2011. júl 19. Monty H.
Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 6. rész - 2011-es beszámolók

Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 6. rész - 2011-es beszámolók

Mivel egyik kedves olvasónk meglepett minket egy friss beszámolóval, nomeg amiért társaságunk két tagja idén újra nekigyürkőzött a Százasnak, elkészült a kinizsis beszámolók újabb darabja. Ghery írását különösen a túrára most készülő kollégáknak ajánljuk figyelmébe, mivel jól példázza, hogy miféle nehézségekkel kerülhet szembe az ember legelső százasán. Még egyszer köszönjük neki, amiért vette a fáradságot és ilyen részletességgel rögzítette tapasztalatait.


Egy félbehagyott Kinizsi története

A kezdetek

2010 nyár közepe. Odakint tombol a hőség, én pedig idebent rohadok. Barátok, ismerősök szanaszét, munka sehol, teljes elhagyatottság. Kínomban filmeket nézek és a neten lógok. Egy blogra akadok, A vadon szava címmel. Hm, túrázás, túlélés, Az út kritikája szakértői oldalról. Kinizsi Százas, ez meg mi a fene? Teljesítménytúra, száz kilométer, van rá egy napod. Békásmegyertől Tatáig. Hm. Élménybeszámolók, youtube-ra feltöltött videók következnek. Ez kell! Ezen nekem részt kell vennem, hiszem, hogy képes vagyok rá, de ez csak egyetlen módon derülhet ki.
2010 ősze van. Egy hosszabb, Börzsönyben megejtett baráti túrán már túlvagyok. Cirka harminc kilométert mentünk gyakorlatilag egyhuzamban, aztán bő egy hétig lábadoztam és az utolsó nyomai csak hónapokkal később tűntek el. Sebaj, már okosabb vagyok. Teljesítménytúra novemberben. Szintén harmincas táv, Csillaghegyről. Öt és fél órán belül hoztam, egy hét sem kellett és már ismét a Börzsönyben jártam. Bizakodni kezdtem. Mindig is jobban bírtam az inkább kitartást, mint inkább a kiemelkedő erőnlétet igénylő feladatokat, egy kis edzéssel menni fog a Kinizsi is.
Közben igyekeztem társakat is találni ehhez az őrültséghez. Először akadtak szép számmal, de végül csak T1gris, az ómagyarországi író- és tettestársam maradt meg.

A felkészülés
Sajnos rendszeres túrázásra sem időm, sem pénzem nem volt a fősuli mellett. A jobb idő beköszöntéig maradt a videók és a megfelelő oldalak nézegetése. Beköszöntött a tavasz. Idő, megfelelő társaság és anyagiak továbbra sem akadtak az igazi kísérletezéshez és túrázni is csak alkalmanként jutottam el. Viszont előszedtem a biciklit, és amikor csak tehettem, a Dunakanyar bringaútjait róttam. Alig telt bele 2-300 km és már érezhetően javult a teljesítőképességem. Egyre szélesebb mosollyal vettem észre olyan izmokat, amikkel eddig csak bioszon találkoztam.
Közben a vizsgák között újra átolvastam, amit a neten találtam és szép lassan elkezdtem beszerezni mindazt, amit a felszerelésből hiányoltam. A lelkesedésem minden nappal egyre jobban nőtt – erről minden kedves facebookos ismerősöm tudna mesélni. Végül pár nappal a megmérettetés előtt úgy éreztem, készen állok.

Nem adtuk fel, csak tartunk egy év szünetet!
Az eredeti terv alapján reggel 7-kor rajtoltunk volna, de T1gris logisztikai okokból inkább fél 8-as indulást kért. Mondtam, oké, de akkor majd picit szaporázni kéne a dolgot, hogy még világosban elérjünk legalább Mogyorósbányáig. Reális tervnek tűnt, elvben nem is volt vele semmi gond.
Aztán közbeszólt a hazai rögvalóság. T1gris ugyanis elaludt és ugyan behozták kocsival, de így a fél 8-as indulásból, a rajt előtt kígyózó sor miatt 7:55-ös lett. Sebaj, az idő még jó, mi pedig lelkesek voltunk.

Hosszúhegyig az út egy része ismerős volt, hiszen novemberben már jártam ott, viszont akkor szikrázó napsütés, most pedig lustán gomolygó köd volt. Elég hamar odaértünk, bár az első jobb panorámával rendelkező pihenőhelynél kicsit többet időztünk, mint én szerettem volna. (Nagy-Kevély vagy a Kevély-nyereg előtt, erről nem készült mobilra mondott élménybeszámoló.) A talpam már ekkor gyanúsan viselkedett néha a vadiúj zokni ellenében is, de nem volt semmi komoly.
Aztán jöttek a Pilis és a szerpentinjei. Egy-két szakaszon ugyan lihegtünk rendesen (T1gris spéci, futó-órája 170 fölötti pulzust jelzett, pedig ő bottal volt), de a ködben kígyózó kevésbé meredek szakaszok a fák alatt… Celtic mist, enchanted forest, Szilszakáll és hasonló dolgok jutottak eszembe a legtöbbször. Káprázatos volt. A legnagyobb gondunkat tényleg két harmincas anyuka közoktatásról folyó diskurzusa jelentette. A ködben eltűnő és feltűnő alakok közül sokat megelőztünk és jó tempóban haladtunk egészen addig, amíg az út kétfelé nem ágazott és az előttünk lévők is kétfelé mentek tovább. Szerencsére hamar kiderült, hogy a nyereghez lefelé kell haladni így 13:55-re megszereztük a második pecsétet is.

Hangulatos hely volt. Ettünk, ittunk, T1gris némi sportkrémért cserébe kapott egy Sport szeletet. Bő tíz perc után már útra készek voltunk. Ekkor kezdett esni az eső. Kabát elő, irány lefelé. Az eső pedig nem elállni akart, hanem épp ellenkezőleg. Míg a kővel felszórt erdészeti út csak kényelmetlen volt az addigra már erősebben tiltakozó lábamnak, de a simán saras szakaszok egyenesen iszonyatosak voltak. Az eső simán elmosta azt a nagyjából 45 perces előnyünket az EP zárási idejéhez képest.
Végül csak leértünk Kesztölcre, ahol tartottunk egy – utólag visszanézve a kelleténél hosszabb – pihenőt a Hársfa sörözőben. Hiába volt nálam Sopronis kupon, későn jövőknek már csak olcsó dobozos sör járt. Az eső nem állt el teljesen, és amikor elindultunk még volt nagyjából két óránk a getei EP zárásáig. Belehúztunk. De nem is akárhogyan, Dorog szinte pillanatok alatt került a lábunk alá, hála a remek állagú, esőtől védett földútnak és az előzéseinket támogató túratársaknak.
Aztán jött a dorogi gubanc. Ugyanis az első kinizsis számára jó eséllyel ismeretlen helyen, elég hevenyészett térképvázlat alapján nehéz volt tájékozódni. Nem voltunk egyedül, a K-40 célja körül hatan kóvályogtunk helybélitől helybélig, hogy ugyan mondják már meg, merre van a Belányi telep vagy a Getére hogyan lehet feljutni. Végül mázlink volt, a harmadik ember tökéletesen érthető és pontos útbaigazítást adott, így valamivel 17:00 után már a Gete felé tartottunk. Tudtuk, hogy durván késésben vagyunk.
T1gris előrement, hogy az aszfalt végén lábbelit váltson, én pedig a maradék három emberrel (köztük Évivel, akivel végül együtt fejeztük be) továbbra is törtettem fölfelé. Egy idő után már csak én és a két katonai ruhás srác voltunk azok, akik a két előttünk távolba vesző alakot üldöztük, miközben egyre többen jöttek velünk szemben, meglehetősen csalódottan közölték, hogy még messze van a teteje. Aztán egyedül maradtam, a katonasrácok valahogy lemaradtak. Illetve az egyikük valamivel később szabályosan lefutott és biztos vagyok benne, hogy még zárás előtt fölért, szóval ezúton is szívből gratulálok neki. Mostanáig sem értem, pontosan hogyan sikerült, de végül 18:12-re a Gete tetején voltam. Én, a hobbi szinten is inkább amatőr túrázó szinte felrohantam arra a hegyre, amit minden egyes Kinizsis videóban szidtak. Még pecsétet is kaptam. Bő negyedóra után pedig belevágtam az egész túra legrosszabb szakaszába.

Lefelé mindig rosszabb, de a Getét csak ekkor kezdtem el utálni, pedig gyakorlatilag száraz volt. Viccen kívül, nagyjából gyökkettes átlaggal vánszorogtam le az első szakaszon, ami a morálomra is negatív hatással volt. Közben T1gris üzent, hogy a pecsétesek alapján nagyjából negyedórával járok előttük. Figyelmeztettem őket, hogy még a Pilisnél is borzalmasabb lejtő vár rájuk. Lefele menet összefutottam két szervezővel, akik egyből buszokat ajánlottak Tokodról. Megköszöntem nekik, de ekkor még úgy voltam vele, hogy teszek az időre, én a táv miatt vagyok itt. Legfeljebb Mogyorósbányán majd eldöntöm, hogy legyen tovább.
Bő félórával később találkoztam azzal a két sráccal, akiket a Getére menet megelőztem, viszont lefelé – hozzám képest – a Gyalogkaukk módjára tűntek el. Ők ott, az úton ülve adták fel, én megettem egy szendvicset és egy-két hólyag kezelése után felvettem az utolsó előtti tartalék zoknimat. Közben T1gris és Évi is beértek minket, ők is letelepedtek. Évi már rendelt estére melegebb és szárazabb ruhát, amit Mogyorósbányán kellett átvennie.
Mogyorósbányára végül már abszolúte időn túl jutottunk el, de legalább kipróbálhattuk a lámpákat és az éjszakai túrázást is. T1gris előrement fotózni, de aztán egyedül is ereszkedett le és ült be a Leonardóba. Én még fölfelé felhívtam az egész nap készenlétben ülő nagyapámat, hogy indulhat Mogyorósbányára, mert ott muszáj lesz kiszállnom. Az éjszakai hegymenet legalább tetszett, főleg a növényzetből kiszűrődő neszezések. (T1gris utólag bevallotta, hogy egyedül azért tartott a vaddisznóktól és kész lett volna bottal védeni magát.)

Az első Kinizsim így a várakozásaimmal ellentétben nagyjából 14 óra után Mogyorósbányán ért véget, mert:
- a lábam már nem volt olyan állapotban, hogy érdemes lett volna tovább nyúzni (anyám már így is kétségbe van esve, pedig már egész könnyen bicegek)
- estére további esőzéseket ígértek
- a következő település a fentieket figyelembe véve már nagyon-nagyon messze volt, ha valami miatt mégis fel akarnám adni
Évit kicsit előbb vitték haza, de előtte még T1grissel együtt összegeztük a tapasztalatokat és megfogadtuk, hogy jövőre befejezzük azt, amit elkezdtünk. A magam részéről, így vasárnap első perceiben a saját konyhánkban ülve megvacsoráztam, majd egy kádban elkövetett fürdő után dőltem le délig aludni.
 
Összegzés, tanulságok
Az ilyesmit mindig a végére kell hagyni, vagy nem? Általában véve elmondhatom, hogy sajnálom, hogy így ért véget az első Kinizsim, de egy cseppet sem vagyok csalódott, mert rengeteget tanultam a dologból és olyan teljesítményt produkáltam, amit az ismerőseim túlnyomó többsége képtelen lenne. Ez azért mégiscsak valami.
De ettől még - a célkitűzést tekintve - kudarcot vallottam, vallottunk. És ennek mindig megvannak az okai. A magam részéről a legnagyobb problémát az elégtelen felszerelés, azon belül a bakancsom jelentette. Könnyed túrákra, kirándulásokra tökéletes, de teljesítménytúrára soha többé a büdös életben fel nem veszem.
Egy másik fontos kellék, ami hiányzik az eszköztáramból, a túrabot. Felfelé csak néha éreztem úgy, hogy esetleg szükség lenne rá, de lefelé már T1gris összes sportkrémét odaadtam volna érte. Pláne a Getéről lefele…
Az időjárással nem lehet mit kezdeni, de tény, hogy az eső miatt szívtunk rendesen. Ezt a helyismeret és a felszerelés fogja ellensúlyozni a jövőben.
A dorogi gubanc nem csak a mi hibánk, igazán nem lett volna nehéz kirakni legalább egy A4-es lapot egy nyíllal, hogy „K-100-as, hülye, te arra menj tovább, ha már a térképet nem érted”. A Pilis szerpentinjén volt dögivel (még ott sem vágtuk le, ahol nem volt figyelmeztetés), két EP között is láttunk hasonlót, tényleg nem értem, miért nem gondoltak az először próbálkozókra.
Másik komoly tanulság, hogy bizony az indulást a lehető legkorábbra kell időzíteni, mert bármi közbejöhet a pár tucat előtted állón túl is. És az elméleti felkészülés sem volt igazán százszázalékos, ha visszatekintve teljesen őszinte vagyok.
Egy kisebb zavaró dolog, a hátizsákom súlya volt. Maga a zsák remek, majd egy kis házi fejlesztéssel még jobb lesz, de a 6-7 kiló utóhatásait még mindig érzem a csuklyásizmaimban. Majd nyáron kicsit rágyúrok, ez a legkevesebb.

Minden más azonban tökéletesen vizsgázott. A 1,5 liter víz Kesztölcig sem fogyott el, a másik 1,5 literben pedig a patikában kapható só-pótló por volt feloldva. Nem tudom, mik pontosan a sóhiány tünetei, de semmi komoly bajom nem volt az egész út alatt. A négy gazdagon elkészített szendvicsből mindössze kettő fogyott, így ez a jövőben is elégnek tűnik. Az energiapótlásra sütött Anzac sütikbe pedig a legközelebb sokkal több mézet teszek, hogy ízük is legyen.
A hasmenés ellen reggelihez bevett Imodium is jó ötletnek bizonyult, de volt még nálam – ez speciel szükségtelenül – Daedalon hányinger ellen, sebre fújható tapasz és német leukoplaszt-utánzat. Az EÜ-pakkból egyedül a spéci sportkrém hiányzott, talán hasznos lett volna, de izomfájdalmam nem sok volt.
A lámpa is remekül bevált. Cirka 1800 forintért 18 fehér LED-del valóban elvilágít nagyjából 20-25 méterig, de az orrod elé irányozva a következő két méter az utolsó rögig látszik. A fejlampa.hu egy példaértékű webshop, kifejezetten lámpákra és energiaforrásokra specializálva.

Tehát a jövőre nézve:
1. kikísérletezni a megfelelő lábbelit
2. az útvonalat szakaszokban végigjárni, lehetőleg minél többször
3. a hiányzó eszközöket beszerezni és picit tuningolni a hátizsákot
4. habár az edzettségemmel nem volt gond, ezt is fokozni kell
 
Ennyit tudok mondani, remélem, nem volt haszontalan olvasmány. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden egyes percét élveztem, de életem legjobb döntései között tartom számon, hogy nekivágtam a Kinizsi Százasnak. A képekből és a mobilra vett anyagból hamarosan lesz videó is, csak még letudom az utolsó vizsgát. Jövőre újra nekivágunk!

Ghery


A következőkben Milán és Monty beszámolója következik. Mivel nagyrészt együtt tették meg a túrát, a két írásban lesznek átfedések is.


Vérzivataros beszámoló a 2011-es Kinizsi 100-ról

Szeretném összefoglalni az idei kinizsis kalandjaim. Korábbi három sikeres és egy bebukott K100 után tavaly újra sikerült lenyomnom, és nem volt kétséges, hogy idén is nekifeszülök újra a Szent Százasnak - az ötödik teljesítés reményében.
Idén kis csapatunkkal (Saci, Öcsi, Monty) és depós támogatással vágtunk bele. Utóbbira azért volt szükség (noha lenyomtam már depósan és anélkül is), hogy nyugodtan megvalósíthassuk tervünket, egy több szemszögből, több kamerával (négy) elkészített K100-útifilmet. (A több órányi vágóanyag el is készült, premierje pedig akkor, amint lesz rá erőnk.) A kocsizás 24 órás fáradalmait Bálint és Zsiga vállalták el, utólag is köszönet nekik!
Az előnevezés révén a lehető legkorábban, 06:45-kor startoltunk el Békásmegyerről, és fokozott tempóban, a túratársakat előzgetve közel egy óra alatt fenn voltunk a Nagy-Kevélyen. Csodás panoráma, de zúzás tovább ezerrel, sok-sok belefutással. Csobánkai kereszteződés, majd a mindig izzasztó Hosszú-hegy, meglepően jó sebességgel. A tetején pecsételés, némi csoki, aztán le a műúthoz. Itt 3 perc depós frissülés, aztán jöjjön a veszedelmes szerpentinekkel riogató Pilis hegye! Ekkor vetettük be először a túrabotokat is... Idén nem is a gyilkos emelkedés kötötte le a figyelmem igazán, hanem a májusban extrémnek számító időjárás: ködfelhőkben gyalogoltunk, a látótávolság pár méteresre csökkent, az egésznek volt valami megelevenedett fantasy feelingje.
Első komolyabb (6-8 perces) pihenőnket a Pilis-nyeregben tartottuk, majd nyomultunk tovább a Kétágú-hegy meg Kesztölc irányába. Itt elkapott minket némi eső és a depóautó, de nem időztünk soká. Átvágtunk a homokos úton Dorogig, majd át a városon, hogy felpóverkedjük magunkat a sosem könnyű Nagy-Getére. Itt mindig belassul kicsit (nagyon) az ember, most sem volt ez másként, elment mellettünk Saci, Jakus Máté és Öcsi, így innentől Montyval mentem végig. A gyilkos kaptatókhoz hozzájött még a folyamatos esőzés; szétázott sajtnak éreztem magam a tetőre végre feljutva.
Némi szussz, majd csapattuk tova a Haláltaklanba, amely most nem sokkolt szerencsére kánikulával. Az eső alábbhagyott, egészségi állapotunk is kielégítő volt, nekem mindössze a bokám fájt periodikusan, de ennek még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Tokodon nem tötyörögtünk sokat, feldózeroltuk magunkat a Kősziklára, onnan pedig Mogyorósbányára.
Túralogikailag érthetetlen módon a Kakukk vendéglőben közel félórát ejtőztünk, ami hátrányosan érintette az időtervünket, és visszarázódni sem volt könnyű. Az Öreg-kőre feljutni mindig szenvedés, és meditáltunk is egy keveset a tetején, mielőtt nekiindultunk volna Péliszentföldkeresztnek. Itt már rendesen fájt a bokám, éreztem, hogy valamit tenni kellene... Ennek ellenére most is lenyűgözött a Péli környéki dombok Windows-háttérképe, ezt mindig ámulattal nézem. A műutat elérve döntő elhatározásra jutottam: megszegve minden eddigi teljesítménytúrás hagyományom a depókocsiba vágtam a bakancsom, és egy egyszerű citywalker cipőre váltottam. Vékony talpú (emiatt sokat szívtam a kövesebb részeken), de könnyű csukára, ami csodás megoldásnak bizonyult. Felfrissülve, bokafájás nélkül toltam tovább a túrát, már ezért megérte!
A Bika-völgy szinuszgörbéi, majd a Vaskapu kanyarja után viszonylag gyorsan eljött Pusztamarót. Itt némi depózás, illetve az mp3-lejátszó előhorgászása következett. Általában csak Bányahegy után teszem be a hősmetált, de most a fáradtságom és lankadó tempónk nagyon is megkívánta a fémzenei infúziót. Sabaton, HammerFall, Iron Maiden, meg némi hőstechnós Scooter segített fel jó ütemben a megint messzinek tetsző bányahegyi pontra. Ekkor éreztem először biztosan, hogy behúzzuk az ötödik K100-at. Azt nem tudom már, hogy pontosan mikor értünk fel ide, talán 22:00 körül lehetett. Mindenesetre lenyomtam egy fél gulyást, egy energiaitalt, és csatlakozott hozzánk éjszakai kamerájával Techet Gábor is. Vicces momentuma a pihenőnek, hogy jelentkezett egy túratárs a depókocsinkba, akinek sürgősen haza kellett jutnia, mivel a kiírtnál két héttel korábban kezdett szülni a felesége. Sofőrünk beszámolója alapján útközben egyeztették le a gyerek nevét is…
Mi a közel félórás relax után nagyon lassan lendültünk be az ereszkedő szakaszon. Valahogy mégis lebotorkáltunk különösebb fájdalom nélkül a vértestolnai műútra, miközben az eddig megszokottal ellentétben nem három, hanem négy kerítésen másztunk át a létrákon. (Hehh?) Majd egy lelkileg kiemelten fontos szakasz következett, a Koldusszállásig tartó jó pár kilométer. Ebben az a brutál kegyetlen, hogy ugyanolyan tájak ismétlődnek, mintha egy rossz számítógépes játék mindig újrarajzolná az út hátterét. Minden Kinizsin megfogadom, hogy nem fogok kiakadni, anyázni ezen a részen, de ezt eleddig nem sikerült betartani. Most sem. Útközben összeakadtam Fülöp barátommal, ki annyira belassult a térde miatt, hogy a pihenőpontnál feladni kényszerült a túrát.
Én két pohár tea betankolása után zombiüzemmódban topogtam tovább. Az igazi szenvedés most jött el: pusztító és intenzív emelkedés sok kilométeren keresztül a baji vadászházig. Nagyondurván nem akart elérkezni az utolsó állomás, meg én is kicsit elvesztettem a mentális kontrollt, és ez bizony a legnagyobb hiba, amit el lehet követni egy K100-on. Fizikálisan az tett be, hogy nem ettem különösebben a túrán, ez okozhatta a folyamatos gyomorfájdalmat. Emellett a combnyakam közelében éreztem fájdalmat, plusz a jobb térdem lüktetett minden lépésnél. (Az a jó ebben a túrában, hogy mindig más tünetekkel tud meglepni...) A csakeljövő vadászkunyhó után lepattogtunk Bajra, majd a cél közelsége miatt felfokozott tempóban Tatára.
Az időeredményem 23:12 lett, ami az eddigiekhez képest (az elsőt kivéve) némileg visszalépés. Ugyanakkor idén keveset is tréningeztem (némi futás, kondizás és a Gerecse 50-es), nem aludtam sokat, és elég stresszes tavaszom volt (két osztályt érettségiztettem) szóval reális az eredmény. Jövőre radikális javítás, no meg persze addig csak elkészül a filmünk is! :)

Milán


Hatodszor is Kinizsi

Elég faramuci módon indult a dolog… Mert öt Kinizsi után már nem is voltam olyan lelkes. De hát 2010-ben rendezték a jubileumi harmincadikat, mivel 1981-ben kezdték az egészet a kollégák, és azon jó lett volna ott lenni. Azonban sok minden, főleg a munkahelyi stressz és az emésztési problémák végül gondoskodtak róla, hogy 2010 májusának utolsó napján csak egy laza sétára vállalkoztam a Budai-hegyekben…
Ám ekkor már formálódott egy terv, méghozzá egy hasonszőrű túrázó, Forester jóvoltából, akinek végignéztem párszor kinizsis videóját a YouTube-on. Meg aztán nagy hatással volt rám Chris Terril, aki olyan remek kis dokumentumfilmet csinált a Királyi Tengerészgyalogság kiképzéséről – benne saját magával! Szóval azon kezdem el töpizni, hogy kéne csinálni egy filmet róla. Rólunk. Hogy milyen is egy Kinizsi résztvevői szemmel. Hosszas konzultáció, kérdezősködés és győzködés következett a releváns emberkék körében, hogy biztosítsam a szükséges technikai hátteret, illetve depóautót, mert a kamerákhoz nem árt az aksitöltéshez nélkülözhetetlen kellékek megléte is.
S mivel újdonságokat is ki szoktam próbálni, elgondolkodtam azon is, hogyan javíthatnám a teljesítményemet. Például vásároltam pár nappal a túra előtt egy lecipzározható nadrágot. Én mondjuk nem vagyok oda a rövidnacikért, de mivel hosszú túrákon előfordul, hogy fáslit kell húzni, vagy néha be kell kenni a térdet vagy combot, gondoltam nem ártana egy ilyen is. Ami a felsőruházatot illeti, vettem magamnak két vékony, hosszú ujjú pólót, hogy a leégést megspóroljam, illetve, hogy az esti hűvösnél ne kelljen rögtön a dzsekihez folyamodnom. Morálnövelőnek pedig valami egészen újat gondoltam ki. Vannak ugyebár olyan filmek, amiket leginkább a túra előtti estén nézne meg az ember – ha lenne annyi ideje a túra előtti estéken. Ilyen pl. a spártaiakat dicsőítő 300, aminek hangsávját szépen lementettem magamnak, gondolván, hogy amikor már nagyon unatkozom, végighallgatom.
A felkészülés keretében heti 3-4 alkalmas futóedzéseket tartottam, 6, de leginkább 10 kilométeres távokkal, illetve gyakori látogatója voltam a konditeremnek is, ahol rövidebb másfél-két kilométeres futást is eszközöltem. Egy-két rövidebb teljesítménytúra is befigyelt a tavasz folyamán, szokás szerint.
Kis csapatunk tagjai Saci és Miki, illetve Milán és én voltunk, de persze ismerősökkel is találkoztunk. 6.45-kor az első között startoltunk el, és jó tempóban, a napos, hűvös időért hálát adva robogtunk előre.
Az időjárással kapcsolatban a meteorológusok persze előzetesen nem értettek egyet, én mindenesetre a legkedvezőbbnek hittem, hogy hűvös, záporos idő lehet, némi napsütéssel. Nem teljesen így alakult a dolog: a Pilis-tetőt megközelítve már igen markáns volt a köd. Olyannyira, hogy egy mezei Gyűrűk ura-rajongó biztosan nagyon élvezte volna. Nekem az októberi teljesítménytúrák hangulatát juttatta eszembe, szóval kicsit fura volt az összhatás. A Pilis-nyergi ellenőrzőponton a szokásos pihi következett, és továbbindulásunk után bizony az eső is nekibátorodott. Kicsit átverve éreztem magam, bár a mi nyomulásunkra nemigen volt kihatással az a finom zápor, ami aztán később, a Gete oldalánál felerősödött. Mivel a mezőny élbolyában jártunk, még a sárral sem kellett számolnunk (nem így az utánunk jövőknek). Mindezt mindenki máshogy élte meg. Milán nem örült neki, míg én ügyet sem vetve erről talpaltam, boldogan, hogy a hőgutával idén nem kell megvívnom.
A Gete csúcsán mindenesetre furán vette ki magát az a pici sátor, ami alá a pecsétőrök behúzódtak. Továbbra is bizakodó, bár egyre fásultabb idegállapotban haladtam tovább Mogyorósbányáig – ez főleg annak volt köszönhető, hogy elkezdtem hallgatni a 300-at, és a spártai harcosok története enyhén szólva sokat segített, főleg a heroikusabb részek.

„Menetelünk. A hazánkért. A családjainkért. A szabadságunkért. Menetelünk…”
- 300

A depóautó jelentőségét is kiemelném. A depós eljárásról elég végletes vélemények keringenek. Én eleddig egyszer használtam ilyet ki, de azt is csak a táv második felénél, úgyhogy most, pláne kamerázással egybekötve, úgy gondoltam, senki nem vetheti a szememre, hogy gépjárműves támogatást veszek igénybe, mert anélkül nem megy az aksik utántöltése. A kezdők, vagyis az első Kinizsijükre készülő túrázók számára javaslom, hogy ha nagyon bizonytalanok, nyugodtan gondolkozzanak depós teljesítésben az első alkalommal. Nem is a logisztikai, hanem az ismerős arcok jelentette morális háttér jelent egy komoly pluszt, mely hangulatunkat komolyan feldobja, főleg a táv második felében.
Mivel a táplálkozás komoly gondokat okoz nekem egy-egy hosszabb túrán, igyekeztem erre is figyelni. Apró szemű sós kekszet eszegettem a szokásos csoki és banán mellé, hogy az almás táskákat ne is említsem. Vittem aztán magammal tésztabundás mogyit is. Ezt a rágcsálnivalót nem olyan régen kezdték forgalmazni nálunk, és a Gerecse50-en jöttem rá , hogy ideális túraétel. A szénhidrát-, só- és cukorbevitellel így aligha volt gond. Az utolsó 30-40 kilométeren így is nagyon nehéz volt bármit is legyűrnöm, de Bányahegyen a gulyáslevest természetesen nem hagytam ki most sem. Többféle nedűt fogyasztottam, részben izotóniás PowerAde-et, részben ásványvizet, részben gyümölcsitalokat és teát. 
Az utolsó durván 25 kilcsin aztán a jobb combhajlító izmom egyre jobban fájt, és ez kissé lelassított. A Koldusszállás utáni enyhén, de kitartón emelkedő szakasz, illetve az utána következő, soha véget nem érni akaró részen hevesen, de csak magamban anyáztam. Mivel ismét köd szállt ránk, a fejlámpa csóvája is fura hatást keltett, nagyjából olyan volt, mintha bepárásodott szemüveg lenne rajtam.
A baji vadászháznál beértem Milánékat, és együtt sétáltunk le Tatáig. Ekkor már tudtam, hogy nem fogok rekordot dönteni idén, de simán beérek szintidőn belül is, és őszintén szólva már nem igazán izgultam emiatt. Kimerült brigádunk tagjai tehát a célba érés után az étkező előtti asztalokon gyűltek össze némi gulyásleves felett elmerengve a Kinizs Százas szépségeiről és nehézségeiről.
A hat százasom közül ez volt talán a legfurcsább hangulatú. A táv egy részét kissé fásult rutinnal nyomtam le, a figyelmemet inkább a táplálkozás kötötte le. A depónak hála az ellátmány miatt sem aggódtam. Az időjárás összességében nagyon kedvezően alakult: a hűvös idő jótékonyabb volt, mint a megszokott hőség. Megköszönöm túratársaim, a szervezők és persze depósaink, illetve operatőreink, Bálint, Zsiga és Gábor segítségét.
A túrafilm pedig remélhetőleg minél előbb elkészül majd, de ez megint részben technika, részben idő, részben szervezés kérdése. Reméljük a legjobbakat.

Monty

Szólj hozzá

túrázás gyaloglás teljesítménytúrázás kinizsi 100