2012. dec 01. Bozótnéger
A Little Eva katasztrófája

A Little Eva katasztrófája

Hetven évvel ezelőtt, 1942. december 1-én az amerikai 90. bombázó csoport repülői támadásra indultak az ausztráliai Iron Range-ből. Köztük volt a Little Eva nevű B-24-es nehézbombázó is, melynek ez volt az első éles bevetése. A gép tíztagú legénysége néhány órával később már tudta: egyben az utolsó is. Azt azonban még ők sem gondolták, hogy hamarosan főszereplői lesznek a háború egyik legkeményebb túlélőtörténetének.

Először és utoljára
Az amerikai légierő 1942-ben Ausztrália északi részén, a Cape York félszigeten, az őserdő közepén nézett ki magának egy alkalmas helyszínt légitámaszpont kiépítésére. Júniustól kezdve feszült tempóban, néhány hónap alatt épült meg az Iron Range repülőtér.
Működésének első időszaka korántsem volt sikertörténet. Már az építkezés során többen életüket vesztették. Szeptemberben, bár a munkákkal még nem végeztek, megérkeztek az első bombázók. A következő hónapok során több durva baleset is történt, mely repülőgépek és személyzetük elvesztésével járt. A legtöbben a forró, fülledt éghajlat és a trópusi élővilág miatt utálták a helyszínt. A pilóták meg amiatt, mert a kifutópályák túl kicsire lettek szabva, ráadásul a repülőteret megtalálni a levegőből, majd azon landolni – különösen borús éjszakákon – egy rémálomnak bizonyult.

b24d.JPG
A 90. bombázó csoport B-24-esei a háború későbbi szakaszában

A december 1-i bevetés célja az éppen az új-guineai Buna térségében tartózkodó négy japán romboló elleni bombatámadás volt. A csoport 18:10 körül fedezte fel az ellenséges hajókat. Mire azonban a közelükbe értek, már nyakukon voltak a japán Zero vadászgépek is. A támadást tovább nehezítette a légvédelmi ágyúk tüze. A terv az volt, hogy a bombázószázadok kétszer fordulnak rá a célra, és így két lehetőség is lesz a célzott bombázásra.

norden.jpgA bombázókon ezidőtájt az ún. Norden bombacélzó készüléket használták. Ez tulajdonképp egy mechanikus számítógép volt, mely a beállított repülési adatok segítségével és a cél vizuális kiválasztásával magától oldotta ki a bombát. A gyártó cég azzal a szöveggel reklámozta az eszközt, hogy 9 km magasból eltalálnak vele akár egy hordót is. A valóságban már nem volt ilyen szép a helyzet. Statisztikák szerint a bombák kevesebb, mint negyede ért földet a célpont 300 méteres körzetében, és 1% körül volt a 30 méteres célpontok találati aránya.
Ennek ellenére a Norden bombacélzó még így is a legfejlett csúcstechnológiának számított. Egyes vélemények szerint a háború idején ez az eszköz volt az USA egyik legféltettebb hadititka.

A Little Eva a 321. század kötelékében az egyik hármas formáció jobb szárnyán repült. Dale Grimes, a bombázótiszt becélozta a hajót, ám a szükséges pillanatban a bombák nem oldódtak ki, beragadtak. A pilóta, a 26 éves Norman Crosson főhadnagy ettől nagyon ideges lett, egyből a sikertelen bevetés szégyenletes víziója rémlett fel előtte. Grimes igazított a kioldószerkezeten. De második nekifutásra sem volt jobb a helyzet, a bombák megint nem oldottak. Grimes tovább ügyködött, majd jelentette, hogy most már menni fog a dolog. Közben azonban teltek a percek, kifutottak az időből, már nem volt lehetőség a hajók célzott bombázásra.
Crosson előtt két lehetőség állt: a bombákat a tengerbe szórja és századával együtt visszatér a bázisra, vagy a köteléket elhagyva az egy órányi repülőútra található másodlagos célpont, Lae felé veszi az irányt. Végül ez utóbbi mellett döntött.
A legénység nem fogadta kitörő örömmel ezt a fejleményt. Az egygépes rajtaütés a japánok által megszállt településen ideális esetben sem hozhatott különösebben nagy eredményt, ám annál jelentősebb kockázatokkal járt. Crosson azonban hajthatatlan volt. Engedélyt kapott a formáció elhagyására, majd az új célpont felé vették az irányt.

Vihar az óceánon
A látóhatáron azonban sötét fellegek tűntek fel, és minél közelebb értek Lae-hoz, a vihar annál jobban terebélyesedett. A felhők beborították az eget, villámok cikáztak, és erre csak rátett egy lapáttal a leereszkedő éjszakai sötétség. Fél órányira a célponttól Crosson lefújta az akciót, a bombákat a tengerbe vetették, és hazafelé vették az irányt. Ez az újabb kudarc tovább rontotta a hangulatot a gépen.
A vihar fokozódott. Teljes mértékben a műszerekre kellett hagyatkozniuk, mert látni semmit nem lehetett, a vakrepülés terén viszont csak minimális tapasztalata volt a legénységnek.
Kevés nyomasztóbb dolog van egy pilóta számára, mint trópusi ciklonban repülni. Folyamatos széllökések dobálták, rázták, feszítették a gépet, közben pedig verte az eső. Crosson sikertelen kísérletet tett a vihar kikerülésére, majd arra is, hogy fölé kerüljön. Elég lett volna, ha nagyjából 6 km magasra felemelkedik, ám ezt a gép nem bírta. A legénységen fokozatosan eluralkodott a rettegés.
És a helyzet csak romlott. A gép váratlanul dugóhúzóba került, és forogva zuhanni kezdett. A repülősök felkészültek a legrosszabbra, de Crosson megőrizte hidegvérét. Egy, a pilótaképzésen tanult manővert próbált ki, melyhez leállította a hajtóműveket. A zuhanás folytatódott, a gép az utolsó csavarig rázkódott a levegőben. A megfelelő szögben Crosson újraindította a hajtóműveket. A gép remegett, de végül emelkedni kezdett. Ez egy kisebb csodával ért fel, és az első dolog volt aznap, ami jól sikerült. A repülősök fellélegeztek.

A Little Eva név eredete
Little Eva, eredeti nevén Genevieve Davis Coyle, egy 110 (más források szerint 150) kg-os, termetes kocsmárosné volt, az észak karolinai Greenville-ben, akiről az a hír járta, hogy egyszer kidobott a kocsmából egy fickót az üvegajtón keresztül. A 90. bombázó csoport egy időben a közeli légitámaszponton állomásozott, ekkor ismerte meg Norman Crosson is a legendás hölgyet és róla nevezte el repülőgépét.

A dugóhúzóból és a viharból való kikeveredés után John Dyer, a navigátor képtelen volt meghatározni a gép pozícióját. Egyre bizonytalanabb becslésekbe bocsájtkozott. Egy idő után úgy saccolta, hogy elvétették a repteret, és nagyjából Ausztrália keleti partjainál haladhatnak. 

A pilóta lelassította a gépet, és lejjebb ereszkedett. Világító tölteteket dobáltak annak reményében, hogy így majd megpillantanak egy jellegzetes, beazonosítható tereppontot maguk alatt, vagy esetleg észreveszi őket valaki. A sötétségen kívül azonban semmit nem láttak. Amikor pedig a rádiós leadta a segélykérő üzenetet, a legénységen ismét úrrá lett a félelem.
Tudták, hogy hamarosan kifutnak az időből, mert elfogy az üzemanyag. A navigátor közölte, hogy szerinte Cairns közelében járnak, és valószínűleg szárazföld fölött. Aztán hamarabb, mint várták, a gép négy hajtóművéből gyors egymásutánban kettő is leállt. Ekkor a pilótának már csak egy lehetősége maradt: elrendelte a gép elhagyását.
Crosson megbízta Arthur Speltz másodpilótát, hogy amíg ő a lehető legmagasabbra emeli a repülőt, vezényelje le az ugrást. Amikor Speltz jelentette, hogy a legénység elhagyta a gépet, majd maga is elbúcsúzott, Crosson még utoljára leellenőrizte saját ejtőernyőjének hevederzetét, majd a bombatér ajtaján keresztül kivetette magát a sötétségbe.
Mivel egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy szárazföld fölött vannak, ereszkedés közben felfújta mentőmellényét. Igaz tudta, a tengerbe esve gyakorlatilag semmi esélye sincs az életben maradásra. A mellény mereven rögzítette a nyakát, így nem tudott lefelé tekinteni, bár amúgy sem látott volna semmit. Felkészült a vízbecsapódásra. Ehelyett azonban egy hatalmas ütést érzett, majd elvesztette az eszméletét.

1942. december 2-án éjjel nagyjából 02:45-kor a Little Eva becsapódott Ausztrália északi részén. A személyzet tagjai számára különösen nagy pech volt, hogy erről ekkor rajtuk kívül senki sem tudott a bolygón.

Pilóta a vadonban
Amikor magához tért, iszonyatosan fájt a feje és az oldala. Valószínűleg eltört néhány bordája is. Érezte, ahogy a vér szivárog az arcán. Nehezére esett lélegeznie, és fájt, ahogy kiabálni próbált az éjszakában. A távolban észrevette a lángoló roncs fényeit, és hallotta a felrobbanó lőszerek zaját. Arra felé indult, és reménykedett benne, hogy a legénység valamennyi tagja így tesz, mint ahogy ezt megbeszélte velük ugrás előtt.
Crosson még pirkadat előtt a roncshoz ért, ekkor már ott várakozott Loy Wilson, a gép egyik lövésze.
A roncsot megtekintve döbbenten látták, hogy egyik társuk, Charles Workman holtteste ejtőernyőn lógva a gép mellett hever. Valószínűnek tűnt, hogy az ernyő ugrás közben beakadt a gépbe, és a katona már halott volt a becsapódáskor, teste a gép oldalán zúzódott szét. A gép törzsében azonban még egy katona, Ed McKeen maradványait vélték fölfedezni. Crosson egyszerűen nem talált magyarázatot a dologra, hisz úgy tudta, mindenki kiugrott a repülőből.

roncs_kozel.jpg
A roncs egy darabja napjainkban

Amikor kivilágosodott, a roncs még mindig füstölt, messziről jelezve a lezuhant gép helyét. Crosson úgy saccolta, hogy az első és az utolsó ugrás helyszíne közt talán 15 km lehet a távolság, elvileg néhány órányi gyaloglás mindössze. Várakozással telt a nap a forróságban. Crossonnak fájdalmai voltak a földet érés okozta zúzódásoktól, ezenkívül sem ivóvizük, sem élelmük nem volt. Vártak és reménykedtek, hogy a személyzet további hat tagja hamarosan befut.
Reményeik azonban egyre inkább szertefoszlottak, ahogy telt az idő. Felmerült bennük, hogy a többiek talán mégsem jönnek a roncshoz, esetleg már találtak egy emberlakta helyre vezető utat, vagy össze is találkoztak a helyiekkel. Arra gondoltak, ideje lesz nekik is elindulniuk, és amint lakott területre érnek, a helyi hatóságokat bevonva indíthatnak keresőakciót társaik felkutatására. Így aztán a két férfi este 6 órakor elhagyta a roncsot.

Ausztráliának ez a vidéke meglehetősen ritkán lakott a mostoha körülmények miatt. A növényzet váltakozóan ritkás, máshol sűrű, áthatolhatatlan, 20-50 méteres látótávolsággal. Ezt néha sós-homokos kopár szakaszok váltják, ahol kilométerekre is ellátni. A terület teljesen sík, nincsenek kiemelkedő pontok. Így nincs igazán nagy, vízgyűjtő folyója sem a környéknek, rengeteg kisebb-nagyobb folyó és patak szabdalja. A december végén kezdődő esős évszakban ezek kiöntenek medrükből, sártengerré és mocsárrá változtatva a vidéket, végképp járhatatlanná téve a terepet. Ezek fényében nem is csoda, hogy néhány családi marhafarmon, és az egymástól több tíz, vagy száz kilométerre található kisebb falvakon, őslakos közösségeken kívül szinte semmi nyoma sincs az emberi jelenlétnek.

Az első nap elhaladtak néhány tavacska mellett, majd egy száraz patakmeder mellett töltötték az éjszakát. December 4-én egy sós vizű patakot találtak, így arra gondoltak, hogy közel vannak a tengerparthoz, úgy vélték, bizonyára a kontinens északkeleti partjait mosó Korall-tengerhez. A saras, mocsaras vidéken azonban a haladás egyre nehézkesebbé vált. A hőség mellett legyek és szúnyogok is kínozták őket, védekezésül szabad bőrfelületeiket sárral kenték. Több napnyi kínlódás után sem volt jele az emberi civilizációnak. Végül inkább visszafordultak. 
Kevés ehető dolgot találtak menet közben. Néhány nyers kagyló volt a táplálék, illetve Wilson elkapott egy gyíkot, valamint lárvákat is evett, Crossonnak azonban nem volt gyomra ehhez. Két napig nem találtak ivóvizet sem.
December 12-én visszajutottak azokhoz a tavacskákhoz, melyek mellett még az első nap haladtak el. Crosson később észrevett egy marhacsapásnak tűnő ösvényt, melyet követni kezdtek. Végül egy elhagyatott marhatelepre értek egy folyó mellett. Mivel eléggé elgyötörtek, és kimerültek voltak, eltöprengtek rajta, hogy átkeljenek-e a folyón, vagy várjanak, hátha felbukkan valaki. Végül a várakozás mellett döntöttek.

December 14-én Frank Walden, az Escott telep tulajdonosa, helyi marhatenyésztő, embereivel együtt birtokbejárást tartott, hogy összeszedjék az elkóborolt jószágot. Épp a Gin Arm Creek partjára értek, amikor a kutyák hirtelen ugatásba kezdtek. A túlparton két alakot pillantottak meg. Az ausztrál lakosságban volt némi félelem egy esetleges japán inváziótól, így Walden egy pillanatra megijedt, de a két idegen azonosította magát. Norman Crosson és Loy Wilson számára véget ért a kóborlás a vadonban. Megmenekültek.

wilson_crosson300.jpg
Wilson és Crosson megmenekülésük után


Megindul a kutatás

A két amerikai szívélyes fogadtatásban és bőséges ellátásban részesült a telepen. Eközben Walden fia hírt vitt a közelben állomásozó ausztrál katonai figyelőegységnek, valamint a Burketown-i rendőrörsre, és tájékoztatta őket a történtekről.
A figyelőegység parancsnoka és a rendőrség a helyi lakosság bevonásával azonnal mentőexpedíció szervezésébe fogott. Több tucatnyi katona, rendőr, civil és őslakos csoportokra osztva, lovakkal, felszereléssel ellátva már december 15-én elindult a vadonba. Közülük csak a katonai egységnek volt rádiója, a többiekkel küldöncök révén lehetett kommunikálni. Elsődleges célnak a roncs megtalálását tartották, ám napokon keresztül sem jutottak eredményre.

Pár nappal később sikerült bevonni a keresésbe a légi orvosi szolgálat egyik kis, kétüléses gépét. Ennek pilótája már első alkalommal megtalálta a levegőből a roncsot, és felfedezett összesen 6 db ejtőernyőt is. A kommunikáció azonban gondot jelentett. A repülőn nem volt rádió, és közben kiderült, az ausztrál katonáké is elromlott, őket ráadásul nem is találta a pilóta. Másnap ebben a tekintetben sikerrel járt, és egy dobozban üzenetet dobott le nekik, hogy a megfelelő irányba vezesse őket.
A katonák az irány ismeretében a környék célzott átfésülésébe kezdtek, de a sűrű növényzetben nagyon lassan haladtak. Közben a rendőrség a többi kereső csoportot is igyekezett a területre irányítani. Másnap azonban megnyíltak az égi zsilipek, és a rengeteg csapadék teljesen járhatatlanná tette a vidéket. A kutatás civil résztvevői ezt látva fogták magukat és hazamentek. A katonák és rendőrök még 1-2 napig maradtak, de végül ők is kénytelenek voltak felhagyni a kereséssel.

b_h300.jpg
Bob Hagarty

A keresésben való részvételhez Burketownba vezényelték a 33 esztendős Bob Hagartyt is, aki abban az időben a rendőrség berkein belül az ausztrál vadon egyik legtapasztaltabb szakértőjének számított. Akciófilmbe illő kemény fickó volt. Azon felül, hogy kiválóan lovagolt és lőtt, széleskörű túlélési ismeretei révén képes volt ivóvíz és élelem beszerzésére, teljes önellátásra a természetből. Élvezte a vadon nyújtotta szabadságot, nem zavarta, ha néha napján nyakig sározza magát. Akkoriban az ausztrál őslakosokat nem igazán vették még emberszámba, ő azonban kiváló barátságot ápolt sokukkal, különösen a nyomkeresőkkel, akiket kollégáknak tekintett, és együtt járta velük a vidéket.
Amikor azonban december 24-én a településre érkezett, már azzal fogadták, hogy a keresés fel lett függesztve az időjárás miatt. Így jobb híján hazatért.

Ezalatt a tengerpart közelében néhány őslakos olyan jeleket fedezett fel, hogy hetekkel korábban négy fehér férfi járt a környéken. Tábortűz maradványai és lőszerhüvelyek tanúskodtak erről. A nyomokat a Cliffdale-patakig követték. Ott egy repülősdzsekit is találtak, így bizonyossá vált, hogy a Little Eva eltévedt legénysége járt arra. Valószínűnek tűnt, hogy onnan már nem nagyon jutottak tovább, megfulladtak vagy a krokodilok végeztek velük.

Januárban az amerikai légierő egyre nagyobb nyomást gyakorolt az ausztrál hatóságokra. Azon kívül, hogy a Little Eva személyzetének 6 eltűnt tagjáról gyakorlatilag semmit nem lehetett tudni, nagyon sürgősen szerették volna visszakapni és biztonságban tudni a már említett Norden bombacélzót.

Mivel közben enyhült az időjárás, Bob Hagartyt ismét berendelték. Hagarty nem akarta, hogy sokan vegyenek részt az eltűntek felkutatásában, mert könnyen megeshet, hogy egyesek eltévednek, és utána őket is keresni kell majd. Inkább egy kicsi, de professzionális csapatot tartott hatékonyabbnak. Így végül egy helyi rendőrrel és két őslakos nyomkeresővel indult a helyszínre január 11-én. Összesen 16 lovat vittek magukkal, arra az esetre, ha megtalálnák az eltűnteket.

Elsődleges feladatuk a roncs megtalálása volt, hogy kiemeljék belőle a bombacélzó készüléket, illetve átvizsgálják, hogy van-e bármi nyom vagy esetleg hátrahagyott üzenet a helyszínen az amerikaikról. Ha ez sikerült, akkor lehet folytatni a kutatást utánuk. Eddigre ugyanis a helyi farmerektől kezdve az őslakosokon át a rendőrökig mindenki azon az állásponton volt, hogy az repülősök már valamennyien halottak. Bob Hagarty nem így gondolta...

roncs_levego.jpg
A Little Eva földi maradványai a levegőből, napjainkban

Három nap alatt sikerült eljutniuk a Holdvilág-patak térségébe, ahol a Little Eva helyét sejtették. Megkezdték a terep átfésülését, és január 16-án végre megtalálták a lezuhant repülőgépet.
A roncsot átvizsgálva megrázó felfedezést tettek: a már két ismert holttest mellett a gép belsejében további két ember maradványai hevertek. Ezzel az eltűnt személyek száma négyre csökkent.

Négy túlélő
Grady Gaston, a Little Eva 22 éves rádiósa korábban soha nem félt még annyira, mint a gép elhagyásakor. Neki is, mint a legénység valamennyi tagjának ez volt élete első ejtőernyős ugrása. Mindjárt az első bevetésen. Egy zuhanó repülőgépből. Éjszaka. Ismeretlen terepen.
Mindezek ellenére viszonylag szerencsésen földet ért, igaz, egy fára zuhant, amely rendesen összekaristolta, és az ernyőjénél fogva fennakadt. Eltartott egy darabig, amíg kiszabadította magát. Közben a távolból robbanások hangját hallotta. A fáról az adott irányba tekintve a repülő lángoló roncsainak fényét látta felvillanni. Úgy saccolta, mintegy 15-20 km-re lehet tőle.
Közben a sötétben kiabálást hallott, és válaszolt is rá. Hamarosan Grimes hadnagy tűnt fel. Nem sokkal később Speltz hadnagy is megjelent, aki szintén a környéken ért földet. Úgy gondolták, sötétben nem nagyon érdemes nekiindulniuk, így inkább ejtőernyőikbe takarózva aludni próbáltak.

a_speltz.jpg
Arthur Speltz korábbi fotója

Reggel felébredve végiggondolták a helyzetüket. Gaston javasolta, hogy keressék meg a roncsot, hiszen ez volt megbeszélve az ugráskor, és ott majd vélhetőleg találkoznak a többiekkel. A két tiszt azonban úgy gondolta, hogy a gépet értelmetlen megkeresni, talán nem is sikerülne a fás-bozótos terepen, és lehet, hogy amúgy sem élték túl a többiek az ugrást. Inkább arra hajlottak, hogy észak felé talán egész közel van a Korall-tenger, érdemes lenne oda menni, majd a part mentén észak-nyugat felé haladva remélhetőleg valami településre jutnak. Eközben váratlanul felbukkant John Dyer hadnagy is. Megörültek az újabb túlélőnek.
Indulás előtt ideje volt számba venni a rendelkezésre álló felszerelésüket.
A történet idején túlélő képzést még nem kaptak a repülősök, de az ejtőernyőkhöz legalább tartozott egy túlélőkészlet. Már amelyikhez. Mert ezek gyakran kimaradtak, eltűntek, vagy csak hiányosak voltak.
Elméletileg mindannyiuknak kellett volna, hogy legyen egy csomagja, mely az alábbiakat tartalmazza:
45-ös Colt + 10 lőszer, túlélőkés, gyufák egy vízálló dobozban, néhány horog és horgászzsinór, négy darab csokoládé, egy kis elsősegélykészlet, valamint egy túlélő tippeket tartalmazó füzet Indonézia térségére megírva.
Ehhez képest, amikor mindent kipakoltak, gyakorlatilag összesen egy ilyen csomag tartalma jött össze, az elsősegélykészlet kivételével, illetve volt még egy második pisztoly is, és Dyernél egy kis iránytű. Ezen kívül rendelkezésre állt még a rajtuk lévő ruházat, amely az olajzöld repülős vászonruhát, a vastag repülősdzsekit és a csizmát jelentette, továbbá az ejtőernyő és a mentőmellény.
Ez nagyon kevés felszerelés egy ilyen esetre. A repülősök azonban nem aggódtak különösebben, mivel úgy saccolták, hogy még aznap rájuk bukkannak majd, vagy ők jutnak lakott helyre.
Reggel 7-kor elindultak észak, északnyugat felé. Az ejtőernyőket kapásból hátrahagyták. A sűrű bozótosban helyenként csak kúszva tudtak haladni, az iránytű segített, hogy legalább célirányosan menjenek előre.
A hőség borzasztó volt, ivóvizet pedig egész nap sehol sem találtak. Legyek és szúnyogok molesztálták őket. A repülős dzsekik teljesen fölöslegesnek tűntek ebben a melegben, így aztán megszabadultak tőlük.

Közben eltelt a nap, beesteledett, és még mindig semmi nyoma nem volt a civilizációnak. Egy újabb éjszakát kellett kint tölteni, teljesen elgyötörten.

Reggel tovább indultak. Speltzet a csizmája már eredetileg is szorította, de egy-egy repülés alkalmával ezt még valahogy elviselte. Itt viszont a hosszas gyaloglás során lába egyre jobban megfájdult, egy idő után már nagyon nehezen tudott menni, lelassítva ezzel az egész társaságot.
Dél körül aztán végre elérték a tengert. Meg voltak győződve, hogy ez a Korall-tenger, és Ausztrália kelet partjainál járnak. Ezért a tévedésért súlyos árat fizettek később. A tenger ugyanis a Carpentaria-öböl volt, mintegy 700 km-re nyugatra a feltételezett helyszíntől.


Tévúton járok
A homokos tengerparton északnyugat felé indultak, és azt követték, már csak azért is, mert az iránytű időközben tönkrement.
Speltz levette a csizmáját, és a nyakába akasztotta, ami jó ötletnek tűnt, attól eltekintve, hogy a forró homok égette a lábát.

Mae_West.JPG
Korabeli mentőmellény

Grimes a partról többször bement az erdőbe, és egyszer végre azzal a hírrel tért vissza, hogy ivóvizet talált, egy méretesebb esővízes pocsolya formájában. A víz nem volt valami tiszta, de teleitták magukat belőle, és az éjszakát is ott töltötték. Induláskor eszükbe jutott, hogy vinni kéne a vízből, de semmilyen hordozóedényük nem volt. Végül Gaston a késsel felvágta a mentőmellényeket, és ezt töltötték meg.
Szomjuk csillapítása után azonban az éhség vált egyre kínzóbbá. Indulásuk óta leveleket, bogyókat rágcsáltak, de igencsak mértékkel és félelemmel, mert nem tudták, melyik ehető.
Alapvetően a part mentén haladtak, de étel és ivóvíz keresése céljából rendszeresen tettek kitérőket a szárazföld felé.
A negyedik napon Dyer észrevett egy elkószált marhát. Bekerítették, és néhány lövéssel sikerült leteríteni. Speltz feldarabolta, és amennyi húst csak tudtak, magukkal vittek. A tengerparton tüzet próbáltak rakni, hogy megsüssék, ám a gyufa túl nedves volt, nem gyulladt meg. Beleunva a kínlódásba, nyersen kezdték befalni. Bár a mennyiség még több étkezésre elegendő lett volna, a maradékot mégsem cipelték magukkal, egyrészt továbbra is bízva a közelgő megmenekülésben, másrészt a súly miatt, harmadrészt mivel vonzotta a rovarokat.
A következő napokban haladtak tovább a part vonalát követve, néha inkább az erdőben, az árnyék miatt. Eddigre mindannyian leégtek már a tűző naptól. Sikerült néhány madarat lőniük, és ezúttal végre a tűz is meggyulladt, így megsüthették. Ezzel a vadászattal viszont el is használták a lőszerek nagy részét. Ráadásul a kosztól a két fegyver használhatatlanná vált, így végül ezeket is eldobálták.
December 12-én találtak egy partra vetődött kardhalat. Még élt. De nem sokáig... Ekkor sem sikerült tüzet rakni, megint nyersen ették. A horgokkal is próbáltak halat fogni, viszonylag kevés eredménnyel, ráadásul a horgok eltünedeztek, így december 13-án már egy sem volt. Ezután egy biztosítótűvel próbálták helyettesíteni, de szintén eredménytelenül.

December 18-án épp a fák alatt haladtak, amikor ismerős zajra lettek figyelmesek. Három darab B-24-es közeledett kelet felől. Kirohantak a partra. A gépek alig pár száz méter magasan jöttek. A négy férfi ugrálni, integetni, ordítozni kezdett, hogy észrevegyék őket. Miután a repülők elhaladtak felettük, várták hogy majd mindjárt visszafordulnak és jeleznek. Ám a gépek továbbmentek, a zúgás hamarosan elhalt a távolban. A csapat morálja és megmenekülésbe vetett hite pillanatok alatt a bányászbéka bakancsa alá zuhant...
Tovább haladtak északnyugat felé a part mentén. Gaston indulásuk óta igyekezett jeleket hátrahagyni. Tudatosan eldobált felszerelési tárgyak, letört ágak maradtak hátra mögöttük, titkon reménykedett benne, ez majd nyomukra vezet valakit.
Grady Gaston eleinte nagyon kényelmetlenül érezte magát társai mellett. Ők hárman valamennyien tisztek, jómódú családból származó, iskolázott, művelt, világlátott emberek. Ezzel szemben ott állt ő tiszthelyettesként, egy egyszerű farmer gyereke, aki még szülőfaluján kívül is alig járt mielőtt a légierőhöz került. Ahogy azonban teltek a napok a közös számkivetettségben, ezek a különbségek elenyésztek, és a bajtársiasság lépett a helyükbe.
Még egy érdekes különbség volt, mely Gaston javát szolgálta. Azzal, hogy a nagy gazdasági válság idején szocializálódott egy szegény családban, megtanulta, hogy ne finnyáskodjon, mindent meg kell enni, ami az asztalra kerül. Ezzel komoly előnyre tett szert a többiekkel szemben, amikor arról volt szó, hogy lárva, nyers hal, agyonvert hüllő vagy egyéb, Bear Grylls-i csemege legyen a vacsora.
Útjuk során számtalan alkalommal kellett kisebb-nagyobb patakokat, folyókat keresztezniük. A kisebbeken viszonylag egyszerűen át lehetett gázolni, a nagyobbaknál sokszor úszni kellett. Két alkalommal ágakból tákoltak tutajszerűséget, és abba kapaszkodva jutottak a túloldalra.
Ezek az átkelések koránt sem voltak veszélytelenek. A környék ugyanis a krokodilok hazája, amik számára a legyengült, védekezésképtelen emberek remek zsákmányt nyújthattak volna, különösen, amikor a parton térdig merültek az iszapba vagy a folyó közepén evickéltek. Ezt a veszélyt szerencsére megúszták.
A hiányos táplálkozás és a mostoha körülmények azonban egyre jobban éreztették hatásukat. Bőrük begyulladt, testüket egyre több elfertőződő seb borította, és a hosszúra nyúló menetelést is mind nehezebben viselték.
December 24-én, ahogy a parton haladtak, egyszer csak egy emberkéz alkotta formát vettek észre. Egy kunyhó volt az. Odaérve azonban csalódniuk kellett: egy régóta használaton kívül álló ócska kis kalyiba volt. Használható tárgyakat nem találtak benne. De legalább jónak tűnt arra, hogy a tűző nap elől ide húzódjanak.
Elhatározták, hogy pihennek itt valamennyit, és a kunyhó környékéről gyűjtögetnek majd ezt-azt. Kapásból találtak is egy dinnyefélét, ami több étkezésre is ellátta őket.
Így a karácsony estét a kunyhóban töltötték. Énekeltek, imádkoztak, otthon maradt szeretteikről beszélgettek. Egy pár órára sikerült megfeledkezniük arról, hogy éppen haldokolnak...

Nincs út tovább
A karácsonnyal együtt megjött az eső is, és december 27-ig folyamatosan esett. Amikor elállt, úgy döntöttek, érdemes lenne tovább menni, hátha emberlakta helyre érnek vagy legalább tudnak élelmet gyűjteni. Speltz a rossz állapotban lévő lába miatt nem akart menni, nélküle indultak tovább.
Alig néhány kilométer után egy minden eddiginél nagyobb folyó (a Robinson) keresztezte útjukat, amely ráadásul erősen megáradt az esőzéstől. Grimes – aki amúgy négyük közül a legjobb kondiban volt és aki általában a leginkább biztatta társait a továbbhaladásra – erősködött, hogy keljenek át, mert akkor több élelmet tudnak majd találni. Gaston viszont legszívesebben visszafordult volna.
Ahhoz erőtlennek érezték magukat, hogy tutajt építsenek, így minden segédeszköz nélkül gázoltak a vízbe, egy sekélyebbnek tűnő szakaszon. Mellközépig ért a víz, így lábon próbáltak átkelni. Gaston nagyon óvatosan lépdelt, a gondolatától is félt, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. Grimes, aki hátul jött, türelmetlenül ki akarta kerülni őket. A kapkodástól azonban egyszer csak elvesztette az egyensúlyát, és egy gyorsabb áramlat magával ragadta. Grimes érezte, hogy képtelen megküzdeni a sodrással, segítségért kiáltott. Két társa azonban még a vízben gázolt. Gaston amint partra jutott, rohanni kezdett a folyó mentén. Amikor a sodródó Grimesszel egyvonalba ért, begázolt a folyóba. Az áramlat azonban erős volt, és amint a víz a derekáig ért, Gaston nem mert beljebb menni, nehogy őt is elragadja. Ezalatt Dyer próbált egy alkalmas faágat vagy egyéb úszó eszközt keresni, amit bedobhatnának Grimesnek. De nem talált semmit. Amire utolérte Gastont, Grimmes már alig látszott, a folyó hamarosan kisodorta a tengerre. Nem tudták megmenteni.

A történtek nagyon megviselték a két férfit. Gaston arra szavazott, hogy térjenek vissza a kunyhóhoz, Dyer szerint viszont Grimes is azt akarta volna, hogy menjenek tovább, így továbbmentek. Vagy 30 km-t haladtak még a parton északnyugatnak, ám az egyre mocsarasabbá vált, miközben a növényzet is mind áthatolhatatlanabb lett. Végül a homokos partsáv teljesen eltűnt, és képtelenség volt tovább haladni. Dyer és Gaston teljesen maga alatt volt attól, hogy ennyi kínlódás és áldozat után kiderült, semmi értelme nem volt hosszú vándorlásuknak. Egyéb lehetőség híján úgy döntöttek, visszafordulnak.
December 29-én ismét átkeltek a Robinsonon. Ezután döbbenten fedezték fel a tengerparton Grimes holttestét, melyet a tenger partra vetett. Korábban megbeszélték, hogy ha egyikük meghalna, nem nyúlnak hozzá, otthagyják, mert ez is segíthet abban, hogy valaki rájuk bukkanjon. Így aztán visszatértek a kunyhóhoz.
Speltz szomorúan vette tudomásul társuk elvesztését. Lábának állapota viszont javult egy kissé, ismét képes volt talpraállni.
Gaston egy kókuszdió héját kezdte el farigcsálni, amire rávéste szerencsétlenségük legfőbb adatait, majd a művet kitette egy alkalmasnak vélt helyre, ahol esetleg megtalálhatná egy arra járó.
A kunyhó környékén már nem nagyon találtak élelmet, Dyer viszont meg volt győződve, hogy a nagy folyó túloldalán jobbak a lehetőségek e tekintetben. Gaston tiltakozott az újabb átkelés ellen, de végül a többiekkel tartott. Arra számítottak, hogy a víz szintje már leapadt, hiszen napok óta alig esett, az apadás azonban nem volt jelentős. Ismét minden úszóeszköz nélkül próbáltak átkelni.
Dyer ment elől, mögötte Gaston. Dyer azonban egyszer csak elvesztette a talajt a lába alól. Gaston utána nyúlt, és megragadták egymás karját, ám csak annyit értek el, hogy immáron Gastont is magával ragadta az ár. Kézenfogva evickéltek. Úgy érezték mindjárt megfulladnak. Pont ugyanaz történik velük, mint Grimesszel pár nappal korábban, és pont ugyanott.
Speltz látva a történteket, kigázolt a partra, előrerohant, majd bement ismét a vízbe, egy belógó faágba kapaszkodva. Még így sem tudta elérni őket, ezért derékszíja végét csuklójára csavarva, kötélként nyújtotta feléjük. Gaston – mint valami sablonos kalandfilmben – az utolsó pillanatban ragadta meg. Egy pillanatig úgy tűnt berántják Speltzet is az áramlatba, karjuk majd szétszakadt. Végül aztán talajt fogott a lábuk, és kimerülten estek össze a parton. Többet nem próbálkoztak az átkeléssel.

Itt még őslakosok sem járnak
Hagarty a nyomkeresőkkel visszaküldte Burketownba a roncsból kihalászott bombacélzót, kollégájával pedig folytatták a terep átvizsgálását. Közben az eső ismét zuhogni kezdett. Január 23-ig egy nagy, kb 80 km-es kört tettek, amelynek végső konklúziója az volt, hogy az eltűntek északnyugat felé haladtak. Miután újraegyesült a négy fős kereső csoport, másnap elindultak a feltételezett irányba.
A nyomok ekkor már másfél hónaposak voltak, ráadásul azóta hatalmas mennyiségű csapadék hullott a területen. Igen nehéz volt így követni őket. A terep továbbra is nehezen járható volt. Egyes patakok annyira megáradtak, hogy csak hosszas előkészület után lehetett a csomagokat átjuttatni rajtuk, a lovakat pedig úsztatni kellett. Az egyik nap kígyó marta meg a legjobb lovukat, kénytelenek voltak lelőni. Máskor darázscsípéstől bokrosodott meg egy hátas, majd egy fatönkkel felnyársalta oldalát. Ezen kívül is legyek, szúnyogok hada lepte el őket.

b_h_lovon.jpg
Bob Hagarty lovon jár a vadonba

Nagy területet jártak be, és a nyomok itt is, ott is felbukkantak, de aztán el is tűntek.
Nem értették, hogy ha nekik, akik szakértői a helynek, ennyire nehéz itt haladniuk, akkor az amerikaiak felszerelés, élelem és helyismeret nélkül hogyan jutottak itt keresztül. Ahogy az egyik őslakos nyomkereső megjegyezte, “errefelé még a fekete tesók sem szoktak mászkálni”.
Egyszer találtak egy felhasított mentőmellényt. Majd sikerült meggyőződniük, hogy a tengerpartra is elértek a repülősök, és ott is északnyugat felé mentek tovább. A nyomok azonban megint elvesztek. Hiába járták be nagy területen a partmenti sávot hiába tettek naponta több tíz kilométereket nagy ívben, nem volt semmi, a repülősökre utaló jel.
Február 3-án aztán az egyik nyomkereső azzal tért vissza, hogy úgy érzi, megtalálta a nyomokat északnyugat felé. Hagarty eldöntötte, hogy azt fogják követni. Mivel azonban már bő három hete járták a járhatatlant, és az elmúlt napokban ők is a vadonból gyűjtötték a betevőt, elhatározták, pihennek pár napot, szereznek váltás lovakat és ételt a legközelebbi településen, az aktuális helyüktől kb. 80 km-re fekvő Wollogorangban.
Február 5-én értek oda. Az egyik helyi birtokostól megkapták a kért lovakat és felszerelést. Az illető mindemellett azt is hozzátette, hogy tucatnyi őslakos embere – a hely kiváló ismerői – alaposan átvizsgálta a tengerpartig az egész vidéket és semmi nyomát nem találták annak, hogy arra jártak volna az eltévedt amerikaiak. Hagarty mindenesetre folytatni akarta a keresést. Reggel még megeresztett egy táviratot felettesének, amiben röviden jelentette a helyzetet. Miután felpakoltak, épp elindultak a településről, amikor utánuk szólt valaki, táviratuk érkezett. Az állt benne, hogy hagyják abba a keresést, és térjenek vissza.
Döbbenten álltak a parancs előtt, hiszen eredetileg azzal a felhatalmazással indultak el, hogy akár a távoli Borrolooláig is folytathatják a kutatást. Még egy megerősítést kértek ennek fényében, de felettesük nem engedett... Több hét és több száz kilométer megtett út után, amikor már úgy érezték hamarosan lesz eredménye az egész bajlódásnak, felsőbb utasításra lefújták a keresést. Végtelenül csalódottak voltak.

A következő áldozat
A kunyhóba visszatérve egyhangúan teltek a túlélők napjai. Kötelező bóklászások a napi betevő falatok felkutatására. Nem volt ritka, hogy döglött halakat találtak partra vetve. Ezeket azonban a legritkább esetben vette be a gyomruk. Ennél sokkal jobb volt, amikor kígyót, vagy gyíkot láttak. Rendszerint Gaston verte agyon, aztán megették. Továbbra is gyűjtögettek bogyókat, kagylókat. A kiruccanások egyre kimerítőbbé váltak, és egyre messzebb kellett távolodni a kunyhótól. A kalória egyenleg így is súlyosan negatív maradt. Egyszerűen kevés volt az élelem. Egy dologból volt csak sok: szúnyogból.
Gaston egy alkalommal egy kimúlt kengurut is talált, azt legalább sikerült megsütniük. Miután elfogyott az összes gyufa, már csak nyersen fogyaszthatták a kevés táplálékot.
Sokszor már maga az evés is fizikai nehézséget okozott, és a legyűrt falatokat nem egyszer visszadobta szervezetük.
Február elejére Dyer egyre rosszabb állapotba került. Olyannyira legyengült, hogy mozdulni sem tudott a kunyhóból. Ráadásul a láz is kiütött rajta.
Február 10-én este, amikor Gaston és Speltz visszatért szokásos körútjukról, Dyert holtan találták. Kezében egy karcolt kéregdarab volt, melyen ez állt: Február 10-ig tartottam ki
Erejük alig volt, így nagy erőfeszítésükbe telt társuk holttestét kivonszolni a kunyhón kívülre, és a parton letenni.

Közel volt
Még február 5-én egy őslakos fiatalember érkezett Borroloolába, ahol azonnal a helyi rendőrörsre sietett. Arról számolt be az ott szolgálatot teljesítő Edward Heathcocknak, hogy néhány napja a Robinson folyó mentén bóklászva emberi maradványokat talált a tengerparton, valószínűleg egy fehér emberét, aki a foszlányok alapján egyenruhát viselhetett. Heathcock tudta, hogy ez komoly ügy lehet, így február 7-én elindultak a helyszínre.
Három nap alatt jutottak el a holttesthez. A rendőr felvette a jegyzőkönyvet, meggyőződött róla, hogy tényleg egy amerikai repülősről van szó. A remek helyismerettel rendelkező fekete srác felvetette, hogy alig egy órányira onnan található egy kunyhó, esetleg ott megszállhatnának. Ám H. nem akart késlekedni egy percet sem, így inkább azonnal visszaindultak Borroloolába. Ugyanezen időben, alig 3 kilométerrel arrébb, az említett kunyhóban John Dyer hadnagy örök álomra hunyta szemét...


Végstádiumban
Egyre elkeseredettebben folytatták napi gyűjtögetéseiket. Gyakran külön jártak, hogy nagyobb esélyük legyen élelmet találni. Dyer halála után azonban Speltz is egyre inkább megadta magát a sorsnak, csak Gaston küzdött igazán az életbenmaradásért.
Február 20-án Speltz nem tért vissza alkonyatkor. Gaston akkor kezdett igazán aggódni, amikor az eső is megeredt. Másnap elindult, hogy megkeresse társát. Egy patakparton heverve bukkant rá, annyira elgyengülten, hogy képtelen volt felkelni a földről. Gaston minden erejét megfeszítve elráncigálta a kunyhóig. Az aznap talált kagylókkal, bogyókkal megetette vele. Speltz magától mozdulni sem bírt, és a láz is kínozta.
Február 23-án már jobban érezte magát. Este családjaikról beszélgettek, és Speltz megkérte Gastont, hogy ha ő nem élné túl ezt az egész szerencsétlenséget, akkor keresse fel a családját a nevében. Arthur Speltz hadnagy másnap reggel már halott volt.

 


A Little Eva katasztrófájának nagyobb térképen való megjelenítése. Figyelem, a sárgával jelölt helyek és útvonalak pontos információ hiányában csak becsültek!


Gaston Dyer mellé vonszolta Speltz testét is a tengerparton. Elvesztette utolsó társát, teljesen egyedül maradt. Nagyon megrázta a dolog, tudta, hogy ő is könnyen így végezheti, és már senkire sem számíthat önmagán kívül. Végig gondolta az elmúlt hónapokat. Az elején egy pillanatra sem képzelték, hogy ez egy ennyire elhúzódó hányattatás lehet, és így végzik.
Végül összeszedte magát, és elhatározta: túl fogja élni, ha beledöglik is. Haza kell jutnia, hogy elmondhassa a történetet társai helyett is. Hogy elmondhassa az illetékeseknek, a katonai túlélőfelszerelés mennyire használhatatlan és hiányos. Normális polgári életet akart magának. Azt akarta, hogy legyen egy saját autója. Azt akarta, hogy találjon egy kedves lányt, akit majd feleségül vehet. Ki kell tartani! Ki fog tartani!
A túlélőkészletből származó túlélőkést már hetekkel korábban elvesztették. Ezért örült meg Gaston, amikor egy fa tövében bennszülött készítésű dárdahegyet talált.
A tengerparton szép számmal voltak rákok, ám legyengülten nehéz volt ezeket elkapnia, érezhetően leromlott a mozgáskoordinációja. Amikor sikerült, a dárdaheggyel próbálta szétdarabolni őket, ám többször is megcsúszott a keze, és önmagát sebesítette meg. Később áttért arra, hogy inkább a rákot megfogva kövön próbálta agyonütni. Ekkor meg a saját ujjára ütött. A rákok ráadásul ollóikkal csípték ujjait, ami komoly fájdalommal járt. Szó szerint megszenvedett minden falatért.
Ezek mellett is napról napa gyengült, így az élelemgyűjtögető sétái során már nem mert túl nagy távolságra indulni. Kényszerítette magát a keresgélésre, mert tudta, hogy ellenkező esetben hamarosan képtelen lesz mozogni és meghal, ráadásul ezzel lefoglalta magát. Nadrágja folyton le akart csúszni, annyira lesoványodott. Az övét már nem tudta eléggé behúzni. Csizmája még elfogadható állapotú volt, de a zoknija szétrongyolódott. Haja és szakálla megnőtt, de ezt nem érdekelte, úgysem látta saját ábrázatát. Annál ijesztőbb volt azonban, hogy a fogai is kezdtek meglazulni.
Egyik nap, amikor Gaston gyümölcsöket keresgélt, két dingó tűnt fel a közelében. Gaston szerzett egy botot, de úgy érezte, ha megtámadnák, esélye sem lenne ellenük. Szerencsére sikerült elzavarnia őket. Onnantól kezdve a botot állandóan magánál tartotta.
Másnap már hat dingót látott, melyek épp egy frissen megölt borjút marcangoltak. Eltöprengett rajta, hogy mitévő legyen. Ha később visszajön, talán még lesz egy kis maradék. De az éhség erősebb volt, rárohant a vadakra, amik ettől egy pillanatra megrettentek. Ám egy pillanat múlva már visszatámadtak, az egyik a lábszárába, a másik a vállába harapott. Gaston ordított a fájdalomtól, de közben valahogy megragadta és leszaggatta az elpusztult marha combját, és az állatok felé csapott vele, egyúttal sikerült arrébb vonszolnia magát. A dingók nem foglalkoztak vele tovább, így visszabotorkált a kunyhóba. A megszerzett marhacomb nem volt egy gusztusos darab. Véres volt, nyálas, de még meleg. Így ette. Nem sok hiányzott, hogy visszajöjjön az egész. A húsdarab akkora volt, hogy végül több napra elég élelemnek bizonyult.

Tanulságok

Egy korábbi cikkünkben bemutattuk a túlélés piramisát, amely egyszerű modellként ábrázolja az életbenmaradás esélyeit növelő tényezőket. Ezek a jelen történetben is jól megfigyelhetőek.
A túlélés alapja az életbenmaradás utáni vágy, akaraterő a nehézségek leküzdésére. A Little Eva túlélői közt egyértelműen Grady Gaston volt a legerősebb ebben a tekintetben, illetve talán Grimmes is, aki viszont túl óvatlannak bizonyult. A hosszú éhezés, legyengülés és sikertelenség egyik pszichológiai hatása, hogy az ember kezd beletörődni sorsába, feladja a küzdelmet. Gaston sikeresen legyűrte ezt a hatást, úgy tűnik tényleg megtett és megevett mindent, amit tudott. 
A következő szint a túlélési ismeretek. E tekintetben mindannyian rosszul álltak, mivel ekkoriban még nem volt ilyen képzés a légierőnél, és a régió természeti adottságait sem ismerték. Gyakorlatias szinten szintén Gastonnak volt egy apró előnye, farmer családban felnőve számára volt a legtermészetesebb a szabadban való munka és életmód, és számára volt a legkevésbé zavaró a nem épp szokványos táplálék-gyűjtögetés és -fogyasztás.
Ami a felszerelést illeti, azzal eredendően rosszul álltak, de mivel közösen használták, ez nem befolyásolta egymáshoz képesti sikerességüket.

Bár a Little Eva legénysége sok tekintetben kiválóan helytállt egy számukra ismeretlen helyzetben és környezetben, tanulságos lehet végiggondolni az általuk elkövetett hibákat is.
Az elsőt a pilóta követte el, aki tapasztalatlan legénységgel mindjárt az első bevetésükön fölösleges önálló akcióba kezdett, elszakadva a köteléktől, úgy tűnik, mindezt pusztán hiúsági kérdésből. A lezuhanásig innentől már inkább külső szempontok játszottak szerepet. Érdekes kérdés, hogy a pilótának vagy a másodpilótának volt-e felelőssége abban, hogy az ugráskor nem mindenki hagyta el a gépet. Hiszen ez négy áldozattal járt.
A földetérés után a négyfős csoport nem ment el a roncshoz, pedig ez volt megbeszélve. Később kiderült, nem voltak annyira messze onnan, mint hitték, ráadásul éjszaka még látszottak a roncs fényei, reggel pedig a füstoszlop. Ha megpróbálják, jó eséllyel megtalálták volna, és egyesülhetett volna a hat túlélő. Bár tény, a történtek fényében ez sem jelentette volna feltétlenül megmenekülésüket. 
Lakatlan helyen lezuhant repülő, lerobbant jármű túlélői számára általában az a tanács, hogy maradjanak a közelben, mert a járművet sokkal könnyebb megtalálni, mint az elszéledt embereket. A Little Eva esete egy tipikus kivétel: senki sem tudta, hogy hol zuhantak le, így nem is számíthattak rá, hogy keresni fogják őket. Ennek fényében teljesen racionális döntés volt, hogy Crosson és Wilson nem maradt a helyszínen, ugyanakkor egy üzenetet ott kellett volna hagyniuk, még ha jelen esetben ez nem is ért volna semmit.
A négyfős csoport részéről talán a legnagyobb hiba amit elkövettek, az volt, hogy alábecsülték a helyzet súlyosságát. Teljesen máshol voltak, mint hitték, és túl optimistán bíztak gyors megmenekülésükben. Ez az elbizakodottság vezetett oda, hogy hátrahagytak minden feleslegesnek tűnő dolgot. Például érdemes lett volna legalább egy ejtőernyőt, és az összes ernyő zsinórzatát megtartaniuk. Ha később a folyókon való átkelésnél egy ezekből készült kötéllel biztosítják egymást, Grimmes jó eséllyel életben marad. Az ernyő maga szintén sokféleképp hasznukra vált volna: sátor, függőágy, védelem a szúnyogoktól, levágott és hátrahagyott darabkákkal pedig segítették volna a keresést. De a legnagyobb előnye talán az lett volna, ha a kereső gépek felbukkanásakor gyorsan kiterítik a parton. Egy ekkora folt már elég jó eséllyel feltűnt volna a levegőből. 
Hiba volt hátrahagyniuk a lelőtt marha húsát, főleg annak fényében, hogy a végén pont az éhség végzett velük. Csak néhányszor sikerült tüzet gyújtaniuk, ezért érdemes lett volna a tüzet magukkal vinni, és arról gyújtani minden este tábortüzet. Bár ez esetleg túlmutatott képességeiken, még talán számukra sem lett volna lehetetlen a kunyhónál egy állandó tűz fenntartása, ami sokat segített volna a táplálkozásban, rovarok távoltartásában, és ezen keresztül az egészség és a pozitív hangulat megőrzésében.
A menetelés céljául megválasztott iránnyal elég szerencsétlenül jártak. A tengerpartra kijutni, és ott haladni általában jó ötlet, itt azonban pont egy teljesen lakatlan, több száz kilométeres partszakaszra találtak.

Érdemes lett volna egy-egy botot használniuk kezdetektől fogva, amely sokat segített volna a mozgásban, különösen az átkeléseknél, vagy amikor egyre jobban elgyengültek. Ez talán Speltzet is megkímélte volna attól, hogy egy napot töltsön kinn az esőben, amely végül jelentős tényező volt halálában.
Utólag persze könnyű okosnak lenni. Ezek az emberek teljesen képzetlenül kerültek bele egy nagyon durva túlélőhelyzetbe, ahol a rossz körülmények között emberileg teljesen érthető, hogy számos rossz döntést is hoztak. Ehhez képest csoda, hogy milyen sokáig kitartottak.

Gaston egyik nap épp visszatérőben volt a kunyhóhoz, amikor valami szokatlant vett észre. Először nem hitt a szemének, egy lovas volt az, egy fekete fiú. Hamarosan előkerült a főnöke is, Jack Keighran a Seven Emu marhafarm gazdája. Épp a birtokot járták be. Mint kiderült, a kunyhót is ők építették pár évvel korábban, és ott akartak most megszállni. Teljesen megdöbbentek, hogy itt találják a lezuhant gép utolsó túlélőjét.
 Ember, mit csináltak maguk itt, itt nincs semmi!
 Azt hiszem, eltévedtünk – mondta Gaston.  Úgy gondoltuk Cairns közelében járunk.
 Azt rohadtul elnézték, Cairns vagy 900 km-re van kelet felé. Egyébként maguk piszok pechesek, 3 kilométerre húzódik innen a birtokunk karámja, ha azt megtalálják és követik, eljutottak volna Seven Emuba.
Gastont ellátták étellel, itallal. 1943. április 23-án éjszaka Grady Gaston nem sokat aludt az izgatottságtól. Végre rátaláltak, megmenekült!
Másnap egy hosszú és kimerítő lovaglással visszajutottak Seven Emuba, ahol Gastont ápolni kezdték a háziak. Közben üzenetet küldtek a legközelebbi rendőrörsre, az alig 120 km-re fekvő Borroloolába. A Little Eva utolsó túlélőjét hamarosan elszállították, és felépülése után végre hazatérhetett.

ggaston.jpg
Grady Gaston megmenekülését követően és másfél hónappal később, amikor Townsville-be érkezik

Grady Gaston a vadonban töltött 141 nap alatt 76-ról 45 kg-ra fogyott, haja pedig megőszült. Bolyongásuk során kb. 300 km-re jutottak el a földetérés helyszínétől, és ebbe még nincsenek beleszámolva a napi élelem és víz begyűjtése céljából tett több kilométeres kitérők.

Epilógus és emlékezet
little_eva_cover.jpgA történet ezidáig legalaposabbnak tűnő feldolgozása Barry Ralph: The crash of Little Eva – The ultimate World War II survivor story című könyve. Nem mellesleg ez volt jelen cikkünk fő forrásanyaga is. A szerző alaposan körüljárja a témát, felkutatta a korabeli újságcikkeket, a hivatalos jelentéseket, magánleveleket, beszámolókat és az ausztrál hatóságok feljegyzéseit is a lezuhant gép és a túlélők keresése kapcsán. Sajnos ez utóbbi egyben a könyv negatívuma is, ugyanis érezhetően sokkal inkább szól a kereső egységek munkájáról (néha egészen apró és végképp fölösleges részleteket is kifejtve), mint a gép személyzetének sorsáról.

A Little Eva katasztrófa egyik érdekes hozadéka, hogy a térségben élő őslakosok a lezuhant repülőgépről és a túlélők keresésében játszott saját szerepükről törzsi tánc formájában emlékeznek meg azóta is évről-évre. Ennek fényében mutatja be a katasztrófát egy 1994-es ausztrál dokumentum film, az Aeroplane Dance is.
Ezen kívül Les Hiddins ausztrál túlélési szakértő Bush Tucker Man című klasszikus sorozatának egyik részében látogat el a roncshoz, valamint Ray Mears is bemutatja a történetet Walkabout című sorozatában.
Hollywoodi akciófilm – teljesen érthetetlen módon – egyelőre nem készült az eseményről.

Végül áttekintésként nézzük, mi történt a legénység tagjaival:

A B-24D "Little Eva" nehézbombázó legénysége

Charles B. Workman törzsőrmester – A gép zuhanásakor, 1942 december 2-án végrehajtott ejtőernyős ugrás során az ernyője beakadt, életét vesztette

James B. Hilton törzsőrmester, Edward J. McKeen őrmester és John Geydos tizedes szintén a Little Eva lezuhanásokor vesztették életüket. Máig nem tudni, miért nem ugrottak ki a többiekkel együtt.

Dale V. Grimes hadnagy, bombázótiszt – 1942. december 27-én a Robinson-folyón való átkelés közben megfulladt

John D. Dyer hadnagy, navigátor – hosszas éhezés után legyengülten halt meg 1943. február 10-én

Arthur N. Speltz hadnagy, másodpilóta – szintén fokozatos legyengülés következtében hunyt el 1943. február 24-én

Norman R. Crosson főhadnagy, a gép pilótája – 1942. december 14-én menekült meg. Korábban Dagi volt a beceneve, de az esetet követően már nem szolgált rá erre. Hamarosan visszatért a légierőhöz, és a háború után is ott szolgált. 1989-ben hunyt el dél-karolinai otthonában.

Loy L. Wilson őrmester – 1942. december 14-én megmenekült. Már a háború elején megnősült, 1991-ben 50 év házasság után hunyt el. 

Grady Steen Gaston törzsőrmester, gömbtorony-lövész, rádiós – 1943. április 23-i megmenekülése után nemzeti hősként kezelték, újságokban, rádióműsorokban szerepelt. Még a háború alatt megnősült, majd leszerelése után hazaköltözött szülőföldjére, és negyven éven át postásként dolgozott. Bár fizikailag túlélte az eseményt, lelkileg sosem volt képes feldolgozni a történteket. Rossz idegállapotú, magába forduló emberré vált, az átéltekről egyáltalán nem szeretett beszélni. A Little Eva legénységének tagjai közül így is ő tartott ki legtovább, 1998-ban hosszas betegeskedés után hunyt el.

Az elesettek földi maradványait az amerikai légierő az események után rövid időn belül költségeket és erőfeszítést nem kímélve hazaszállította. Bár nem tudni, e történet mennyi szerepet játszott benne, még 1943 során továbbfejlesztették a repülős túlélőkészleteket.

Bob Hagarty soha nem bocsátotta meg magának, hogy feljebbvalója parancsára felfüggesztette a keresést, és nem folytatta azt, ahogy józan esze és lelkiismerete diktálta volna. Egész életében végigkísérte a bűntudat, hogy legalább még egy ember életét megmenthette volna az elveszettek közül.
A Grady Gaston által faragott kókuszhéj a ‘90-es években nyilvánosságra került, és az Ausztrál Hadtörténeti Múzeum felvetette lehetőségét, hogy megveszik és nagy felhajtás közepette kiállítják. Ennek feltétele lett volna, hogy Gaston hitelesítse a leletet. Ő azonban élete vége felé nagyon rossz egészségi állapotban erre nem volt hajlandó, habár a szóban forgó tárgy minden jel szerint az ő munkája volt.

Grady Gaston története kiváló példája annak, hogy az akaraterő és kitartás a legkeményebb helyzetekből is kimentheti az embert.

Ezúton is köszönöm Dadnak és Montynak a cikk megírásához nyújtott segítségét!

Ha érdekel, fél évszázaddal később hogyan játszódott le egy hasonló eset, akkor ajánljuk Scott O'Grady történetét, ha maradnál békés trópusi vizeken, akkor olvasd el, hogyan élt egy fickó egyedül egy lakatlan szigeten.
Szólj hozzá

ausztrália túlélés katonai pilóta trópus gyűjtögetés ray mears