2010. máj 25. Monty H.
Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 5. rész - További beszámolók

Cél a Kinizsi Százas – a hosszútávú teljesítménytúrázás titkai: 5. rész - További beszámolók

Az eddigi beszámolókból már kiderült, hogy a magas hőmérséklet szinte kötelező tartozéka  a Százasnak, de nem mindig van így. Az ilyen ritka esetekben derül ki sokak számára, hogy a rekordhőségnél talán csak egy rosszabb van: a sáros-esős Kinizsi. Aki nem hiszi, olvasson tovább.

SÁRDAGASZTÁS FELSŐFOKON
avagy Monty harmadik Kinizsije (2006)


Nem tudom, miért vonzódom ennyire ehhez az önkínzáshoz, de tény, hogy igen.
A lényeg, hogy a hosszas tavaszi felkészülés után ismét rajthoz álltam az idei Kinizsin. Az első idei újításom az volt, hogy a túrát megelőző kedden elzarándokoltam a Városligeti fasorhoz, a Platán Étterembe, ahol előzetes nevezés folyt. Gondoltam, szombat reggel megtakaríthatok majd némi időt ezzel a manőverrel. Így is történt.
Felszerelésem alapvetően az elmúlt években használttal egyezett, bár mindkét térdemre gumifáslit húztam odahaza, mivel a Gerecse50-en már jól jött, és nem akartam kellemetlen meglepetéseket útközben. A szokásos cuccban természetesen ezúttal is benne foglaltatott a vizestömlő, a kamásli, s most először fejlámpát is vittem magammal.
Hajnali hatkor már Csillaghegyen voltam. 6:40-kor elsőként indultam a gyaloglók között. Pár perccel korábban viszont útnak indultak a futók, ugyanis ebben az évben került megrendezésre először a Terep Százas nevű futóverseny, nagyrészt a Kinizsi útvonalán.
Jó tempóban indultunk neki. A Kevély oldalában ért az első meglepetés, mert ez a hegyoldal volt a nap első szopatása. Szombatra ugyanis változékony, nem túl meleg időt ígértek - ez tényleg így is lett, kár, hogy egész péntek éjjel esett. Az eső olyan genya sártengert kreált az ösvények helyére, hogy nosztalgiával gondoltam vissza a márciusi túrák jéggel borított útfelületére. Nem is tudom, meddig tartott, míg lejutottam a Csobánka felé vezető ösvényig, de nem tíz percig, az biztos.
A Hosszú-hegy turistaösvényei sem voltak jobbak. Ekkor kezdtem el aggódni. Hihetetlenül lelassított a sár. Egy csomó helyen simán futottam volna, de nem lehetett, mert összevissza csúszkált a lábam. Irigykedni kezdtem a túrabotos gyaloglókra - de később a fórumon olvastam, hogy bizony nekik sem volt könnyű. Jó páran voltak, akik nem is úszták meg elzanyálás nélkül.
Mindennek nem csak a sebességcsökkenés volt a következménye, hanem, hogy a lábizmaim szinte állandóan feszültek maradtak, készen egy esésre. Néha nem sok híja volt.
A pilisi szerpentinen érezhető kontrasztot hozott a levelekkel és kövekkel borított ösvény: nem hittem volna, hogy ennek még ennyire fogok örülni egyszer. A Pilis tetején azonban ismét sár következett. Így érkeztem el a 27. kilométerhez, a Pilis-nyeregbe, az első komolyabb pihenőhöz.


Ittam egy kis 100%-os almalevet és szemügyre vettem a túratársakat. A leggyakrabban hallható beszólás a "q*va sár" volt. Egyet tudtam érteni. Nemsokára feltűnt egy ismerős fej pár méterre.
- Gábor!!!
T. Gábor és két társa, P. Gábor, valamint Sz. Gyuri nem sokkal utánam indultak és nem sokkal utánam érkeztek az ellenőrzőpontra. Ebből arra következtettem, hogy a tempónk nagyjából egyezik, hát induljunk tovább együtt a pihenő után. T. Gábornak ez volt az első százasa, a többiek viszont már nem először jártak itt. Pár perc múltán összefutottam Fülöppel is, akit tavaly ismertem meg. Na, vele is találkoztam még párszor a túra alatt.
Továbbindultunk. Az itt következő szakasz nem annyira nehéz, s a Pilist és a Gerecsét összekötő völgyet - a sár hiányában - kifejezetten élveztük. A nap sem volt olyan gyilkos, tehát aránylag jó tempóban értük el a dorogi sorompót, ahol félliteres ásványvizes palackokat nyomott a kezünkbe néhány hostess-csajszi.
A Gete persze ismét méltónak bizonyult a nevére. Az ellenőrzőpont pedig csak nem akart feltűnni. A csúcson, a kereszt mellett hosszabb pihit ütemeztünk be. Gyuri lábizmait fájlalta, ezért P. Gábor adott neki egy kis Ben Gay-kenőcsöt.
- Csak vigyázzál vele, mert ha véletlenül a szemedbe kened, begyullad tőle, olyan erős!
(Hát ja, egy fórumtárs azt írta róla, hogy ha vastagon bekened vele a lábadat, látod, ahogy lüktetni kezdenek az izmok.)
Tokodig nem sok minden történt, de legalább pár fokkal hűvösebb volt a tavalyinál. Tokodon az önkormányzat újításképpen vízzel és zsíroskenyérrel várta a résztvevőket, amivel nagy sikert arattak. Innen már csak három kilométer volt Mogyorósbánya, a túra felénél.
Mogyorósbányán gyors pecsételés, majd rövid pihi következett, a tavaly óta tradicionális körtelé-szopogatással egybekötve. Gáborék viszont siettek és ezért továbbindultunk. Mivel nem éreztem szükségét, egyszerűen nem váltottam itt zoknit, s így esett, hogy életemben először nem váltottam zoknit Kinizsi közben!
Itt már mindenkin kezdett megmutatkozni a kimerültség. Túl voltunk a felén, de még mindig hosszú út állt előttünk. A bajóti műútnál tartottunk egy kis pihenőt. Ekkor megállt mellettünk egy mentőautó. Egy nagydarab fickó meg egy közepes termetű angyalka pattant ki belőle:
- Szevasztok! Kértek valamit? Ásványvizet? Nápolyit? Banánt? Na, azt biztos, mert a kálium kell az izmoknak!
Mielőtt még megszólalhattunk volna, elárasztottak bennünket vízzel, banánnal és szőlőcukorral, de jutott mindebből az odaérkező többi túrázónak is. Mint kisült, egy mentős kollegájuk részt vett a túrán, neki "depóztak", s ha már itt voltak, a többieket se hagyták bajban. Isten áldja meg az ilyen segítőkész embereket.
Továbbküzdöttük magunkat Pusztamarót felé. Az itt következő hullámzó terep most szerencsére nem tudott meggyötörni. Az émelygés és a hányinger ezúttal elmaradt. Pusztamaróti pihenőnk alkalmával viszont már határozottan éreztük a közeledő este leheletét. Fel is vettem a dzsekimet meg a kötöttsapimat, amit az itt is jelenlevő mentős angyalka elismerő szavakkal honorált.
A következő, kb. 7 km-es szakaszon köszöntött ránk a sötétség. Előkerültek a zseblámpák és fejlámpák, s újabb rugaszkodás után ott voltunk Bányahegyen.
Kb. fél tíz lehetett. P. Gábor úgy döntött, nem megy tovább, mivel térde teljesen kész volt. Mi, hárman természetesen folytattuk. Ittunk egy kis meleg citromos teát, ettünk valamicskét, s megszálltuk a hulláknak fenntartott sátrat. Közben feltűnt egy rövidnadrágos fickó, aki azt tudakolta, jöhet-e velünk, merthogy ő nem ismeri annyira az utat, ez az első Kinizsije. Mint kiderült, B.R. századoshoz volt szerencsénk.
Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen úszni és versenyszerűen teniszezni szokott, a túrázás csak ráadás, és minden teljtúrán csak egyszer vesz részt. Vele indultunk tovább.
Az utolsó harminc kilcsi valahol tulajdonképpen a legszemetebb szakasz. A megtett hetvenhez képest kevésnek tűnik, pedig csaknem egyharmada a teljes távnak. Te pedig már fáradt vagy, a terep viszonylag egyhangú, a lámpád fénye sem hoz változatosságot. Azért csak gyalogolsz és próbálsz másra gondolni. Én elmerültem a Chris Ryan-könyvek megfilmesítésének lehetőségeiben, de ez sajnos csak ideig-óráig jelentett megoldást.
A vértestolnai műútnál meglepődtünk: a hatalmas rétet villanypásztor őrizte, ezért megkerültük az egészet. Sokan mások nem így tettek: a műúttól visszapillantva láttuk, amint a fejlámpák alkotta hosszú sor lassan, mint valami gyertyás menet, átkígyózik a réten. Ezután nem sokkal elkezdett esni az eső. Koldusszállást (81 km) elérvén komoly morálcsökkenést idézett elő a tény, hogy
1.      a szervezők ezúttal nem hoztak padokat
2.      az eső esik, nem ülhetsz le akárhova
3.      a tea nem elég édes
A százados ekkor leterítette esőkabátját és hátunkat egymásnak vetve letelepedtünk, az eső pedig esett. Egymást melegítve egész jól éreztük magunkat - bár okunk nem volt sok rá.
Az autópálya innen pár kilométerre volt, onnan ismét hegynek felfelé indultunk. Műút és ösvény váltotta egymást, ahogy a somlyóvári kulcsosház felé igyekeztünk. Ekkor lehetett a legmélyebben a morálom: a terep unalmas volt, én álmos, szemem előtt szürkés masszába olvadt össze a betonút.
Többször is úgy kellett visszarántanom magamat az elalvás széléről. Gáborékat kértem, beszéljenek hozzám, mert el fogok aludni. A kulcsosház felé vezető sáros emelkedőn R. százados kijelentette, hogy utálja az egészet, de az biztos, hogy évek múltán méltán dicsekedhet azzal, hogy végigcsinálta ezt a dolgot ilyen időben. Végül, mint a mesebeli erdei házikó, ott volt előttünk a kulcsosház. A pecsételés után a padokra rogytunk. Az eső esett, de mi csak ücsörögtünk és csokit csereberéltünk. A fáradság olyan foka ez, ahol már teszel arra, hogy esik és sáros a nadrágod, egyszerűen élvezed a pillanatot.
Újabb hosszú, de sáros ösvény vezetett le a hegyről egy műútig. A századost itt láttuk utoljára: előrement, de mint kiderült, a műutat elérve rossz ösvényt választott. A jó ösvény kb. egy kilométerrel lejjebb indult a műúttól. Újabb sáros ösvények következtek, s végül eljutottunk az erdő szélére, ahol egy kb. 150 méteres enyhe lejtő vezetett le a termőföldek szélére. Na, ezt a 150 méteres lejtőt úgy 15-20 perc alatt tettük meg, de nem néztem az órámat, tehát tőlem akár harminc perc is lehetett. A lényeg, hogy kikerülni se nagyon lehetett, mert az út szélén derékmagasságú, sűrű bozót burjánzott, vagyis legfeljebb pár métert nyerhettem, ha találtam egy viszonylag letaposott szakaszt a padkán. Ekkor már azzal sem törődtem, hogy combtőig sáros vagyok, a lényeg az volt, hogy épségben lejussak. Néha vízisíelést idéző csúszkálással jutottam csak előre.
Az ekkor következő hosszú szakasz már sokkal könnyebben ment; jó érzés volt tudni, hogy túl vagyunk a legrosszabbon. Az utolsó emelkedő a Szárliget fölött emelkedő domb már nem is volt annyira szörnyű, s végül befutottunk (na, ez elég erős túlzás) a célba. Hát elég siralmas, de 23:26-ot csináltam, ami az eddigi leggyengébb teljesítményem, de az is biztos, hogy ez volt az eddigi leggenyább Kinizsim. Ha a túra előtt valaki azt mondja, lehet még rosszabb a tavalyi rekordhőségnél, a képébe nevetek, de bizony elismerem, még a hőség sem volt ilyen durva.
Lerogytunk az ebédlőben és elmajszoltuk a pár virslit, meg ittunk a finom, cukros menzateából. A mosdóban is jártam, hát a takarítónők rémálma lehetne, ami ott volt: ennyi sár, ilyen kis helyen. Hányingerkeltő volt.
A 7:03-as budapesti vonatot el kellett csípnünk, mivel a következő csak két órával később jött. Hazamentem, lefürödtem és hat órán át durmoltam.
Fizikailag csak a kimerültség, a kiszívottság érzése maradt meg, de az nagyon: a lábam viszont nem tört fel, a térdem nem fájt, bár a jobb sarkam kicsit bedagadt. Szegény bakancsomra pedig alig lehetett ráismerni.
A gyengébb teljesítmény okait elsősorban az időjárási körülmények között kell keresni. Nem ez volt az első sáros túrám, de ilyet még nem láttam. Amellett, hogy lelassít, a morálnak sem tesz jót, s ez megint visszaüt a teljesítményre. Márpedig kedvező időjárási körülmények közepette is embert próbáló feladat a Kinizsi, nemhogy ilyenkor. Így hát összegzésképpen annyit tudok elmondani, hogy kemény dolog volt, és a feladatot teljesítettük, de tervem, mely szerint javítok személyes rekordomon, nem válhatott valóra.
Majd egyszer.

 

A 2007-es Kinizsin ismét a nyárias hőmérséklet dominált…

NEGYEDSZER IS KINIZSI
Monty emlékezik (2007)


Már nem is tudom, mi hajt engem az ilyen megmérettetésekre: valóban a kalandvágy, meg a teljesítés, vagy inkább az, hogy saját felszerelésem és módszereim hatékonyságát bizonyítva lássam. A lényeg, hogy a 2007-es Kinizsi100-asra is komolyan készültem, már az év elejétől fogva. A 10 kilométeres futótávomat is megszerettem, és két hosszabb teljesítménytúrát is lenyomtam a tavasz folyamán. Határozottan úgy éreztem, a felkészülés terén megtettem, amit kellett.
Számos ismerős jelezte, hogy részt vesz majd a túrán, de mivel ilyen nagy távot még soha nem sikerült egyazon személlyel legyalogolnom, egyedül indultam neki szombat reggel, 6:50 körül. Eleinte borús, szeles, száraz időnk volt, túrához ideális. Nyomtam is keményen, 6-7 km/h-s átlaggal. A Pilis-nyeregben a gyaloglók között én voltam 1300-ból a 66-odik. Nem is rossz. Tényleg nagyon elől lehettem, mivel a környéken alig volt még túrázó, pedig itt aztán elég sokan szoktak ejtőzni.
Nemsokára összeakadtam H.Balázs nevű ismerősömmel és a Getéig együtt haladtunk tovább. Aszonta 17-18 óra alatt be akar érni. Sajnos a Gete csúcsa felé menet a felhők eloszlottak és kisütött a nap - ezzel párhuzamosan pedig ránk szakadt a forróság. Pedig még csak a 40. kilométernél jártunk. Mindez komolyan hátráltatta a teljesítményemet. Balázs hamarabb továbbindult, így én egyedül bandukoltam innen. A kalapomat és a kendőmet gyakorta megnedvesítettem, nehogy napszúrást kapjak.
A tokodi borpincéknél zoknit cseréltem. Itt találkoztam össze P. Marciékkal, akik gyorsan elhúztak, én azonban csak lassan mentem tovább. A gyomrom mintha nem lett volna a helyén. Már ekkor tudtam, hogy a kelleténél kevesebb eszem és sokat iszom, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy szilárd ételt egyek. Nálam volt viszont az új csodafegyver, a "mindent bele gyümölcskoktél." Egy nagyobb szájjal ellátott félliteres palackba odahaza apróra vágott gyümölcsöt - narancsot, banánt, barackot, epret, ananászt - tettem és csurig töltöttem ananászlével (később bármilyen gyümölcslével). Így egyszerre tudtam enni és inni. Nagyon jól bevált. De két palack helyett inkább hármat kellett volna vinnem.
Az 51. kilométernél fekvő Mogyorósbánya Kakukk vendéglőjében még mindig elég furán éreztem magam, ezért közel háromnegyedórás kényszerpihit iktattam be. Ez még jól is esett, de a következő szakaszon, a Péliföldszentkeresztre vezető ösvényt elvétettem, és egy 2-3 kilométerrel hosszabb kék jelzésen jutottam csak le a faluba. Ez viszont Isten ujja lehetett, mert így pont összetalálkoztam Milánnal és Kanyóval. Innentől velük nyomultam. T. Bálint és Boti vezette Milánék depóskocsiját, s a megadott helyszíneken vártak. Nekik ez jó poén volt, egy könnyed nyárias autózás - nekünk valamivel nehezebb dolgunk volt.


Boti két rövid szakaszon el is kísért minket, gyalog. Milán közben elpanaszolta, hogy nincs jól, enyhe hányinger környékezi, ezenkívül kiszívottnak érzi magát, valószínűszeg napszúrást kapott - más szóval mintha csak magamat hallottam volna. A korántsem szép emlékeket idéző Bika-völgyi műútnál (kb. 56 km) tartott pihi során Milán megint hányingerre panaszkodott, de furamód ez átöröklődött rám, mivel pár perc múlva rám jött az okádhatnék (senki nem mondhatja, hogy nem tisztelem a hagyományokat: ha Kinizsin hánynom kell, azt mindig itt teszem). Utána felegyenesedtem és jóleső konoksággal odavetettem:
- SOKKAL jobban vagyok!
Így is volt, akármilyen furán is hangzik.
A túra mélypontja elért minket. Késődélután volt és a hullámzó gerecsei szakasz nem tudott minket jobb kedvre deríteni. Pusztamarótnál már dzsekit húztunk, mert jött az este. Kanyó itt már végig előttünk járt: a pihiknél mindig beértük, de nálunk előbb indult tovább. Én Milánnal tartottam.
Bányahegy elérése ismét nem sikerült napvilágnál, de ekkor már nem érdekelt. Közel háromnegyed óráig feküdtünk, pihentünk, teáztunk és a csillagokat bámultuk, miközben Bálint Bikini-számokat nyomatott az autó magnójából. A maradék 30 kilcsi immár nem tűnt olyan nehéznek. Milán is erőre kapott és készenlétbe helyezte mp3-as lejátszóját.
Az utolsó harmincason jöttem rá, hogy valójában szeretem az éjszakai szakaszt. Nincs erős napsütés, többnyire lejt vagy sík a terep, eltévedni nem nagyon lehet. Zenét hallgatva, egész gyorsan haladva küzdöttük le a kilométereket. Ahhoz képest, hogy milyen gyakran megálltunk a depókocsinál, amelyet Bálinték bárhova el tudtak juttatni, tök jó tempóban toltuk. Egy óra alatt végigverekedtük magunkat egy olyan szakaszon, amihez normális esetben legalább másfél óra kellene. Milán kitartóan gyalogolt mellettem, de közben azon törte a fejét - hozzám hasonlóan - hogy mégis mit rontott el. Valószínű volt, hogy nem ettünk eleget.
Az utolsó pár kilométeren elszakadtam Milántól, mivel korábbi indulási időpontom miatt, valamivel előbb is kellett volna beérnem. Így hát a hajnal első sugarainál, Bálinték tekintetétől kísérve beértem a szárligeti általános iskolába és megállapítottam, hogy 22:35-ös időt produkáltam, ami nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy mennyi pihit kellett tartanom és hogy kicsit el is kavartam.
Mellesleg pár kilcsivel a cél előtt összeakadtam H. Balázzsal, aki térde miatt kissé elmaradt az eredeti ütemtervétől. Találkoztam két évvel korábbi túratársaimmal, Fülöppel és Zolival is. A szokásos két virsli és némi tea elfogyasztása közben volt alkalmam megtudni, hogy a 9:33-as pályarekord a tegnapi nap folyamán megdőlt, mert valaki 8:52 alatt lenyomta a százas távot! Plusz megint volt egy túrázó, aki dupla Kinizsit nyomott le, csak éppen most úgy időzítve, hogy az első száz kilométer péntekre esett, és a második százas a hivatalos túrával együtt ment. Kb. 1300 induló állt rajthoz, ebből 952-en értek célba.
A túra előtt a fórumozó túratársak mindig jelentkeznek "A listára": ebben áll nevük, az állás (hányszor indultak, hányszor érkeztek célba eddig), és a tervezett teljesítmény. (Pl. Monty 3:0 - 21 óra). Csak most értettem meg, miért írják oda sokan az időtartamhoz, hogy "jókedvűen, szintidőn belül célbaérni". Ez utóbbi a legfontosabb. Mindenki elismerést érdemel, aki szintidőn belül lenyomja, de ahhoz, hogy szép emlék maradjon, kell az a jókedv. Ez most bejött nekem is.

 

A következő beszámoló azért kakukttojás, mert egy hölgy írta élete első százasáról, egészen pontosan a 2008-as Kinizsiről.

Egy volt Kinizsi emlékképei 2008-ból

Régen volt már, de mégis élesen emlékszem rá, mert az Első volt. Az Első dolgok pedig mindig, minden esetben maradandóan beleívódnak az emlékezet legmélyebb bugyraiba. Így volt ez Kinizsivel is. Nem az első csók élményéről van szó, hiszen az úriemberhez túl sok közöm nincs, azon kívül, hogy gyerekkoromban szájtátva hallgattam a róla szóló legendákat, hanem a róla elnevezett egyesület által nevezett 100 km-es túráról, amit életember először 23 óra 40 perc alatt teljesítettem, viszont nem akárhogy:

Emlékkép 1: Életember először két kört futok a Margitszigeten. Majd meghalok. Hál’Istenek Öcsi is mellettem. Két hét múlva Kinizsi, addig diéta: tilos az alkohol, sok vitamin, joghurt, zöldségek – legalább megint lehet fogyni.

Emlékkép 2: Iszonyat hosszú sor Csillaghegyen, 6.45 perc. Öcsivel és Julival beállunk a sorba. Előtte Montyval is találkoztunk. Mindjárt kezdődik.

Emlékkép 3: Pilisre fölfelé nagyon fáj a térdem. Már most? Mi lesz később? Algopirin, kenőcs, fásli. Fél óra és elmúlik, a Getéig szinte repülök. A Getén mindenki haldoklik, én tök jól érzem magam, lefelé jövet megpillantom messziről az esztergomi bazilikát. Szép délután van mire Tokodra érünk, finom tea, Túró Rudi.

Emlékkép 4: Mogyorósbánya. Juli kiszállt, fáj a lába, felhólyagosodott. Veszünk egy jégkrémet a presszóban. Nagyon jól esik. Persze a női WC-re ismét tíz percet kell várni. A fél óra ejtőzés itt alig tűnik fel. 19.00 – már elindultunk, beértünk az erdőbe, felhívom szüleimet, hogy még élek.

Emlékkép 5: Pusztamarót. Öcsi nem érzi jól magát. Találkozunk Deák Endrével, ő is rosszul van. Öcsivel egymást hergelik, végül mindketten feladják. Én baromi dühös vagyok. Már régen mennék, mert sok erőt érzek magamban, ráadásul egy órája nem bírják eldönteni, hogy csinálják-e vagy nem. Mégis feladják. Én dacosan továbbmegyek, találok két lelkes úriembert, hozzájuk csatlakozom.

Emlékkép 6: Zúzok Bányahegyre. Mérges vagyok: Öcsi itt hagyott, egyedül, az első Kinizsimen!!!  Mert, ha a harmadik volna, az más, de az elsőn??? Mi van, ha eltévedek? Mi van, ha történik valami? Most már ezt meg kell csinálni! Csak azért is! Öcsiért. Bányahegy nagyon gyorsan elérkezik, nagyon jól esik a meleg tea.

Emlékkép 7: Koldusszálás hihetetlen lassan jött el, majd meghalok. Öcsit felhívom, egy limuzint stoppolt le az úton, már alszik. 3 óra körül lehet.

Emlékkép 8: Eldzsalunk valahol az erdőben, már 15-ön belül vagyunk. 2 km-t hosszabbítottunk így.

Emlékkép 9: Pirkad, már egészen világos van, közeledünk a Baji-Vadászházhoz. Már nagyon fáj a lában, de most már nagyon kell sietnem. Jó, hogy itt a túrabotom. Mankóként használom.

Emlékkép 10. : Nagyon kellemetlen ismét aszfalton gyalogolni. Már csak egy órám van, talán meglesz.

Emlékkép 11: És a célban! Életem első Kinizsije: teljesítve. Fáradtan ledőlök a padra. Hányingerem van, szédülök. Nem csoda, alig ettem valamit. Magamba tömöm a maradék csokit és a HochesC-t. Felhívom Öcsit, szüleimet, markolom az oklevelet. Pusztamaróti útitársaim taxit hívnak, elvánszorgok odáig. A vonaton rögtön elalszom.

Emlékkép 12: Déli Pályaudvar. A kapuban álló ellenőr kekeckedik, mert nem találom a jegyem. Az orra alá dugom. Öcsi már vár, hazakísér. Hadirokkantnak érzem magam. Otthon rögtön alszom.

Emlékkép 13: Szerda van, szigorlat. Alig bírom még mindig bedagadt lábaimat beletuszkolni a magassarkú lakkcipőbe. Azért sikerül, a vizsga 5-ös lett.

Saci
 

 

KINIZSI 2009
avagy ötödször is nekivágtam


Ha már Kinizsi, hát legyen kerek… Mert hát, gondoltam, akkor legyen meg legalább ötször, nem igaz?
A felkészülést ezúttal tíz kilométeres futótávokban és néhány 50 kilométer közeli túrában mértem. A szerkót lecsökkentettem a minimálisra, a sópótlásról pedig keksz, ropi, illetve végszükség esetére sótabletta beszerzésével gondoskodtam. A tömlőmbe ezúttal izotóniás PowerAidet tettem. Az egész sópótlásnak ugyanis az a trükkje, hogy folyamatos pótlás mellett nem lehet nagy baj, de ha elérsz egy bizonyos szintet a sóveszteségben, onnantól nem tíz perc, hanem órák vagy napok kérdése, amíg helyrebillentheted a szervezet egyensúlyát. Hogy mást is kipróbáljak, egy fórumozó túratárs ötletére Cera Lanae krémet (olyasmi, mint a vazelin) szereztem be, amellyel előző este bekentem a lábfejemet. Eleinte olyan érzés, mintha egy máz lenne rajta, de a lényeg, hogy a bőrt megkeményíti, így aligha fog feltörni. Sohasem használtam ilyet azelőtt…
Joséval indultam neki. A rajtnál még találkoztunk T. Gáborral is, de ő nem nevezett előzetesen, úgyhogy itt láttuk őt a cél előtt utoljára. A kora reggeli startot ezúttal Békásmegyeren éltük át, de pár kilométer után már a megszokott útvonalon pengett a túrabot.
Egyik érdekes újításom volt, hogy új mobiltelefonom diktafon-funkciójával hangképes beszámolókat készítettem, hogy hitelesen rögzítsem hangulatváltozatásainkat (illetve pár fotót is készítettem vele). Ebből fogok néha idézni.

„2009. május 23. 6 óra 54 perc. Itt vagyunk Békásmegyeren, Joséval éppen kifelé gyalogolunk. Gyönyörű, meleg idő van. Felhőt nem is látni. José, te hogy érzed magad ezen a gyönyörű napon?
- Fantasztikusan. Sosem éreztem magam ilyen jól.
- Mi a terv, mi a terv?
- 100 kilométer!
- Akkó úgy legyen! Megyünk tovább!”


Az első néhány szakaszon nagyon jó iramban nyomtuk, de mindig hagytunk elegendő időt a pihenőre is.

„Negyed tíz elmúlt, most hagytuk el a Hosszú-hegyi ellenőrzőpontot. Bő két és fél óra alatt vagyunk itt, úgyhogy egyelőre elég jól nyomjuk. Továbbra is ugyanolyan az időjárás. Árnyékban jövünk. Egyelőre elég jók vagyunk és jól érezzük magunkat.”

A Pilis oldalában a fülembe dugtam a fülhallgatómat és a Sabaton együttes zeneszámainak hatása alatt bő félóra alatt felrohantam a szerpentinen. José ezt később úgy interpretálta, hogy „Nézem, hogy Monty hirtelen mitől kapcsolt rá ilyen hirtelen a hegyoldalban?” Ez volt az egyik titkos fegyver. Ez a svéd metálbanda katonai témájú dalokat is énekel, de olyanokat, hogy némelyik hatására még a budai vár falának is nekirohannál egy szál karddal… Nekem szerencsére csak a Pilishez kellett. Mivel sárral nem volt gondunk és a hőmérséklet sem volt egetverő, a táv első negyede nagyon kellemesen telt.

„(lihegve, jó hangulatban) 11:20. Éppen elhagytuk a 27. kilométert jelentő ellenőrzőpontot, ahol a durván 100%-os almalé nagyon jólesett, nem beszélve a zsíros kenyérről. Egyre több felhő van az égen, úgyhogy jó esélyünk van arra, hogy az előttünk álló nyílt völgyet nagyjából megússzuk. José, te ehhez mit tudnál hozzáfűzni?
- Három szót: yeah, yeah, yeah!”


Dorogon egy kis étterem mosdóját, illetve üdítőital-felhozatalát is kihasználtuk, mielőtt a jól ismert Getének nekimentünk volna.

 

„Negyed három van és a Nagy-Getén üldögélünk. Körülbelül egy óráig tartott, míg felértünk a hegyre. Rendesen kivett belőlünk, de azért azt hiszem, a hangulat összességében jó, bár az átlagsebességünk 5,8 kilométer/órára csökkent, de azért megy a dolog. Most át kell kelnünk egy hatalmas nyílt térségen, aminek annyira nem örülünk. Tíz kilométer után már ott lesz a táv fele. Reméljük a legjobbakat. José?
- (elhaló hangon) Yeah…”


A Getétől a Tokodon át vezető út ismét a hőguta rémével fenyegetőzött. Tokodon a helyi lakosság újra elárasztott minket szódával, zsíroskenyérrel és túrórudival. Kár, hogy én egy kevéske vizet leszámítva itt soha semmit nem tudok fogyasztani, mert hőguta kínoz. Most nem lett komoly baj, de mikor José izotóniás port rakott a saját poharába, én is kértem belőle. Na, a gyomrom valószínűleg ettől akadt ki, mert ezt azonnal ki is okádtam. Szerencsére semmi mást. Vettünk egy nagy levegőt, és átvánszorogtunk a Kősziklán, majd le Mogyorósbányára, a táv feléhez.

„(fáradtan, pihi közben) 17 óra 2 perc, Mogyorósbánya. A Kakukk vendéglő melletti kerítés árnyékában fekszünk. Eljutottunk ide is, bár nehéz dolgunk volt, most van a legmelegebb időszak, úgyhogy a jól megérdemelt pihenőnket töltjük. Én jeges körtelevet szopogatok, José pedig lenyomott egy kólát. Zoknicsere, italfeltöltés, a térkép böngészése… José?
- (fáradtan) Nagyon jó kedvünk van!
- (még fáradtabban) Kifejezetten örülünk, hogy túl vagyunk a táv felén. Reméljük, a táv második felét is sikerül abszolválnunk!”


A szokásos kitikkadt hangulat vett rajtam erőt, amit José segítőkészségével kompenzált. Ittunk, pihiztünk egy nagyot, aztán továbbindultunk. A péliföldszentkereszti forrásnál lehűtöttük magunkat, majd a bajóti műútnál újabb pihi következett.
Pusztamarótnál a 2006-ból ismerős mentős angyalkával találkoztam. Mivel az öklendezés ismét rám jött, szaktanácsot kértem tőle. Ő és kollégája szerint túl sok sav van a gyomromban – tudván, hogy szódát és kólát is ittam a közelmúltban, ez nem is volt lehetetlen. Egy MagneB6 kapszulát meg némi csokit írtak elő. Úgy is lett. Már hűlt a levegő.


Pár kilométerrel arrébb, a gerecsei egyházi üdülő mellett már sötétben jártunk. Itt húzott el mellettünk Öcsi és Saci, akikről egészen addig úgy tudtam, nem is tudtak idén eljönni… Morálom nagyjából mélyponton volt. Mást sem akartam, mint eljutni Bányahegyre. Az odavezető utolsó emelkedőn már úgy meneteltem, mint valami robot, fülemben dübörgő zenével. José szépeket gondolhatott rólam… De végül felértünk és az estebéd nagyon jót tett nekünk.

„(fáradtan de jókedvűen) Majdnem fél tizenegy van már, és megérkeztünk Bányahegyre. Ez az utolsó szakasz nagyon kivett belőlünk, de találkoztunk Öcsivel és Sacival. Most babgulyást fogyasztunk forró teával. Azt hiszem, ez most egy igazán emelkedett pillanat. José?
- (komoran) Eszem!
- Bocsánat.”


Majdnem másfél liter teát lenyomtam, ezért aggódtam is egy kicsit, hogy a túl sok folyadék talán megbosszulja magát a gyomromban, de semmi ilyesmi nem történt: a tea úgy felszívódott a szervezetemben, mint annak a rendje. A gulyást pedig tudom ajánlani másoknak is. Életmentő ilyen helyzetben. 
Lefelé tartottunk egy darabig. Agyam a zene hatására már megint kikapcsolt, szerencsére jótékony módon. Csak gyalogoltam és elmélkedtem. Koldusszállásnál kissé meglepve pillantottam meg Josét, akiről addig úgy tudtam, kicsivel mögöttem van… Hát ilyen a hangulat a Kinizsi éjjelén.

„(fáradtan, de optimista hangon) Háromnegyed kettő van, a koldusszállási ellenőrzőpontnál. Kb. 17 km maradt hátra. Ez az utolsó szakasz kissé unalmas volt. De leértünk és forró teát iszogatunk indulás előtt. Már tényleg nincs sok hátra. José, mit tudnál hozzátenni?
- (baljós hangon) Tatán találkozunk!
- Yeah!”


Hosszú és unalmas szakasz következett. José találkozott egy földijével, aki nemcsak hogy debreceni volt, de ugyanabból a városrészből is származott. Általa volt alkalmunk megismerni a leendő mozdonyvezetők életét. A baji vadászház csak a sokadik kanyar után bukkant fel…

„(elhaló hangon) Háromnegyed négy. És a baji vadászháznál vagyunk. Az utolsó ellenőrzőpont. Innen már csak lemegyünk Bajra, onnan pedig Tóvárosba. 6-7 kilométer. Már pirkad... José most készít magának egy energiaitalt. José?
- Fáj a térdem.
- Egyéb?
- Fáj a torkom.
- Ez minden?
- Igen.
- Én egész jól vagyok, csak már… szívesen aludnék egyet. Amúgy friss vagyok, csak fáradt. José szerint durván 21 órája vagyunk úton, úgyhogy… van miért fáradtnak lennünk.”


Ahogy a fény erősödni kezdett, egyre jobban éreztem magam. Nagyon jó érzés meglátni a pirkadatot. Átvágtunk Bajon, majd Tata Tóvárosán. Az ismerős kempingbe bezúzva pedig megkaptuk a kitűzőt és az emléklapot. Huszonkét és fél óra körüli időt produkáltam, ami nálam nagyjából átlagos. Elégedett voltam ezzel, mivel fizikailag nem estem szét.
José gépjárműves rásegítést vett igénybe a hazajutáshoz, amit meghívottként nagyra értékeltem. A hazafelé vezető út tizedik percében én állítólag egyszerűen és pofátlanul elbólintottam, de ezt nem tudom megerősíteni. Annyi bizonyos, hogy Budaörs körzetében tértem csak magamhoz. Otthon aztán fürdés és egy újabb kiadós alvás következett.
Hát ennyi. A felszerelés bevált, az élmény pedig érdekes módon nagyon kellemes volt. Megkockázatnám, ez volt az egyik legkellemesebb százasom. Az pedig egyenesen unikum, hogy Joséval egy-két kilométert leszámítva együtt mentünk végig. Úgy tűnt, a gyalogritmusunk összhangban volt. A HVDJE-mozgalom* tagjaként köszönöm neki a támogatást a szükség óráiban. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, szóval elégedettek lehetünk.

*Aki nem emlékezne rá: Hülyék Vagyunk De Jólesik

Szólj hozzá

túrázás teljesítménytúrázás kinizsi 100