Hetedíziglen...

Az elmúlt években valami mindig meghiúsította a Kinizsivel kapcsolatos törekvéseimet. Leginkább a túlerőltetésből származó térdfájdalmak... Azon is töprengtem eleget, hogy ez vajon a természet szava-e arra nézvést, hogy fel kéne talán hagynom az ilyen próbatételekkel. Milán barátom hasonló dilemmákkal küzdött, de rendületlen lelkesedéssel emlegette újra és újra, hogy öt év után megint neki kéne ugrani a százas távnak. Mindenesetre én is éreztem, hogy szükségem van ilyen megmérettetésre, ezért a kora tavasztól kezdve úgy álltam a kérdéshez, hogy mind az egészséges életmód, mind a felkészülés meglegyen. Mivel térdemet továbbra is féltettem, rövid futótávokkal (3-5 km) és saját testsúlyos gyakorlatokkal edzettem a testemet, no meg két túrát is lenyomtam (50 és 38 km).

Az előzetes regisztráció, majd az előrehozott nevezés némi izgalmat jelentett (ebbe most ne menjünk bele), de szerencsésen felkerültünk mindketten A Listára, úgyhogy legalább a helyünk miatt nem kellett aggódnunk. Fontosabb, hogy felszerelés-mániásként sokat töprengtem azon is, hogy lehetne jobban és hatékonyabban pakolni, illetve mit kéne viselni. Egy barátom megmutatta például vadiúj hátizsákját és olyannyira elnyerte a tetszésemet, hogy elhatároztam, egy ilyet felavatok a K100-on. (Erről viszont külön cikkben fogok megemlékezni.) Az élelem kapcsán annyi változtatást vezettünk be, hogy tudatosan próbáltunk támaszkodni az útvonalra eső boltokra és vásárlási lehetőségekre az ellenőrzőpontokon, hogy kisebb súlyt kelljen cipelni. Ez az alapelv a gyümölcsök kapcsán megbosszulta magát, másfelől viszont működött. Mivel a tápanyagfelvételre a korábbi K100-ok tanulságai alapján jobban oda akartunk figyelni, nagy energiatartalmú szeletekből is bespájzoltunk, de BioTech gyártmányú IsoTonic italport is vittem magammal, hogy ellensúlyozzam az ásványianyag-veszteséget. Az egészségügyi csomagot is lecsupaszítottam és mindenből csak annyit pakoltam be pici, simítózáras zacsikba, amennyire szerintem szükség lehet 100 km-en. Egy szóval minimalizáltam mindent, amit lehetett. Új túrabotot is vettem, mivel a régi már gyógyíthatatlan volt.

Ruházatom nem sokban változott. A bozótkalap, a kendők, az oldalzsebes nadrág megmaradt, és a túrabakancs is ugyanaz volt, mivel továbbra is kiállok a lábfej védelme mellett, a könnyű lábbelik ellenében. Felsőnek viszont egy rövid ujjú futópólót vittem, mely a futóedzések során már remekül bevált, s tartaléknak egy hosszú ujjú technikai pólót tettem be, no meg egy széldzsekit.

k100_monty.jpg

A mentális készülés nem ment könnyen, mert sok munka adódott a túra előtti hetekben, ezért kivettem egy szabadnapot a túra előtti péntekre, hogy kicsit rápihenjek. Bár nehezen aludtam el, kipihenve ébredtem szombat hajnalban. Az előző este Cera Lanae kenőccsel bekent lábfejem érzékenyebb részeit tapasszal ragasztottam le, majd alapos reggeli következett és még egy inspiráló mémet is felnyomtam kedvenc fórumunkra (lásd feljebb). A szinte üres 17-es villamosra felszállva mindössze hat másik túratársat azonosítottam, de mire elértünk a Margit-hídig egész sokan lettünk.

Békásmegyeren hosszas sorban állás után jutottunk el a rajtvonalig, hogy aztán belehúzzunk az első kilométerekbe. A napsütést hamarosan felhők fojtották el, így hűvöskés, kellemes időt kaptunk ki az első pár órában. A Pilis-nyeregig 6–7 km/órás átlagot mentünk (igaz, én Milántól többször is lemaradtam), ami örömmel töltött el minket, ráadásul ilyen jóízűen még sosem ettem itt: a hosszabb túráknál nehezemre esik a fogyasztás, de most alaposan belakmároztam.

k100_2016_03.jpg

Továbbindulva konstatáltuk, hogy a nap sajnos kisütött és a levegő érezhetően felmelegedett. Így ballagtunk lefelé Kesztölcre. A betonnál megálltunk a Hot-Dog Man standjánál és némi jégkásával hűtöttük le magunkat. Ez mindenképp jogos kezdeményezés volt, mivel a hőség egyre jobban ránk telepedett. Én életemben talán, ha négyszer ettem jégkását, de most úgy éreztem, életmentő. Kesztölcön ezenkívül hejre kis stand várt, ahol szörpöt, fröccsöt és pogit osztogattak a helyiek, illetve egy mosdócsap is rendelkezésre állt. Ezt is nagyra értékeltük, ahogy azt is, hogy az egyik ház előtt, napernyő alatt kis asztalon víz és szörp várta a szomjazókat. Picivel arrébb pedig egy család ücsörgött a kerítésnél és kérésre bárkit szívesen lehűtöttek a kerti slauggal.

k100_2016_09.jpg

Dorogig semmi érdekes nem történt, ott pedig úgy éreztem, némi gyümölcsöt kell vásárolnom. Na, bár két közértben is jártam, friss gyümölcsöt egyikben se lehetett kapni, mondván van a közelben zöldséges (ami már zárva volt, köszi). Másfelől viszont rövid pihenőnk során tudatosan alkalmaztam a láb felpolcolását és a "levegőbe biciklizést", mivel a fórumtársak szerint jót tesz a vérkeringésnek. Ezt később még több pihenőnél eljátszottam, de ahogy láttam, mások is.

k100_2016_13.jpg

A fölénk magasodó Gete újfent nem ismert könyörületet, ráadásul az erdőirtás miatt árnyékból is kevesebbet kaptunk. Lelassultam, kétszer pihenőt is tartottam. Muszáj volt. Felérve a hegytetőre találkoztam újra Milánnal, aki hozzám hasonlóan kapható volt némi hosszabb pihire. Bár előzőleg feszesebb ütemtervet akartunk követni, tudtam, hogy napszúrás vagy hőguta esetén a hűsölés, az ivás és a pihenő sokat segít. Így elheverésztünk és eleszegettünk itt bő negyedórát és csak utána ereszkedtünk le a katlanba, hogy aztán Hegyeskő felé kerüljünk. Itt megint lemaradtam Milán mögött, ami nem lett volna baj, de elfogyott a vizem.

k100_2016_14.jpg

Na, ilyen velem igen ritkán fordul elő. És az érdekesség az, hogy a 2,5 literes tömlőm mellett volt még nálam egy félliteres és egy egyliteres palack is. Hát ennyire meleg volt! Ez persze inkább mentálisan volt veszélyes, hiszen tudtam, hogy alig két és fél kilcsi után már Tokodon leszek, szóval belehalni nem fogok, de akkor sem dobott fel. Éreztem, hogy a tempóm nagyon lelassult és egyre jobban aggódtam amiatt, hogy nem érek be szintidőn belül. Egy rövid pihenő következett, melynek során eldöntöttem: le van ejtve a szintidő, így vagy úgy, de végigmegyek. Ezek után megkönnyebbülten folytattam utamat és végre eljutottam Tokodra, ahol Milánnal újra összeakadtam.

Feltöltöttük folyadékkészleteinket és megint megszavaztunk magunknak egy hosszabb megállást. Utána viszont felfrissülve eredtünk neki és leküzdve a Kőhegyet, lejutottunk Mogyorósbányára, bár én újfent külön, mert lemaradtam. Itt ránéztünk az órára és láthattuk, hogy nagyjából a szintidő felénél járunk és persze a táv felénél. Nagyon szerettem volna enni egy tál levest, mert a fáradság ellenére sem feledkeztem el a táplálkozás fontosságáról (jó érzés, hogy tanulok a saját hibáimból), de felsültem: a Kakukk vendéglőben már elfogyott a leves, azonban banánt és vizet tudtam még venni. Zoknicserére nem volt idő és egyébként sem éreztem szükségét. Szóval jelentősebb pihi nélkül indultam neki a második ötvennek, ami példátlan.

Milán elhúzott és ezután már csak a célban láttam viszont. A jó hír az volt, hogy érezhetően hűlt már a levegő, mivel erősen esteledett. Péliföldszentkereszten fura volt látni, hogy mindjárt beköszönt a sötétség, és mire nekivágtunk a Kökényesnek, már mindenki előkaparta fejlámpáját. Mit mondjak, érdekes érzés volt, mert errefelé normális esetben két órával korábban jövünk el... Na, mindegy, szem előtt tartottam elhatározásomat és talpaltam tovább.

k100_2016_17.jpg

Nemsokára elértük a Bika-völgyet, ahol sokkal többen összpontosultak, mint általában, ami annak is volt köszönhető, hogy a Hot-Dog Man és standja már itt állt. Életmentés, sokadik rész: vettem egy hot-dogot és leültem az út szélére. Kimerültségemet jelzi, hogy durván 10 percembe telt elmajszolni, de mellé persze jégkását is szürcsölgettem. Megmozgattam a lábamat, adtam a vérkeringésnek, aztán továbbindultam.

Pusztamarót felé a májusi éjszakában bandukolni nagyon jellegzetes élmény. Bár elől és hátul más túratársak is felbukkannak, az ember kicsit egyedül érzi magát: a szél, az erdő susogó levelei, sajátos hangulatba ringatják a vándort. Nem is nagyon vettem elő a zenelejátszómat, inkább ráhangolódtam erre a közegre. Közben olyan fura érzésem volt, hogy eltévedtem... A Milánnal folytatott telefonbeszélgetésből azonban kiderült, hogy a jelzés picit más úton halad és a következő kilométereken is lesznek változások, szóval ne csodálkozzak.

Pusztamaróton egyesek a pihenőhelyen kihelyezett tévén focit néztek, mások a padokon pihengettek. Én vettem egy félliteres narancslét és benyakaltam. Normális esetben nem iszom agyoncukrozott löttyöket, de biztosra vettem, most jól fog jönni az energia. Fel is frissültem tőle, de azért így is meg kellett nyomni a következő hét kilométert Bányahegyig.

Bár Bányahegy úgy élt bennem sokáig, mint az utolsó nagy ellenőrzőpont, ahonnan már csak be kell siklani, saját káromon mindig megtanulom, hogy ez csupán illúzió. Már a felfelé vezető hosszas ösvényt is nehezen viseli az ember, főleg, hogy tudja, mindjárt ott vagyunk... Ráadásul a Fiar-bükk környékén egy túratárs a kezembe nyomta az ellenőrzőlapját azzal, hogy adjam oda fent a szervezőknek, ő inkább lesétál innen Tardosra.

k100_2016_18.jpg

Bányahegyet ennyire néptelennek még nem láttam K100-on. Ez nem azt jelenti, hogy már senki nem volt ott, hanem, hogy általában 150 fős tömeget látok, most meg... Nem kellett sorban állnom sehol, annyit mondhatok. Teát kaptam, gulyást vettem és átmenetileg jól éreztem magam. Még mindig a rövid ujjú pólóm volt rajtam és még mindig nem fáztam... Különös, mert ilyen fáradsági szintnél ez már majdhogynem kötelező. Viszont a bal térdemre felhúztam egy fáslit, mivel fájni nem fájt, csak egyre jobban fáradt.

A vértestolnai műút felé haladva megint rácsodálkoztam a megváltoztatott útvonalra: kerestem a bozótost, a kerítéseket, a létrákat, de semmi. Őszintén szólva nem volt jó érzés, főleg, mert változatosságot jelentett volna az erdei séta közepette. Az elágazásnál beköszöntünk a Hot-Dog Mannek és megcéloztuk Koldusszállást. Ekkor már lassan pirkadt.

Koldusszállásnál pár perc pihi következett és helyzetfelmerés. 18 km volt hátra és durván három órám volt rá. Normális esetben csak röhögnék ezen, de most nem volt kedvem hozzá… Nagyon lassan és kissé bosszúsan haladtam tovább. Rájöttem, hogy ez a legunalmasabb szakasz az egész K100-on. Olyannyira monotonnak éreztem, hogy az elmondhatatlan. Hol én előztem, hol engem előztek, többek között a Facebook-fórumról ismerős Nagy Geri, aki rólam is felvett egy apró snittet készülő beszámolójába.

geri_monty.jpg

Ez az a pont, ahol az ember már nincs ténylegesen messze a céltól, de egy nagyon aktív húszegynéhány óra ébrenlét után bizonyos értelemben mégis mélyponton van a morálja. Sajnáltam, hogy nincs társam, bár lassan beért a seprű és ekkorra természetesen már teljesen kivilágosodott. A Szent Péter-templom romjainál még kaptam pecsétet, de innen Baj felé indulva már tudtam, valóban kifutok a szintidőből, noha állapotom ismeretében ez a kifejezés kissé túlzásnak hat...

k100_2016_19.jpg

A lényeg, hogy lassan bandukoltam lefelé, besétáltam Bajra, ahol egy szintén késésben levő párocskához csatlakoztam. Beértem a vasútvonalig, ahol az állomáson jó páran ücsörögtek a túratársak közül a vonatra várva. Kisvártatva egy másik csoport is szembejött, akik kérdezték, hova tartok. Közöltem, hogy a célba. Órájukat nézve mondták, hogy most már késő... Én meg közöltem, hogy nem érdekel, végigmegyek, mire kisebb ovációt kaptam. Szóval az álmos tatai utcácskákon lecsorogtam a célig. Alig egy órával csúsztam ki a szintidőből, de sikerült és ami furcsa: agyilag friss voltam, nem fájt semmim, bár most már éreztem, hogy az alsónadrágom picit kidörzsölte a combom. Ennyi.

Mivel a cél már hivatalosan is bezárt, nem is próbálkoztam odabent. (Később azonban írtam egy emailt a szervezőknek, mondván, beértem én, csak szintidőn túl, ergo legyenek szívesek ne a "feladta" kategóriába sorolni. Elfogadták.) Bepattantam Milán és az értünk ideautózó Miki mellé a kocsiba, és hazaindultunk, közben hevesen kielemeztük a történteket. És még itt se bólintottam el!

Hazaértem, letusoltam, reggeliztem, pakolásztam – ez se normális, én ilyenkor megfürdök, aztán lefekszem! De most nem. Csak ebéd után tértem nyugovóra és akkor is csak öt órát aludtam, utána magamtól felébredtem. És bár a következő napokban picit elhasznált voltam, alapvetően nem készített ki a túra. A térdem nem hagyott cserben, a hátam nem fájdult meg, szóval a felkészülés a jelek szerint mégiscsak meghozta gyümölcsét. A szintidőn túli teljesítés nem igazán aggasztott, mert ekkora távot 25 óra alatt is szép teljesítmény megtenni, meg aztán... van már otthon hat kitűző és oklevél, szóval kitalálható, hogy nem ezért csinálom.

Monty

Szólj hozzá

túrázás gyaloglás teljesítménytúrázás kinizsi 100